Hegyi Botos Attila – az utolsó trubadúrok egyike – egy szűk évig (“in illo tempore”) 30-40 km-t gyalogolt zugligeti varázskertjéből belvárosi, pincehelységbeli munkahelyére, és vissza. A földalatti csöndcella valamint a ligetbe vezető meredély közötti fesztáv talán jelképesen is kijelölheti az alábbiakban pedzegetett dalszerzői életmű hétmérföldes csizmájának mozgáslehetőségeit; e szárnyas lábbeli nyomai beláthatatlan, időtlenített hangzó tereken át vezetnek mélységekbe-magaslatokra… Akár Csontváry „napútja” is esz(mélkedés)ünkbe juthat e dalok hallatán, Orpheusz lantja nemkülönben – utóbbi húrjairól szól első idézetünk is:
„Orpheusz fájának
törékeny virága voltam.
A gyökerekből a fájdalmat
kidaloltam.”
(HBA: Virágének)
Papp Máté: „Mindenki szükségképpen aranykorából él.” – írja valahol Hamvas. A te zenés verseid is mintha innen merítkeznének, illetve – ahogy te is megfogalmazod – az utóbbi két és félezer év ily-oly írásbeliségéből. Hogyan tudnád körülírni e töredékek mibenlétét?
Hegyi Botos Attila: „Az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van; csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja” – írja szintúgy ő (emezt talán az Öt géniuszban, amazt a Sareptában – mely utóbbira kevesebb figyelem esik, noha felettébb fontos mű; közlendőinél még inkább egy mögöttes, ~ szferikus hullámzúgásban). De ha már idézeteknél tartunk, óhatatlanul idekívánkozna még egy „paracelsusi”, Borgestől: „Mi más a bűnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?” Ez lenne hát az általad kérdezett „mibenlét”. Ami a töredékességet, töredezettséget illeti: fogékonysági, érzékenységi ügyek. Belátások, ünnepi együttlétek ajándékai. Legyenek akár időkön át, idők felett egymásnak felelő párbeszédek (deusseni értelemben). Ami pedig a két és félezer év librettóit illeti: tekinthetők akár európai Noé-bárkának, kincsesbányának, hűségjeleknek, magasba engedéseknek, közös örömöknek. Ki hogy kívánja. Ám ez esetben tisztázandó: ha dalt szerzek, dallamot szerzek. A szöveg később, bár meglehetősen villámgyorsan érkezik (implicite felsejlik egy hálás alkalmazhatóság, egymásra figyelés/világítás, hazaérkezés). Olyan ilyenkor az a közelítő költemény, akár egy bőrön verdeső lepke, tűzbe jött pillanaton.
P.M.: Miképpen lenne megragadható – sokszor konkrét, különböző kultúrkörből származó szerzőkhöz kötődő – dalkölteményeid „pneumatikus”, valamint „hieratikus” jellege?
H.B.A.: Tyű! Az elsőnél nehéz nem afféle goethei, leonardói tanulmány-válaszsorok tömkelegébe esni. Maradjunk hát az elakadt, koncentrációban visszatartott, majd zeneileg elementárisan felszakadó lélegzetnél, rezonanciánál, konszonanciánál, megcsendítésnél. A másodikat könnyebb egyetlen keresetlen bon mot-val megragadni: ~időt szentelni.
P.M.: Mesélj egy kicsit a Tales of Loreley elnevezésű formációról, amely egy időszakban a szerzeményeid előadója volt, és Richard Riederauer-ről, aki azok zenei rendezőjeként van feltüntetve itt-ott. Mi volt anno a közreműködésetek alapkoncepciója, kifutása?
H.B.A.: Dicsérendő, ha valaki efféléről tud. Még jelenlegi legközvetlenebb barátaim közül is csak néhányan: szóba nem hozom. A „Loreley” maga volt a tündéri „Kék madár”, amolyan Szentivánéji álom. Így hát meg is ilyen tisztának, érintetlennek, ismeretlennek maradt. Az eredeti, miskolci felállás az elmúlt évezred utolsó évében született s halt el, egy koncerttel s kilenc stúdiófelvétellel a huszonegyes dalciklusból, a második, a budapesti egy 2005-ös, immár (egy kivételével) az összes dalt hordozó, „forgalomba” nem hozott lemezzel együtt. A nagyzenekar összetétele e két hanghordozón részint változott; az újak két közismert szimfonikus zenekarból ugrottak be.
