Ford Madox Ford
LISZT, A LENYŰGÖZŐ
.
Nagyon fiúcska voltam még, amikor elvittek egy koncertre. Annak idején, mintegy preraffaelita származásom¹ tanújeleként, hosszú aranyszőke hajzatot, aranygombos zöldessárga kordbársony öltönyt és felemás – egyik piros, másik zöld – zoknit viseltem. E ruházat átok volt gyermeklétemen, és mulatság minden utcagyereknek, aki meglátott benne. Erre a koncertre apám² The Times-beli asszisztense vitt el. Mr. Rudall a legkedvesebb, a legtehetségesebb és a legpechesebb – egyben a legszórakozottabb emberek egyike volt. Amikor odaértünk székünkhöz – akkoriban a The Times mindig az első sor közepére kapott két jegyet –, Mr. Rudall észrevette, hogy aznap nem kötött nyakkendőt. Nyomban kiment venni egyet, ám úgy belemerült a válogatásba, hogy megfeledkezett a koncertről, aztán elment a Thatched House Clubba³, és ott töltötte az estét. Én maradtam az első sorban – nagyon kicsinek és elhagyottnak érezve magam –, egyetlen képviselőjeként a nagy tekintélyű napilapnak, melyet bizalmasan a „Dörgedelem” néven emlegettek.
Közvetlenül előttem, a vörös kárpittal díszített pódium előtti szabad térben, három aranyozott karosszék és egy asztalka állt. A terem izgatott zsongása hirtelen hangos tapssá fokozódott, majd körbehullámzott a tágas térben. Sosem hallottam még ilyen zajgást, és később hasonlót sem. Aztán arra lettem figyelmes, ahogy a művészbejáró árnyékából előbukkan egy ezüstös fej, amely jelentékeny orrával, barnás arcával, hosszan hátraomló hajával és titokzatos jezsuita mosolyával szfinxként hatott. Mögötte két másik, kevésbé heves reakciót kiváltó alak közeledett, akikben – zsenge korom ellenére – felismertem a királyi párt.
Egyre közelebb jöttek hozzám, aztán ott álltak a három aranyozott karosszék előtt a szűnni nem akaró tapsviharban. A roppantul titokzatos arcú öregúr⁴ elhárító mozdulatokat tett. Mosolyogva többször visszautasította, hogy helyet foglaljon az egyik karosszéken. Egyszer csak fölém hajolt. Kinyújtotta a karját, kiemelt a székemből, és a helyemre ült, én meg szőke lelencként ott álltam a rám meredő tekintetek alatt, kábán a dübörgő tapstól.
A király egyik udvaroncával megkérette a Mestert, hogy csatlakozzon hozzájuk, ám az mosolyogva, makacsul ülve maradt. Aztán a királyné lépett oda hozzá, a kezénél fogva felhúzta – nem tudom, milyen erőre volt szüksége ehhez –, és hogy ne tudjon visszaülni, a helyére telepedett. Vagyis az én székemre. Azután, mintegy átérezve kicsiségemet és társtalanságomat, magához vont, s nagy kegyesen a térdére ültetett.
Pepys⁵ azt írja valahol a naplójában, hogy amikor a westminsteri apátságban végzett ásatáson előkerült Jane Seymour⁶ koponyája, megcsókolta azt a részt, ahol egykor az ajkak voltak. Így jegyzi fel: „Amaz év azon napján csókkal illettem a királynét.” Majd szó szerint megismétli ezt túláradó érzelmességében. Én nem emlékszem a dátumra, hogy mikor ültem a királyné ölében. De arra nagyon jól emlékszem, hogy amikor kijöttem a Piccadillyre, a lámpavasakra felállt egyenruhás bérkocsisok ezt kiabálták: Háromszoros éljen Liszt abbénak⁷!
És valóban, Liszt vonzó személyisége hihetetlen lelkesedést tudott kiváltani. Néhány nappal később apám magával vitt Liszt vendéglátóihoz. Azt hiszem, Lytteltonék⁸ házában szállt meg. Népes társaság jött össze a szalonban, és mindenki arra kérte Lisztet, hogy játsszon valamit. Nem volt hajlandó. Néhány napja enyhén megsérült az egyik keze, és kímélte magát. Amikor meglátott, hirtelen hozzám hajolt, és ezt súgta a fülembe: „Kisfiú, neked játszani fogok, hogy elmondhasd a gyerekeid gyerekeinek, te hallottad Lisztet játszani.”
És eljátszotta a Holdfény-szonáta⁹ első tételét. Nem sokra emlékszem a játékából, de arra nagyon is, hogy közben egy derék, pirospozsgás angol urat néztem, aki ma már gróf. Arra lettem figyelmes, hogy könnycseppek gördülnek le az arcán. És csakhamar az egész társaság könnyezett. Csodálkoztam, hogy a felnőtteknek sírhatnékja van attól, hogy Liszt a Holdfény-szonátát játssza.
