Balaskó Ákos versei*

Elkerülhetetlen

Mennyivel egyszerűbb volt
máshogy mesélni inkább,
nem kimondani azt, hogy… vagyis bármit.
És most már nem lehet megállni,
csendben visszanyomni,
mint egy sérvet, nincs is itt.
Kispárnát tenni, szőnyeget húzni rá,
átrendezni a szobát miatta,
és úgy élni ezután,
mintha ez tervezett élet volna.
Milyen szép lenne minden kijavítva.

Ül az ágy szélén. Mondaná. Kinek.
A bőre fonnyad, a borosta.
És muszáj lesz bemenni
ágyneműcserére.

Díszek helyett a fát

Pokrócba göngyölik a néniket,
akik aztán fáslis lábbal, mamuszban
ülnek a padokon, és mint
egy szobasarokba, gyűlik bennük
az elhasznált idejük, a por,
milyen jó is lenne besöprődni
végre egy fagypont alá.

Délutánra beszedik őket, korán sötétedik,
elrakják őket, mint egy doboz nyári holmit,
a díszek helyett csak a fát látják,
hogy ugyanilyet látni a padokról.

Visszanyelt sírással gyúrják a bejglit,
keményre sütik a szélét, ők nem esznek,
az ágyban még több órán keresztül
fogsor nélkül, lehunyt szemekkel
téblábolnak a mellékutcák
jeges vadászmezőin.

Végakarat

Aztán a részletek megtalálták
a természetes helyüket.
Mint valami zsugorfólia,
szállt rájuk a por
a beszűrődő fényben.
Dolgozott a logika entrópiája,
a szennyes edény a környezet
szerves része lett,
ahogy az ízelt lábak felbátorodása is.
Tökéletes rend uralkodott
ebben az értelemben,
mint egy teljesített végakarat,
mikor a szomszédok a
bűzre kihívták a mentőt,
ők meg a tűzoltókat.

* A januári szám nyomtatott kiadásában sajnálatos módon a versek régi verzióit közöltük. Elnézést kérünk olvasóinktól a hibánkért, itt már a végleges változatok szerepelnek. (A szerk.)