Füstjelek

Az új Szerb Antal-monográfiáról
Havasréti József: Szerb Antal, Magvető, 2013

Új monográfia jelent meg Szerb Antalról (1901–1945), a kivételesen művelt és kivételesen szellemes íróról, akinek regényíróként és irodalomtörténészként is sikerült maradandót alkotnia. A Szerb Antal-életmű szakirodalma igen nagy: két bibliográfiája is van (Szerb Antal bibliográfia, szerk. Tóbiás Áron, FSZEK, 1961; Szerb Antal bibliográfia, szerk. Nagy Csaba, PIM, 2001), emlékkötetek jelentek meg róla (Akitől ellopták az időt, szerk. Wágner Tibor, Kráter, 1996; Visszaperelt idő, szerk. Wágner Tibor, Krónika Nova, 2005), két kötetben gyűjtötték össze a recepció jó részét (Tört pálcák 1–2. szerk. Wágner Tibor, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999; 2000), hogy az azóta is folyamatosan megjelenő írásokról ne is szóljunk. A szerző a kötet utószavában megjegyzi: „Könyvem számos helyen épít a Szerb-művek kritikai fogadtatására, de egy kifejezetten recepciótörténeti fejezet szétfeszítette volna a tervbe vett munka kereteit.” (669.)
Meg kell még említeni két kiadványt, melyekre a monográfia szerzője is erősen támaszkodik, a naplókra és a levelekre gondolok (Szerb Antal: Naplójegyzetek [1914–1943], Sajtó alá rendezte Tompa Mária, Magvető, 2001; Szerb Antal válogatott levelei, szerk. Nagy Csaba, PIM, 2001). Ami a monográfiákat illeti: Poszler György 1965-ben adta közre Szerb Antal pályakezdése című munkáját (Akadémiai), ezt követte az 1973-ban megjelent Poszler-mű, a Szerb Antal című monográfia (MTA–Akadémiai). Most pedig, negyven évvel Poszler György könyve után, megjelent Havasréti József Szerb Antal című kötete a (Szerb Antal életművét is gondozó) Magvető Kiadónál. A két monográfia részletes összevetésére ebben az írásban nincs lehetőség, legyen elég annyit megjegyezni, hogy míg Poszler könyve kifejezetten irodalomtörténeti munka, addig Havasréti kötetét inkább egy tágabban értelmezett kultúraelméleti felfogás jellemzi.

A hatalmas (720 oldalas) kötetből megismerhető Szerb Antal életútja és pályaképe, s jóllehet a monográfia számos életrajzi kérdést érint (a pályakezdést, az írói működést, a munkaszolgálatot), a kötet semmiképpen sem tekinthető életrajznak. A szerző időrendben haladva, külön fejezetekben tárgyalja a korai irodalomtörténeti tanulmányokat (Az udvari ember; 1926; Magyar preromantika, 1929), a nagy, összefoglaló műveket (Magyar irodalomtörténet, 1934; Hétköznapok és csodák, 1935; A világirodalom története, 1941), a regényeket (A Pendragon legenda, 1934; Utas és holdvilág, 1937; A királyné nyaklánca, 1943), s három esszét (A harmadik torony; A világvárosi ember; Könyvek és ifjúság elégiája), ezenkívül kitér még a rövidebb írásokra, egyes novellákra, néhány műfordításra (Casanova, Huizinga), a VII. Olivér (1941) című regényre és a Száz vers (1943) című antológiára is.
További fejezetek foglalkoznak a korszak irodalmi intézményrendszerével, színtereivel (így a folyóiratokkal és kiadókkal), továbbá Szerb Antal irodalomfelfogásával és kultúraszemléletével; s többek közt olyan témák kerülnek még elő, mint a szellemtörténet és a pszichoanalízis, Huizinga művei (A középkor alkonya Szerb Antal fordításában olvasható magyarul) és Spengler történelemképe, Norbert Elias civilizációelmélete és Kerényi Károly Szerb Antalra gyakorolt hatása. Szerb Antal James Joyce iránti ellenszenvének értelmezése helyet kapott a kötetben, de számos, Szerb Antal számára fontos szerzőről alig, vagy egyáltalán nem esik szó. Nem olvashatjuk például Chateaubriand nevét, pedig a Síron túli emlékiratok egyik bekezdését (igaz, jelöletlen idézetként) Szerb Antal beépítette az Utas és holdvilágba – ezt csak azért jegyzem meg, mert egyébként a monográfia Utas és holdvilág-fejezete áttekintést ad a regény előzményeiről.
A monográfiában Havasréti részletesen tárgyalja a 2001-ben megjelent Naplójegyzetek (1914–1943) szövegeit (például a második fejezetben, melynek alcíme: „Szerelemfilozófia és szexualitás Szerb Antal ifjúkori írásaiban”). Szerb Antal Dulcinea című 1936-os írásának elején (nem kevés távolságtartással) tesz említést a naplójáról. „Egyetemi hallgató koromban vezettem ezt a naplót. Mikor írtam, bizonyára úgy képzeltem, hogy idővel óriási értéke lesz a szememben, mert megeleveníti majd fiatal napjaimnak édes és kétes búját és örömét. De ez is tévedés volt, mint minden, amit akkoriban hittem és vallottam.” (In Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 360.)
Meglehet, nincsen könyv hiba nélkül, de sajnálatos módon ebben a monográfiában zavaróan sok a pontatlanság – legyen szó akár idézetekről, akár hivatkozásokról (az 1935-ben megjelent Budapesti kalauz. Marslakók számára című írás címe például „Budapesti útikalauz”-ként szerepel a 462. oldalon), sőt még a Szerb Antal-szonett, az „Orpheus az Alvilágban” (1944. aug. 6.) szövege is hibásan szerepel (a Szerb Antal válogatott levelei című kötetet követve, a pontatlan „száz téren át” olvasható a könyv 647. oldalán, a megfelelő „száz tárnákon át” helyett). Nem kifejezetten hiba, de azért megjegyzem, hogy a monográfia szerzője, Szerb Antal 1936-os olaszországi útinaplójára, A harmadik torony című írásra a 2002-es kiadás alapján hivatkozik (In A kétarcú hallgatás, Magvető, 2002: 21–50.), jóllehet abban nem a teljes szöveg szerepel – a teljes szöveg olvasható viszont a 2007-ben, önálló kötetben megjelent változatban (A harmadik torony, Magvető, 2007). Ezzel együtt Havasréti József Szerb Antal-monográfiája – kérdésfelvetéseit és meglátásait tekintve – feltétlenül korszerű munka, melynek legfőbb erősségét a finom részletelemzések adják.