Költészet nagypéntekre
Mark Strand
Vers „az utolsó hét szó” nyomán
A vég, a vég utolsó szavainak története,
elmondva soha véget nem érő történet.
Újra meg újra elmondjuk – egyik szót
a másik után, mígnem úgy tetszik, utolsó szó
nem lehetséges, egy sem volna elviselhető.
Ezért, amikor a történet hőse így szól magában,
mint egy távoli valakihez, »bocsáss meg nekik,
mert nem tudják, mit cselekszenek«, úgy érezhetjük,
értünk szól, kimondatlanul a mi történetünk ez,
és amíg nem kap választ kérésére, megkíméltetünk.
Ezért aztán folytatódik a történet. Ezért folytatjuk.
És a vége ismét odébb, egyre odébb tolódik.
Van egy sziget a homályban, egy álmodott hely,
ahol a lenge fuvalom hamvas pázsiton suhan át,
és meglibbenti a fák leveleit, a sétányokat övező arany-
sárga pászmás, sudár fákét; és a már odaérkezettek
örülnek, hogy selymes oldottságai valaminek, ami voltak,
de amit nem tudnak felidézni; a csillagok zsongására
mozognak, mely szintén képzeletbeli, de mit számít ez;
szemük előtt a csiszolt oszlopok lehet, hogy nem többek
a nap sugarainál, de azoknak, akiket oldottságuk
ragyogása éltet tovább és még tovább, ennek
kicsi a jelentősége. Van egy sziget a homályban,
és odakerülsz, ígérem, »velem leszel a Paradicsomban«,
a létezés egyetlen évszakában, az örökkévalóság
tartományában, és magadra találsz. És ott a levelek
perdülni fognak és soha le nem hullnak, ott a szél
dalolni fog, és a te hangod lesz, úgy tetszik, először talán.
Egy napon valaki ír egy történetet, amely
egy Koponya nevű hegyen megy végbe és,
többek között, anya és fia búcsújáról szól,
és hogy előbbi hogyan támolygott el, utóbbi
hogyan vált köddé. De mielőtt ez megtörténik,
leírja, hogyan sápadtak el, és a fiúból hogyan
szakadt ki: »Asszony, íme a te fiad!«, aztán
egy közeli baráthoz: »Íme a te anyád!« Itt az író
le fogja tenni tollát, és elképzeli, hogy amíg
e szavak elhangzottak, történt valami más is,
valami szokatlan, mint egy szándék fölfedése,
egy titok megosztása, egy igazság, mely
kötni fogja anyát és fiát, de hogy mi az,
senki nem fogja tudni. Még az író sem.
E napok azok, amikor az eget orgonaillat
tölti be, mikor a sötétség vággyá lesz, mikor
nincs semmi, ami ne kívánna megszületni.
E tavaszi napok a legadakozóbbak, mikor
a világ hatalmas képzelete még a sarat is
bearanyozza lábunk alatt. Az ilyen napokon
érezzük úgy, hogy örökké tudnánk élni,
noha mindvégig tudjuk, hogy nem.
E kettősségben leledzünk. A forgandóság
és minden más nagymestere, ha úgy akarja,
másfajta sötétet teremthet, olyan mélyet,
hogy láthatatlan. Senki nem menekül. Még
az sem, aki megmentett másokat, és azt hitte,
ő a kiválasztott fiú. Mikor leszállt a sötét, még
ő is feljajdult: Atyám, atyám, »miért hagytál el
engemet?« Ám szavaira válasz nem érkezett.
Szomjasnak lenni. Azt mondani: »Szomjazom«.
Víz helyett ecetet kapni, azt is szivacsból
kinyomva. Behunyni a szemet, és látni héja
mögött az ilyenkor mindig megszülető óriási
világot. Látni valaki halálát. Látni a sötétedő
felhőket, mint a gyász napjának komor leplét.
Gyászoltnak lenni. Kinyitni a Túlvilág szótárát,
és igazolva látni a gyanút, hogy egyetlen szava
a semmi. Megpróbálni kinyitni a szemet, és erre
képtelennek lenni. Égni érezni a szájat. Érezni
hirtelen jelenlétét annak, ami nem mondatott ki.
Felfogni és kimondatlanul hagyni. Tudni végül,
hogy semmi nem valóságosabb, mint a semmi.
»Elvégeztetett«, mondta. Hallhattad, hogy kimondta,
szinte suttogásként hatott, aztán még annak sem,
csupán oly gyönge visszhangnak, mintha nem is
tőle jönne, hanem máshonnan. Ez volt a pillanat,
az ő utolsó pillanata. »Elvégeztetett«, mondta
bele a mérhetetlenbe, mely egy még nagyobb
mérhetetlenbe vezetett, de mindez őbenne volt.
Teljességében őbenne. Ez volt a csoda, egyszerre
nagynak és kicsinek lenni, mint mi, de még inkább,
és azután kilehelni a lelkét, mert ez történt. És a vihar
örvényéből méltóságteljes mezítelenség öltött testet,
a leplezés igazsága és a hit kibúvója örökre egyesült.
Vissza, lefelé e lépcsőkön ugyanarra a helyre,
a holdhoz, a csillagokhoz, az éjszakai szélhez.
Órák telnek el, és csak távoli hárfahang és szél
suhan át rajta. És nemsokára a nap felhőfátyolos
szürke korongja úszik odafenn. És túlnan, mint
mindig, a végtelen áttetszőség fölülmúlhatatlan
nyugalmú tengere, az állandó kezdet helyszíne,
benne azzal, amit szem nem látott, fül nem hallott,
kéz nem érintett, ami emberi szívből nem fakadt.
Oda, annak helytartójára bízom magamat.
(Fordította: Szilágyi Mihály)
Mark Strand (1934–2014) kanadai születésű költő, író és esszéista,
Pulitzer-, és Wallace Stevens-díjas, az USA Koszorús Költője volt.
