BARTÓK 75
1945. szeptember 26-án halt meg Bartók Béla zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, akadémikus, egyetemi tanár, a zenetörténet immár klasszikus alakja. Színpadi műveivel irodalmi alkotásokat zenésített meg: A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi Balázs Béla, A csodálatos mandarin Lengyel Menyhért szövegére készült. Az alábbi összeállítással emlékezünk lényére, művészetére.
BERÉNY RÓBERT: Bartók Béla esete
(Harmonikusan) tehetséges embernek tehetsége, kezese és eleve meghatározója a tőle alkotott dolgok harmonikus voltának. Az alkotó érzékelésének szervezeti megépítettsége ezen érzékelés kifejezésének: az alkotott műnek is épültsége, az ezt összetevő részek összefüggéseinek is diszciplínája lesz.
Tehetséges embernek nem kell mást akarnia, mint újat csinálni. Ha ez sikerül neki, az eo ipso nagyszerű lesz.
Bartókot szidni szokják, mert őrült vagy – olyanok, akik nem engedélyezik lehetőnek, hogy olyasmi is legyen e világon, amit ők nem értenének meg – azért szokják szidni, mert rosszhiszemű volna, groteszket hajszoló, szörnyű dolgokat mívelő.
Valóságban pedig egy aszketikusan csendes, elszánt ember, akinek érzékei a hangok összességéből ki tudják ragadni azon hangokat, melyeknek megcsendülése vagy megcsendülésük elképzelése érzékeinek a lehető legmegviselőbb gyönyörűséget szerzik. Vagyis úgy áll előtte a hangok összessége, mint festő előtt a színeké (a látható természet); úgy hall ki abból hangokat, mint festő a nézett természetből meglát színeket.
Vonósnégyesét aktuálisan jellemzi, hogy abban nincs úgyszólván egyetlen oly harmóniakövetkezés sem, melyet előtte bárki megcsinált volna; a szólamok úgy járják a hangközöket, ahogy előtte senki szólamot nem vezetett; ritmikája is, dinamikai kontrasztjai is hasonlóan sehol sem találhatók.
E művében újat alkotott, amit fölösleges magyarázgatni. Át kell azt élni, életünk egy darabkájává lenni hagyni és – ha követni tudjuk érzékeink megfelelősége segítségével Bartók érzékeinek akcióit – nagyszerűnek fogjuk azt találni, amint valaha Bach vagy Mozart vagy Beethoven olyik dolgát nagyszerűnek találtuk volt.
Az emberek „örökszépet” követelnek. Ilyet követelni ostobaság, csinálni akarni együgyűség, megvalósítani lehetetlenség. A fejlettebbet a fejlettebb tökéletesebbnek, magához valóbbnak, a fejletlent primitívnek, neki alkalmatlannak tartja. Mindannyiszor el kell következnie azon időnek, amikor valamely régi művet annyira primitívnek, nem magukhoz valónak tartanak az emberek, hogy mint a gyönyörködési vágyuk kielégítésére alkalmatlant visszautasítják vagy tán észre sem veszik – ami az illető mű halálát jelenti. Viszont, ha a fejlett fejlettebbel akad össze, és nem tudja megérteni, akkor vagy elzárkózik előle mint neki kényelmetlen elől, mert kénytelen elismerni annak a magánál különb voltát, vagy igyekszik magát valahogy annyira fejleszteni, hogy az számára is megérthető legyen.
Általában, a fejlődéstől várjuk a nagyszerű dolgokat: attól, ami előttünk van és nem attól, ami mögöttünk van, mert gyönyörködési vágyunk újat keres és csak az a gyönyörködtetően új, ami fejlettebb a megszokottnál.
Ami tehát nekünk nagyszerű, annak eo ipso újnak kell lennie.
Vagyis Bartók, a fejlett, újat csinált, ami nekünk nagyszerű, mert új.
(1911)
BARTÓK BÉLA: A magyar népdal (részlet)
Tágabb értelemben vett parasztzenének nevezzük mindazoknak a dallamoknak az összességét, amelyek valamely nép parasztosztályában kisebb vagy nagyobb időbeli és térbeli elterjedtségben, mint a parasztok zenei érzésének ösztönszerű kifejezői valaha éltek vagy jelenleg élnek. […]
A szűkebb értelemben vett parasztzene mindazoknak a parasztdallamoknak összessége, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak.
