ÉGI PARIPÁCSKA
Üvegburokban, mint egy kényes égi
paripácska, úgy tévedtem a földre.
De holnap elmozdít lenge légi
szellő: úgy boldogít, mintha megölne.
Nincs már év, csak nap van, és pillanatnak
kiskapuja: halál kér ki szobornak
mindenkit, már csak a kék csöndre hallgat
az ember, csak földközel lovagolhat.
Megváltás, jaj, menekülni a maszkban.
Elmenni innen nem öröm, de béke:
ki-ki istenben talál emberére.
Mert csak a holtak nézhetnek szemébe
istennek s keverhetik önmagukkal,
mint csókot és fájdalmat ez a hajnal.
A KÉK NYUGALOMBÓL
Szabadna koldulnom? Szabadna kérnem
a száraz, veszélyes egyenlítőn túl
a legzamatosabb kék nyugalomból?
Vagy tengessem kő kegyelemkenyéren
hóka-móka, törpe hintalovak közt
buksi életem? Még aki sokat tűrt,
arra is suttogás vár: semmi eszközt
nem lát megszólalni fogak mögé szűrt
zokogással, száz gombostű szívével.
Még a kimart hullám is visszatódul
a tengerbe és új csöppeket ér el.
De én a legmagasabb itatókból
ittam, s futásom túl sebesen eltelt,
hogy elmentsek magamban minden embert.
NEM VAGYUNK KÉSZEN
Súlyos sötét semmi vagy, nincs menekvés.
A ló is nevet, tudod? a lóhalálban.
Én meg még a fél világot se láttam.
Mért nem készülünk rá, hogy nem vagyunk kész?
Nagy kanyar volt, mezítláb a viharban
hazahussanni, pedig senki sem várt.
Régebben bírtuk, égből szólítatlan
is, mohón habzsolni a sűrű nektárt.
De most fognak már, nem megfoghatatlan
senki, talán csak a keserűségben, –
de nem a fakó hamuban, a porban.
Szem elől elsodorva foghatunk fel
hát téged is, immár örökre vétlen
lény, kíntól eltelt üres életünkkel.
