A kötet indítónovellája mágikus világot idéz, de azért, hogy az utána következők észelvűsége mintegy ellenpontként vonja vissza az ebbéli hitet. Ezen ingamozgás teszi többek között érdekessé a novella-füzért. Visszatérő hőstípus a talpraesett self made man, aki saját eszének és szorgalmának köszönheti egzisztenciája megteremtését. Az alapvetően optimistán racionalista világképben eredetileg nem szerepel a vég lehetősége. Az mindig valahogy az emberi horizonton kívülről érkezik. Az összeomlást nem lehet megindokolni. A katasztrófa mindig megérthetetlen, a természeti csapások létmódjában hat, ahogy Hans-Robert Jauss írta a történelmi és a természeti csapás, a magyarázat és a megértés összehasonlításával kapcsolatban: “Ki érthetett meg valaha is egy földrengést? A racionális világot fenyegető irracionalitás, ennek a szorongásos aurának érzékeltetése kiemelkedő erőssége az írásoknak. Nem a pátosz hangján szólal meg, hanem közvetlen hangú életképekben.
A rövid elbeszélések időkezelése egyenes vonalú. Az elbeszélések tere az őserdő peremén levő kistelepülésé. A bevándorlók összekeverednek a helyi lakosokkal. A szereplők túlnyomó része nem értelmiségi, hanem kétkezi ember. A nem kétkezi emberek is az ő látószögükben jelennek meg. A tanultság haszontalanságnak, a hit inkább rettegett babonának vagy huncutságnak tűnik. A szereplőket leginkább a megélhetés érdekli. Ha valaki szerelembe esik, rövidesen a családalapításra, az otthonteremtésre gondol. Aztán a mindennapi munkára, felelősségre. Egyszerű dolgokon múlhat a változás. Itt még él a szerves közösség, jelen van a néplélek, amely a modernizációnak általában áldozatul esik vagy elidegenedik. Talán az eziránti nosztalgia is szerepet játszott az írások születésében. Egyszerű világ ez. Ennek megfelelően Böszörményi szinte elutasítja a modernizmus prózapoétikai vívmányait. A korábbi írásmódot eleveníti fel, a csattanóval végződő anekdotát, a jóízűen tréfás adomát. Az elbeszélő nem akar elhatárolódni szereplőinek nézőpontjától. Jóízűen mesél, le tudja bilincselni a figyelmet.
A narrátor ambíciója nem foglalja magában az árnyalt elemzési szándékot. A jellemzések szándékoltan egyszerűsítésre törnek. Nem az analízis, hanem a sejtetés a cél. Grammatikai szempontból a közérthető, egyszerű mondatok a jellemzőek. Böszörményi Zoltán jól tud balladisztikus sűrítéssel olyan kihagyásos szerkezeteket előidézni a különféle szövegegységekben, hogy igazán megteremtődjék az olvasóban a jelképes, sejtető érzés. A szerzőnek nagyon jó érzéke van a színház, film világából ismert jelenetalkotáshoz. A szereplők mondatai életszerűek, valóban erősítik a szituációk hatását. Szerepe lehet ennek abban is, hogy Böszörményi Zoltán élt Brazíliában. Az elbeszélések kompozíciója arányos, feszes.
Ha a szövegköziség szempontjából értelmezzük, a különösség egy-egy szerzői előd világképi rokonságában keresendő. Feltűnhet, hogy Böszörményi Zoltán kifejezetten nem a bölcsész világból választja elődeit, alakmásait. Már verseskötetének lírai persona-ja, az olasz lángész fizikus, Ettore Majoranna is ilyen. A mostani könyv előzetes szövegének írója, Lénárd Sándor pedig orvos volt. Az elődben és alakmásban közös a nagykoncepció, a széles kitekintés, a világ egészében, nem diszciplinákban való gondolkodás. Ilyen szerző Böszörményi Zoltán is. Lénárd Sándor személyisége, szemlélete szintén több szempontú. Valószínűleg ez hatott Böszörményi Zoltánra Lénárd Völgy a világ végén című könyvének kreatív olvasásakor. Ez volt az előzetes szöveg, ehhez kapcsolódik az ő könyve. Egy-egy szó, pár mondat alapján egész novellákat kerekít Böszörményi Zoltán. A folyamat hasonlíthat ahhoz, mint amikor Maupassant vagy Flaubert egy újsághírből egy egész regényt írt.
Persze, a szerző pályaívében úgy is értelmezhetjük ezt a kötetet, hogy korábbi könyvei, a dokumentumregény, más elvontabb képletek után most ezt a poétikát próbálta ki sikerrel. Mintha Tömörkény István vagy Csáth Géza korában írt minőségi tárcanovellákat olvasnánk a regionális vonatkozásokat felmutató magyar próza világából. Csak a nevek sejtetik, hogy ez valami más. Brazíliában vagyunk. De talán épp az vonzza a szerzőt, hogy annyira hasonlít ez a hajdani magyar vidékre. Ott, a tengerentúl lel rá az elveszett forrásra. Hiszen maga Lénárd Sándor is a metropoliszból ment erre a helyszínre, identitása többrétegű volt. Ugyanakkor melankolikus kétely merülhet fel az önazonos múlt jelenbe emelésével kapcsolatban. Talán erre utal a könyv elején szereplő mottó, Lénárd Sándor-idézet: „…kérdéses, hogy az idő arra való-e, hogy újra megtaláljuk.”
A színvonalas kötet ragyogóan megírt címadó novellája kitűnő és jelképes jelentéseket indukáló példája az egész novellafüzér szemléletének és poétikájának. Mátyás, a derék földműves, leszokik a dohányzásról. Ezzel annyi pénzt takarít meg, hogy tulajdonosa lehet egy kartongyártó üzemnek. Leánynézőbe megy. Felsejlik előtte a tehetős, polgári jólét Paradicsoma. Azonban érkezik barátja, lélekszakadva ráncigálja el, mert Mátyás üzeme, jövője lángokban, már csak a füst gomolygása látható – „füstbe ment terv”. De Mátyás nem omlik össze, a másnap már kora reggel a mezőn találja, dolgozik szájában a füstölgő szivarral. Így lesz egyszerre konkrét és sorsjelentése a füstnek. (Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp. 2012)
Payer Imre
Discussion about this post