Igazi, lehetetlen vállalkozás volt ez ifjúkorunk végén. Abban a pillanatban, mikor legtöbben épp befejeztük egyetemi tanulmányainkat, s szétrajzottunk: ki-ki a fővárosba, mások külföldre, Európától Amerikáig. Baróczi Lacinak (jelenleg a Winnipegi Szimfonikusok hegedűművésze), hőn szeretett barátomnak említettem egy felállítandó zenekar álomképét, egy egyszerre „komoly”- s „könnyű”-zenei felépítésűét. S hogy maga a kompozíció egy tündérvilágban játszódó történet s annak dalai lennének. Ő azonmód lépett, szólt Ricsinek, átgondolták, kire lehetne számítani a Bartók Zeneművészeti Intézetből. Így hát a tagok (igencsak jóravaló emberkék) többsége a klasszikus zene felől érkezett, csupán egy-ketten jazz- s rockvonalról. Feleségem, énektársam példának okáért jazzesről. Richárd feladata volt a szólamok kidolgozása, a nagyzenekari rendezés – s meg is oldotta, a reá jellemző kifinomult muzikális ráérzéssel, ahogy elképzeltem, pontosan úgy. (Jelenleg a Honvéd Férfikar karigazgatója, a Pécsi Balett zeneszerzője, s mindemellett sok-sok produkció, hazai celebritások zenei rendezője.) Már huszonévesen is rohanó lélek volt; de gyanítom, olykor utoléri magát egy-egy tengeri búvármerülésben, legkedvesebb passziójában, vagy egy jól sikerült koncert után. Évek óta nem találkoztunk.
A Loreley kifutása? Egy fölvett dalciklus, rögzített mű. Egy tökéletes szerelem, s hullámtörése a „világ” zátonyán. Szép Ilonka: „Ártatlanság képe s bánaté.” Rómeó és Júlia-féle példázat. Vagy Pessoával szólva: élni egy vallás magasrendű gyönyörűségével vagy egy veszteség magasrendű bánatával. Kinek a vesztesége? Hm. Magam nem érzem úgy, bármit is veszítettem volna; de másokét, olyannyiakét annál inkább, s az kemény ügy.
P.M.: „Azon a napon és azon az órán, amikor tetőzik az apály, legsötétebb az éj; s egy jeles gondolkodó jeles meglátása szerint a csalogány az erdőn először énekelni kezd.” – írod egyik lírai önéletírásodban. Az éneklés, egyáltalán orpheuszi alkatod elhivatottsága milyen gyökerekre vezethető vissza? Honnan a „délmuzsikás” atmoszféra, vagabund hevület, valamint a termékenyen „anakronisztikus” időutazó szándék a zenén keresztül?
H.B.A.: Magad hoztad föl az elején Hamvast, hát erre a kérdésre ebben a kontextusban válaszolnék: az erre vonatkozó mindenféle információ Orpheus című esszéjében elérhető. De Kerényi két tanulmánya is – részvonzataiban – elég jó ide. Amúgy meg születésemtől adott az „alkat”– úgy a szűkebb szülőfölddel, a lankás déli lejtőkkel („Éneke szőlő, s délszaki lankák / melegén érleli fürtjeit”), amint az átható, éles, forró fénnyel, észak és dél összeütköző légtömegeinek színszimfóniáival.
P.M.: Kiket érzel rokonléleknek a tágabb dalkultúrából? Én például Nick Cave szerzői világának egyes ösvényeit is ide tudom képzelni. Mik jelentettek inspirációs forrást?
