MÁS SZEMSZÖG: Charles Rafferty prózaverseiből
Charles Rafferty
Álmatlanság
A sötét házban a füstérzékelő zöld fényétől az elektromos fogkefe kékje felé imbolygok. Olyan vagyok, mint Magellán vagy Marco Polo. Az igazít útba, ami világít. Ha éjszaka kilépek a teraszra, mintha fedélzeten állnék. Előttem végtelen feketeség, fölöttem hunyorgó csillagok. És bennem fájdalom, hogy van, ahol már sohasem kötök ki.
Ráérünk
Ismét ágyunk alá menekült a sötét, és nem számít, hogy a nap egy perccel korábban kelt fel, mint tegnap. Csak annyiban gondoskodtunk melegről, hogy itt fekszünk, és felváltva csapkodjuk a szundi gombot. A kutya nem panaszkodik. A madárdal nem csitul. Várjuk, hogy a tojások maguktól megfőjenek.
A valaha volt legszánalmasabb kísérlet a halhatatlanságra
Egy időben híres költők könyveinek üres szélső lapjaira másoltam be a verseimet. Azt képzeltem, hogy bálnára tapadt bojtorjánhalként fognak behajózni a jövőbe. A könyvtáros azonban mindig megtalálta és áthúzta őket. Az újabb beírásokkal tönkretett lapokat pedig vonalzó mentén kivágta pengével. Csonkok az Elveszett Paradicsom végén a Csúcshegyi könyvtárban? Ez vagyok én.
Cukorka
Azt loptam először. Okultam belőle. Az irodámban most tálkákban áll a nők asztalának szélén. Nekem tartogatják, de én megvárom, amíg senki nem néz. Az illemhelyről visszatérőben elveszem a legjobbat. Sose pótlom. A celofán zörgését elfojtom.
A reptéri pintyek
A fogadóépület pintyei egyfajta túlvilági életet élnek. Amikor hó borítja a kifutópályát, bűnös meleget élveznek. Megtanultak sötétség nélkül létezni. Elfeledték a pondrók ízét. Miközben műnövényről székre röppennek, néha eszükbe jut az őket beengedő pneumatikus ajtó hangja – mint a kihasadó szatyor, mely borod szétloccsantásával jelzi, mennyire szomjas az utca.
Fennakadás nélkül
Miután szeretkeztünk első emeleti lakásod hálószobájában, az ablak előtti ágakon megláttam egy műanyag zacskót. Fél évvel később ugyanott volt. Te mindig kényes voltál a tisztaságra – nem tűrted a port a zongorán, a morzsákat a kenyérpirító alatt. Szóltam, hogy a felmosó nyelével könnyen le tudom szedni. Vagy ha nem, hát odébb, másvalaki látókörébe fog kerülni. De azt mondtad, szereted a hangját a szélben, hogy egy városi szélharang. A zacskónak pont olyan színe volt, mint a hasadnak, ha kissé lekap a nap. Mint a sütinek, mellyel megkínáltál egyszer, amikor valami másra vágytam. Hagyd ott, érveltél. Kettőt sose látsz egy fán. Ha leveszed, azzal egy másiknak csinálsz helyet, talán csúnyábbnak és elérhetetlennek. Ez volt a pillanat. Ekkor jöttem rá, hogy örökre megfogtál.
(Fordította: Szilágyi Mihály)
Charles Rafferty költő, író (New Haven, USA)
