Az eddig meghívott költők és írók beszámolói után február 18-án egy irodalomkritikust hallgathattak meg a diákok az Új Forrás „Középiskolás fokon” című, a TÁMOP által szponzorált rendezvénysorozatának soron következő beszélgetésén.
Az Új Forrás soron következő „kihelyezett” tanóráján ezúttal tehát az irodalomkritika mai helyzete került terítékre. A szép számban összegyűlt diákközönséget a szakma egyik legmegbecsültebb képviselője, Angyalosi Gergely vezette be a műértelmezés rejtelmeibe, aki a kortárs művészet folyamatos szemlézése és a debreceni Alföld folyóirat szerkesztése mellett a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársaként, valamint a Debreceni Egyetem Esztétika Tanszékének vezetőjeként tevékenykedik.
A házigazdai teendőket ezúttal Szénási Zoltán látta el, aki a kritikusi munka jelentőségéről, örömeiről és árnyoldalairól kérdezte vendégét. Angyalosi beszámolója láthatóan felkeltette a diákhallgatóság érdeklődését (a beszélgetés után néhányan még tippeket is kértek tőle a 24 Óra középiskolások számára kiírt kritikapályázatához), akik tulajdonképpen egy gyorstalpaló „kritikusi tanfolyamon” vehettek részt a szakember okfejtését hallgatva. Egyebek mellett szó esett a műbírálatban érvényesülő szakmai objektivitás szerepéről is, amely az első írását 1974-ben publikáló ítész szerint minden értekező szöveg legfontosabb, ugyanakkor legnehezebben érvényesíthető elemei közé tartozik.
– Úgy gondolom, a kritika minden esetben egy találkozás – a szöveg és értelmezője találkozásának – írásos lenyomata kell hogy legyen. Éppen ezért elengedhetetlennek tartom, hogy a műbírálat valamilyen módon kifejezze szerzője személyes viszonyát a vizsgált alkotáshoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy az objektív szempontok elhanyagolhatók (sőt!), de mivel a kritikus legfőbb kötelessége, hogy saját véleményét nyilvánossá tegye az adott műről, a szubjektivitás bizonyos foka – szerintem legalábbis – elvárható tőle. Ez persze magában rejti annak a veszélyét, hogy az emberen úrrá legyenek saját előítéletei, személyes rokon- vagy ellenszenvei. Ezeket a minden emberben meglévő előítéleteket a lehető legjobban vissza kell szorítanunk magunkban, ha kritikaírásra adjuk a fejünket, de sohasem szabad azt gondolnunk, hogy teljesen megszabadulhatunk tőlük – és nem is biztos, hogy érdemes lenne, hiszen sosem árt, ha tisztában vagyunk a saját ízlésbeli korlátainkkal – mondta Angyalosi Gergely.
A módszertani fejtegetések mellett saját pályafutása során megélt élményeiről is mesélt a diákoknak, és óva intett minden jelenlévőt: ha ezt a szakmát kezdik művelni, előbb-utóbb biztosan szert fognak tenni néhány haragosra is. Angyalosit például az egyik – általa illedelmesen meg nem nevezett – kortárs magyar író „irodalmi pitbullnak” titulálta egy elmarasztaló írásáért, az eredetileg sértésnek szánt szókapcsolatot azonban a kritikus inkább saját kérlelhetetlenségére utaló elismerésként fogta fel.
A beszélgetés vége felé szó esett a műfaj nagy klasszikusairól is: mindenekelőtt Ignotusról, a Nyugat folyóirat alapító főszerkesztőjéről, akiről Angyalosi Gergely önálló kötetet jelentetett meg néhány évvel ezelőtt.
– Ignotus volt az első magyar szerző, aki bírálataiban el tudott vonatkoztatni az adott mű erkölcsi tartalmaitól, és az esztétikai minőséget jelölte meg az irodalmi alkotások legfőbb értékeként. Bár azóta nagyon sokat változott a magyar kritikai beszédmód, sok tekintetben példaképként tekintek rá, akárcsak a francia Roland Barthes-ra, aki esszéiben ideális összhangban tudta tartani személyes ítéleteit az általa megmozgatott objektív tudományos háttérrel.
Reichert Gábor
(Megjelent a 24óra február 25-i számában)
Discussion about this post