H.B.A.: Egyetlen időszakban merülnek föl effélék: az ~inasévekben. Szimpatikus mintázatokat, stílusokat követnek, élnek meg, vesznek magukra. Minél többet. Beépítenek, tanulnak. A zenetörténeti óráknál tökéletes ugródeszka lehetett egyetlen aprócska információ az európai polifónia születéséről: hosszú hónapokra belevetettem magam egy hangtár gyűjteményébe, a zenei osztály szakirodalmába… Inspirációs források? Uhhh, ami épp! Izgalmasabb volt a felfedezés, hogy amit magamhoz legközelebb érzek, azok a dallamívek, lélegzetvételek, atmoszférák a legváratlanabb helyekről, időkből fölcsendülhetnek Ciprustól Man szigetéig – amint persze a legkülönfélébb kontinensekről is. Kétségkívül, akadt pár kultúrkör, amelynek szerepe erőteljesebben hangsúlyos volt: az atlantikus kelta, a mediterrán kultúráké, a preklasszikus időszaké, ahol nagyobb számban jelentkeztek. A könnyűzenére jutott a legrövidebb, leghamarabb átlépett időszakasz; ám ha Cave-t mondod, ugyanúgy mondhatom Branduardit, a napfivéres Donovant, Ian Andersont, Eric Burdont is, vagy Roger Waters-t akár – messze-messze nem a teljesség igényével természetesen. S mily távolian már! (Noha, nyilván aligha megtagadhatóan.) Növekszik a törzs, terebélyesedik a korona, vastagodik a gyökér. S egy váratlan mozzanat: ki dalol épp ágain?
P.M.: Érintetten – talán ez az egy, tőled kölcsönzött szó az, ami esszenciálisan lefedheti a dalok esztétikáját. Milyen állapotban születnek a dalok? Talán egy varázskert lugasában ülve?
H.B.A.: Kétezer óta elvétve hallgatok zenét már. Inkább csak énekelek egyet-egyet, pillanatok újszülöttjeit. Csak úgy kibuggyannak, felszínre törnek (többnyire olyan helyeken, ahol végképp egyedül lehetnek, zavartalanul megszülethetnek – egy viruló kert nem ilyen tér, az inkább belőlük sarjad ki alkalmasint). Nem érintik őket meglátások korokról, stílusokról. Semmi, csak maga az ének: egyféle hálaadás. Aztán hallgatnak, figyelnek. Ahogy egy éji fűzcsalit csalogánya, félrehajtott fejjel. Vannak ők, meg a csönd. Az érintés helye. A határvonalé, az elhatárolódásé, a létforma próteuszi burkáé. S mikor két határ egymáshoz ér, felgyullad…
P.M.: „Az állat-, növény-, ásványfajok angyalai és ördögei: a tündérek, manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.” így Weöres Sándor A teljesség felé-ben. A te változatlanból kiperdülő, dalaidon is áttűnő lényeidet – az angyaltól, a tündéren át a brownie-ig – mivel vagy képes “röptükben” elkapni, s milyen valóságvonatkozásaik vannak a természetben/a látható világban – a te szemedben?
H.B.A.: Ez a világ inkább a Loreley-é volt. Tovább kellett haladni: távolabbra, közelebbre, meztelenebbre – ha jómagad mégis kihallod ezekből a dalokból őket, annak csak örvendezhet a szívem, hisz ez így hű, szép s helyénvaló. Látható világ? Ki mit lát? S a tapasztalás fizikai-, szellemi- s lélekjelenlétének azonossága? Én nem szeretem a képzelgést, nagyon beszűkítő. Annál inkább a tapasztalást. A tájakból leginkább az égő, sós vizet, a lángoló kősivatagot, a kristályvilágot; de tapasztaltam, bármi körülöttem folyvást amoly szubtropikus dzsungellé, múzsarengeteggé válik. S mondhatni, sokszor igencsak közvetlen, valóságos a kapcsolatom élővilágával (ennek a kapcsolatnak a jellegzetességeiről, ha irodalmi leírásaikat tekintjük, itt-ott láttatón számolnak be a régi-régi mítoszok).
Mindazonáltal életem folyamán többnyire sötétségben kellett, hogy éljek, noha abban inkább csak aludni szeretek. Elitisz mondja: maguk, európaiak a misztériumot az éjszakában látják; mi a napfényben. Innen tündér, onnan angyal – gyümölcsét napsugár vonja, éj érleli. Télen Dionüszoszé a szentély, nyáron Apollóné. Valaki számba vette már, mennyire egyik a másik, másik az egyik?
Mennyire megrendítő a határ esthajnalcsillaga?
(Beszélgetőtárs: Papp Máté)
A videók forrása itt elérhető.
