Anna Gavalda: Billie (részlet)

Franckot azért hívják Francknak, mert az anyukája és a nagymamája imádta Frank Alamót (Biche, oh ma biche; Da doo ron ron; Allô Maillot 38–37 és a többi) (de igen, de igen, volt ilyen…), engem meg azért hívnak Billie-nek, mert az anyám megőrült Michael Jacksonért (Billie Jean is not my lover / She’s just a girl stb.).

Vagyis, mint látjuk, nem ugyanazok a keresztanyák indítottak az életbe, és nem arra voltunk programozva, hogy egy szép napon összekerüljünk…

Az anyukája és a nagymamája olyan kedvesen bánt Franckkal egészen kicsi korától, hogy megvette nekik a Retour des Yéyés CD-t, elvitte őket a nagy Retour des Yéyés koncertre, a Salut les Copains előadására, és még a blu-ray lemezt is megvette nekik.

És amikor a drága jó Frank Alamo – alias Dadou – feldobta a prakkert, Franck szabadságot vett ki, hazament a hölgyekért, vonatra szálltak, méghozzá az első osztályra, és még a mittudomén, melyik templomba is elkísérte őket.

Mindezt azért, hogy mellettük legyen, amikor a hölgyek a koporsó kocsiba tételekor elzengik a Sur un dernier signe de la main című nótát…

Nekem viszont gőzöm sincs, anyámnak születtek-e utánam más gyerekei, akiket Badnek vagy Thrillernek nevezhetett volna el, és arról sem, sírva fakadt-e, amikor Bambi a mélybe vetette magát, tekintve, hogy lelépett, amikor én még egyéves sem voltam. (De azt is tudni kell, hogy én állati idegesítő kölyök voltam…)

(Apám azt mondta egyszer: az anyád azért lépett le, mert állati idegesítő kölyök voltál. Az ám, egyfolytában üvöltöttél…) (Hé! Fogalmam sincs, hány pszichológus kell, hogy felitassa egy ilyen magyarázat nyomait, de ha engem kérdezel, csomó!)

Igen, az anyám egy reggel lelépett, és soha többé nem adott életjelet…

A mostohaanyám soha nem szerette a keresztnevemet. Azt mondta, hogy olyan rosszfiús, és ami azt illeti, én soha nem is akartam erre az állításra rácáfolni…

De azt hiába várod tőlem, hogy itt most a mostohaanyámat savazzam. Igaz, hogy undorító szemétláda, de ez nem igazán az ő hibája… Meg aztán nem ő tehet róla, hogy ma este itt vagyok. Mindenkinek a maga trágyadombja.

Na jól van, kicsi csillag, ennyit a gyerekkorról.

Franck nagyon ritkán beszél róla, és akkor is csak azért, hogy elhatárolja magát tőle. Nekem pedig egyszerűen nem volt gyerekkorom.

A körülményeimet figyelembe véve nem kis teljesítmény, hogy egyáltalán szeretem a keresztnevemet.

Csak Michael zsenijének köszönhetjük, hogy sikerült ez a piruett…

*

Franckkal együtt jártunk felsőbe, de egészen kilencedikig szóba sem álltunk egymással. Ez volt az egyetlen év, amikor egy osztályba jártunk. Később kölcsönösen bevallottuk, hogy már az első tanítási napon, még hatodikban kiszúrtuk a másikat. Igen, első pillantásra egymásra ismertünk, de három évig öntudatlanul is kerültük egymást, mert mind a ketten éreztük, hogy a másik is nagy terhet cipel, és képtelenek lettünk volna akár egy milligrammal is több szenvedést elviselni.

Az is igaz, hogy én leginkább a Polly Pocket-stílusú lányok barátságát kerestem. A kis cuki hosszú hajúakét, akiknek saját, külön szobájuk volt, drága kekszeket hoztak uzsonnára, és az anyukájuk mindig rendesen aláírta az üzenőfüzetüket. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy befogadjanak, és minél gyakrabban meghívjanak magukhoz.

De sajnos mindig bekövetkezett a pillanat, amikor erre minden esélyemet elveszítettem… Főleg a téli hónapokban… Csak sokkal később értettem meg, hogy ez leginkább a… bojler hiánya miatt volt, mert hát a szagom… a kurva életbe… még a fejemben is dadogok, annyira elönt a szégyen. Na jól van. Haladjunk.

A sok év alatt olyan sokat hazudtam magamról a többieknek, hogy afféle összefoglaló táblázatokat kellett készítenem, nehogy belezavarodjam a hazugságaimba az egyik tanévkezdéstől a másikig.

Odahaza oroszlán voltam, aki csak kergemarhahúst zabált, mert nem akadt otthon más zabálnivaló, de az iskolában mindig nagyon nyugodt voltam. Az az igazság, hogy nem volt annyi erőm, hogy a nap huszonnégy órájában, egyfolytában résen legyek. Ezt át kell élni, hogy megértse az ember, de aki már átélte, pontosan tudja, miről beszélek: az állandó védekezésről… Mindig, mindig… Főleg, amikor nyugalom volt… A nyugalom pillanatai voltak a legrosszabbak, ilyenkor… Meg aztán nem is… Fütyülök rá.

Egy napon aztán, gazdaságiföldrajz-órán Dumont, a tanár jól kioktatott, pedig fogalma sem volt az életkörülményeimről. A mélyszegénység, vagyis a negyedik világ, így mondta. Úgy hozta ezt szóba, mint a nehézfémexportot vagy a Mont Saint-Michel elhomokosodását, de emlékszem, hogy én elvörösödtem a szégyentől. Nem tudtam, hogy létezik a szótárban egy szó, ami pontosan arra a pecóra illik, ahol lakom…

Mert nyugodtan állíthatom, hogy az efféle negyedik világ nem látható szabad szemmel. A bizonyíték: hozzánk soha nem szálltak ki szociális munkások… Ha nincsenek rajtad kék foltok, és mindennap eljársz az iskolába, kényelmesen megúszod a gyermekvédelmiseket, és nem állítanám, hogy a mostohaanyám valami úriasszonynak látszott, de az emberek barátságosan néztek rá, amikor találkoztak vele a boltba menet, azt mondták neki, jó napot, hogy vannak a gyerekek, és a többi.

(Fordította: Tótfalusi Ágnes)

(A fordítás alapjául szolgáló mű: Anna Gavalda: Billie, Le Dilettante, Paris, 2013)

(A kötet a Magvető Kiadónál jelent meg, 2015-ben)