1770. XII. 16-án született LUDWIG VAN BEETHOVEN, a zenetörténet egyik leginkább csodált komponistája. Az évfordulóról egy olyan kiválóság írásával emlékezünk meg, aki zongoristaként és karmesterként is sokoldalúan ismeri Beethoven zenéjét.
Daniel Barenboim
BEETHOVEN ÉS A BÁTORSÁG
Mindig érdekes, sőt némelykor fontos behatóan ismerni a zeneszerző életét, de nem nélkülözhetetlen a művei megértéséhez. Ludwig van Beethoven esetében nem szabad elfelejteni, hogy a II. szimfóniát, egyik legderűsebb művét 1802-ben, abban az évben komponálta, amikor az öngyilkosság gondolatával foglalkozott és megírta végrendeletét. Jóllehet a ma „Heilingenstadti testamentum” néven ismert levelet nem küldte el a testvéreinek, tudnunk kell különválasztani a zenéjét az élettörténetétől, és nem összemosni a kettőt.
Ezért itt nem célom, hogy műveiből kiindulva Beethoven lelki világát elemezzem, vagy fordítva. Noha Beethoven zenéjét fogom értelmezni, tudnunk kell, hogy a zene mondanivalóját igazából nem lehet szavakkal kifejezni. A zene mást jelent az egyik embernek, mást a másiknak, sőt ugyanannak az embernek is mást és mást élete különböző pillanataiban. Lehet költői, eszmei, érzéki vagy matematikai, de nézetem szerint, mindenképp köze kell lennie az emberi lélekhez. Ettől metafizikai, miközben kifejezőeszköze tisztán és kizárólag fizikai: a hang. Azt hiszem, pontosan ez, a metafizikai közlés és a fizikai hang folytonos együttléte adja a zene erejét. És ez az oka annak, hogy amikor szavakkal próbáljuk meg leírni a zenét, csupán a ránk gyakorolt hatását tudjuk megragadni, őt magát nem.
Beethoven zenei jelentősége elsősorban kompozícióinak forradalmi természetében rejlik. Abban, hogy felszabadította a zenét az addig uralkodó harmóniai és szerkezeti kötöttségek alól. Kései műveiben, néha úgy érzem, mintha mindenféle folytonossággal szakítani akarna. A zenéje csapongó és látszólag összefüggéstelen, mint az utolsó zongoraszonátájában. A zenei kifejezésben nem nyomasztotta a hagyomány súlya. Köztudottan szabad szellem volt, amellett bátor, és műveinek megértéséhez elengedhetetlennek tartom a bátorságot, az előadásukhoz pedig különösképp.
Beethoven zenéjének megszólaltatásához valódi bátorság szükséges. Bátran kell megnyilvánulni, például, a hangerő használatában. Gyakori eszközét, az erőteljes fokozás utáni hirtelen lehalkítást előtte alig alkalmazták a zeneszerzők. Más szóval: Beethoven arra kéri az előadót, ne féljen elmenni a szakadék széléig, és – a kitűnő zongorista, Artur Schnabel szavaival élve – megtalálni az utat „a legnagyobb ellenállás irányába”.
Beethoven mélyen politikus alkat volt, a szó legtágabb értelmében. Nem a napi politika érdekelte, hanem az erkölcsös magatartás, a jó és a rossz társadalmi szintű kérdései. A gondolat és az önkifejezés szabadságának híveként, különösen fontos, hogy összefüggésben látta az egyén jogait és kötelességeit.
Beethoven zenéjét túlságosan gyakran tartják kizárólagosan drámainak, titáni küzdelmek kifejezésének. Pedig a III. (Eroica) és az V. (Sors) szimfónia csupán egyik oldala művészetének. Figyelembe kell vennünk, például, a VI. (Pastorale) szimfóniát is. A zenéje egyaránt introvertált és extrovertált, sokszorosan egymás mellé kerül benne ez a két személyiségjegy. Az egyik emberi megnyilvánulás, amelytől mentes a zenéje: a felületesség. De félénknek vagy bájosnak sem nevezhető. Ellenkezőleg: amikor bensőséges, mint a Pastorale-szimfóniában vagy a 4. zongoraversenyében, akkor is van benne valami nagyszerűség; és amikor nagyszabású, akkor is mélyen személyes marad – erre a IX. szimfónia a nyilvánvaló példa.
Beethoven, úgy vélem, a zenéjében tökéletes egyensúlyt tudott teremteni a formai kötöttségek (hangolás, harmóniák, hangsúlyok, tempó) korlátozó jellege és a (szuverén, összefüggő) megszólaltatás folytonossága között. Azt hiszem, a szélsőségek és az egyensúly kérdése volt az egyik kérdés, amely leginkább foglalkoztatta. Ez jól érzékelhető például a „Fidelió”-ban. Operája a szélsőségek – fény és sötétség, lesújtó és lélekemelő – közötti folyamatos mozgásokból, és a felszínen meg a mélyben zajló történésekből áll. Ahogy képtelen volt bármi felületeset alkotni, éppúgy nem tudott vagy akart valami alapvetően és teljesen gonoszt ábrázolni. Még egy olyan szereplő, mint Pizarro, a „Fidelio” börtönparancsnoka is inkább a korrupció és az elnyomás, mintsem a gonoszság megtestesítőjeként értelmezhető.
Beethoven zenéje a kuszaságból a letisztultság felé irányul (mint a IV. szimfónia bevezetése*), mintegy azt jelezve, hogy a rend létszükséglete az embernek. Számára a rend nem a létünket gyötrő bonyodalmak feledésével vagy negligálásával jön létre, hanem kellő fejlődéssel, olyan tökéletesedéssel, amely képes eljuttatni minket a katarzis görög eszményéhez. Nem véletlen, hogy hősi III. szimfóniáját nem a Gyászinduló zárja. Beethoven legtöbb művét így értelmezhetjük: elkerülhetetlen a szenvedés, mindazonáltal ellene bátran küzdve érdemes élni.
Összeállította és fordította: Szilágyi Mihály
Zenei illusztráció:
Beethoven: IV. szimfónia (részlet)
I. Adagio – Allegro vivace*
Concertgebouw Zenekar / Carlos Kleiber