A szűkebb értelemben vett parasztzene tehát öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye: minden tanultságtól ment embertömeg ösztönszerű alkotása. Ép olyan természeti tünemény, mint pl. az állat- vagy növényvilág különféle megnyilvánuló formái. Ennek folytán egyedei – az egyes dallamok – a legmagasabb művészi tökéletesség példái. Kis arányaikban ép oly tökéletesek, akár csak a legnagyobb szabású zenei mestermű. Valósággal klasszikus példái annak, miként lehet lehető legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a maga frisseségében, arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni.
Ezzel szemben az úri osztálynak annyira kedvelt népies műdalai, dacára egy és más érdekességüknek, annyi zenei közhelyet tartalmaznak, hogy értékben messze elmaradnak a szűkebb értelemben vett parasztdallamok mögött.
(1921, akkori helyesírással)
VAS ISTVÁN: Bartók
„Hangzavart?” – Azt, ha nekik az… .
ILLYÉS
Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult?
Lehet: nem értek hozzá. Énnekem a zene volt,
Az első, amit bevettem, az első, aminek
Jelentése volt, amit meg tudtam érteni,
Bachnak is rajta át fértem a közelébe,
A dallam volt, az egy ültömben is fölfogható,
Az összhang, a magától értetődő, a tartás,
Amely csontomba szervült. A félszeg arisztokratizmus,
Ahogy Bécsben, a Hangversenyház nagytermének dobogóján
Meghajolt szögletesen. Gertrud Krauss, a táncosnő
Lobogó gratulációja szünetben: Attila
És egy francia márki keveréke. Sokáig
Ő volt az én nemzeti büszkeségem. A Zenében
Eti mozgása: mozdulatlan törzs, pergő, pattanó,
Dobbantó láb, fölszegett fej. Az ötödik
Vonósnégyest Koromzayék játszották először
A Zeneakadémián. Sokan elmentek a szünetben.
Volt hely bőven, mindenki a földszintre vonult le.
Az oldalerkélyen csak mi maradtunk, buta gőgből,
Meg a karzat másikszélén Bartók egyedül.
Ő is tapsolt a végén, de csak lefelé,
A térde közt, titokban. És ő miféle gőgből?
Az arca mozdulatlan. Mert ő, a legmagyarabb magyar,
Olyan idegen volt itt, édes testvérei
Között is. Pedig nem látszott az arcán,
Hogy nincs messze az idő, mikor ezt a,
Ezt a szép vagy gyönyörű vagy prrr csacsa prrr –
Amikor itt hagyja ezt az egészet.
MÓ SZUCSÚN: Rekviem Bartókért
sosem fejezte be Brácsaversenyét
nélkülözésben és megviselten
mint akkor és ma is oly sokan
meghalt
New Yorkban
nem volt siratóének
emlékdal
rekviem
mert egy igazi művésznek
nincs igazi barátja
zseni mondták
nagy művész volt
még végrendeletét
a Brácsaversenyt is
befejezték
de senki nem ismerte
egyedül volt
magyar magányosságában
senki
nem énekelt érte
siratót
emlékdalt
még rekviemet sem
egy kora tavaszi estén
egy coloradói városban
messze New Yorktól
az ő fényének árnyékában
láttam egy nőt a színpadon
egymagában
brácsahangjára bízni
a kidalolhatatlant
a zenekar zsivajgása közepette
mint néma sírkövek
rezzenetlen ültek az emberek
hallgatták
üres tekintettel
csupaszív rekviemet énekelt
Bartókért
Fordította Szilágyi Mihály
Mó Szucsún (Nagoja, 1932) japán származású amerikai költő, zeneszerző.
BARTÓK BÉLA: 3. zongoraverseny, II. Adagio religioso
Kocsis Zoltán / Magyar Állami Hangversenyzenekar / Ferencsik János
(töredékes archív felvétel)
Összeállította Szilágyi Mihály