Ó, az a lenyűgöző személyiség! Sírig tartó rajongást tudott kiváltani. Volt egy távoli angol rokonom, aki házassága révén a Szász-Weimari Hercegség¹⁰ udvarhölgye lett. Találkoztam vele néhány éve; tipikusan angol és érzelemmentes nőszemélynek találtam. De mindig valami furcsa illat lengte körül. Amikor meghalt, kiderült, hogy a nyakláncán függő kis zacskóban egy Liszt által szívott szivar csonkját őrizte. Harminc éve, férjével együtt, egyszer Liszttel ebédelt.
Fordította és jegyzetekkel* ellátta:
Szilágyi Mihály
.
És ha már gyerekről és Lisztről van szó, az említett ünnepi koncerten az első unokájának, Daniela von Bülownak ajánlott műve hangzott el, melynek címe:
Angelus – imádság az őrangyalokhoz
Zongorára íródott a Villa d’Esté-ben (Tivoli, Róma mellett), ahol Liszt sok nyarat töltött az 1770/80-as években. Az első ama hét darab közül, melyeket a Vándorévek-sorozat III. kötetében rendezett ciklusba. Részben ábrázoló zene, mint arra a Lisztet 1880 nyarán felkereső Hugh Reginald Haweis önéletírása is rávilágít:
„Tudja – fordult felém Liszt –, Itáliában gondatlanul harangozzák az Angelust; sokszor közbekongatnak, amivel megtörik a hang utózengését”: azzal jobb keze kis ringató dallamba kezdett a zongorán – mintha harangok lengenének magasan az esti légben –, aztán finoman félbehagyta, hogy érezhető legyen a félütemnyi csend, ám a megtört ritmus továbbélt az ember fülében. Az abbé maga is mintha álomba merült volna, majd ujjai gyengéden megint a billentyűkhöz értek, mire ismét megszakadt a zengés. Ekkor bal keze megszólaltatta az Angelust, vagyis inkább sejttette azt, mintha régvolt szerzetesek andalító zümmögése hallatszana egy útmenti kolostorból, miközben a napkorong gyorsan le-hanyatlik, és Itália bíbor árnyai mindinkább elnyomják az alkony aranylását.
Zenei illusztáció: https://www.youtube.com/watch?v=MIPPM_8mG7M
Az előadó: France Clidat (1932–2012) zongoraművésznő, a Budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny győztese (1956), a Francia Becsületrend és a Francia Nemzeti Érdemérem kitüntetettje.
*Jegyzetek Ford Madox Ford Liszt, a lenyűgöző című írásához:
¹ Preraffaeliták: fiatal angol festők és irodalmárok egyesülése, melyet 1848-ban W. H. Hunt, J. K. Millais és I. J. Rossetti alapított, hogy koruk festészetét kivezessék a merev akadémizmusból. A Raffaello előtti, XV. századi toszkánai festők művészetét eszményítették. FMF anyai nagyapja, a preraffaelita festő Ford Madox Brown nevét vette fel íróként, amellett a festő Dante Gabriel Rossetti és a költő Christina Rossetti tanítványa volt.
² FMF apja: Francis Hueffer (1845–1889) német származású angol zenei író és szerkesztő. A The Times zenekritikusa, zenetörténeti, életrajzi könyvek és librettók szerzője, Wagner és Liszt levelezésének angolra fordítója.
³ [Nádtetős Ház Klub]: híres társaskör a viktoriánus Londonban a St. James’s Streeten.
⁴ Liszt 75 éves volt, amikor 1886 áprilisában Londonban ünnepelték.
⁵ Samuel Pepys (1633–1703) angol politikus, békebíró, a Királyi Természettudományos Társaság tagja. 1660-69 között vezetett személyes naplója fontos kortörténeti dokumentum.
⁶ Jane Seymour (1508–1537): Johanna angol királyné, VIII. Henrik harmadik felesége.
⁷ abbé: katolikus világi pap. Liszt 1865-ben lett felszentelve, s ettől kezdve felekezeti öltözéket viselt.
⁸ Lyttelton család: nagy múltú brit főnemesi dinasztia.
⁹ Beethoven 14. zongoraszonátájának első tételét Ludwig Rellstab német költő a holdfényes Vierwaldstätti-tóhoz hasonlította – innen a mű közkeletű mellékneve.
¹⁰ Szász-Weimari Hercegség: 1572 és 1741 között önálló, majd 1920-ig Szász-Eisenachhal közös államalakulat a mai Türingia területén.
