Ron Stallworth afrikai-amerikai rendőrtiszt Colorádóban. Az iroda első színes bőrű munkatársaként sikerül telefonon felvennie a kapcsolatot a Ku Klux Klannal. Társaival beépül a Klanba. Tagságot kap. Közben beleszeret a Fekete hatalom „agitátorát” támogató afriaki-amerikai aktivista lányba.
Jordan Peele, a szintén a rasszizmus témaköre köré íródott Tűnj el! című film Oscar-díjas író-rendezője, 2015-ben kezdte el a Stallworth-könyv megfilmesítését. A legendás „kisebbségi”-filmes Spike Lee-t szerezte meg rendezőnek, aki egy kikötéssel vállalta el a könyvet: ha vígjátékot rendezhet belőle. Íróként Lee mellett Kevin Willmott (Lee 2015-ös Chi-Raq című filmjének írója), illetve David Rabinowitz és Charlie Wachtel elsőfilmes írók kerültek a csapatba. Filmjük, úgy tűnik, hogy a cannes-i filmfesztivál nagydíja mellett a fesztiválok és a moziközönség elismerését is elnyerte.
Spike Lee nemcsak a filmdráma és a dokumentumfilm, hanem a vígjáték műfajában is otthonosan mozog. Pályájának már a korai szakaszában felismerte, hogy a szegregáció, a kisebbségi lét problémakörének ábrázolása a történések abszurditásának bemutatásán keresztül (is) megtörténhet. Filmjét ezúttal is az abszurd elemeivel tarkítja: a groteszkkel támogatja meg a vígjátékot. Az „igaz történet” példaállítása mellett a rendező feladatának érzi a társadalmi környezet reprezentálását is. Alapvetően a diszkókorszak életigenlő miliője lengi be a film nagyrészét.
Lee a valós eseményeknél hét évvel korábbra datálja filmjét, nem csak a szubkultúra, de a Nixon-újraválasztás ábrázolásának lehetősége miatt is (Nixon ezidőtájt a Ku Klux Klan teljes támogatását élvezhette). A rendező, írógárdájával karöltve ügyel arra, hogy a Klan tagjai ellen folytatott nyomozás bemutatása közben ne csak a Klan, de a fekete diákszövetségek által szervezett ellentüntetések ideológiai túlzásait is bemutassa. Fehér erő! – Fekete erő! – halljuk egymás után a képek alatt.
A film erénye, hogy a kényes téma, az emberi tragédiák ábrázolása mellett sem válik szentimentálissá. Egyetlen kivétel ez alól, az aktivistát hallgató emberek arcainak fekete háttér előtt történő felvonultatása. Ez azonban elhanyagolható annak a ténynek a tudatában, hogy a rendező a „magánéletben” néha egy radikális polgárjogi aktivista hevületével beszél az afrikai-amerikaiak múltját ábrázoló filmekről (Tarantino 2012-es Djangojáról, már annak megtekintése előtt is kijelentette, hogy spagettiwestern stílusa és szóhasználata miatt biztosan tiszteletlen), ennél fogva a Csuklyások akár egy egyoldalú, saját-hatása-alá-kerülő alkotás is lehetne. De nem az. A témával felmerülő minden irányban megfogalmazza kritikáját (megjegyzendő erős állásfoglalása Dondald Trump retorikájáról, melynek paródiáját Alac Baldwin remekül jeleníti meg a film nyitójelenetében, a 70-es évek stílusában készült propagandahirdetésben).
A karakterábrázolást hitelesnek érezhetjük a filmben. Értjük a főszereplő rendőr morális dilemmáját, amikor beépül a szektavezérként uszító fekete aktivista hallgatói közé; az aktivista lány fanatizmusát, illetve az azzal szemben támasztott szkepticizmust is, amikor az a fehérek elleni háborúról beszél. A casting találatnak, a színészek teljesítménye szerephez illőnek tűnik. Topher Grace Ku Klux Klan varázsló karaktere minden pillanatban működik. Jasper Pääkkönen mellékszerepében mesterien jeleníti meg a karakterét hajtó rosszindulatot, ahogyan Paul Walter Hauser is lebilincselően formálja meg rasszista figurájának egyszerűségét. A látványban a fényképezés és a produkciós design zökkenőmentesen alkotnak jól működő egységet. A jelmeztervező munkáját érdemes talán még kiemelni. A férfi és a női főszereplőt képzőművészeti részletességgel kidolgozott, a korszellemet mégis hitelesen tükröző viselettel vértezi fel a tervező. Másfelől a minimalizmus jegyeivel is emlékezetesen operál: a Klan helyi vezetőjének géppel nyírt hajával, bajuszával és jellegzetes szemüvegével egyértelműen körvonalazza a „Fehér erő” értelmiségijének karakterét.
A film végén igazi vígjáték-feloldást kapunk, összeölelkezést: a rosszak megbűnhődnek, örülhetnek a jók. A feloldás mégis kettős: a nyomozást titkosítják, a nyomozati dossziékat megsemmisítik. Ezután egy évvel (2017!) ezelőtti eredeti felvételek következnek rasszizmus ellenes tüntetésekről, az Államokból. A tömegbe belehajt egy autó. Egy lány meghal. A filmet az emlékének ajánlja a rendező. Majd egy fejjel lefelé lógatott, fekete-fehér amerikai zászlóval zárja a filmet.
A film zárlatával a rendező új dimenzióba helyezi az alkotást. Ahogyan a fentiekben szó volt róla, abszurd vígjátékát nem terheli túl morális kijelentésekkel; a rasszista szó egyszer, ha elhangzik a játékidő alatt. A szorongani valón nem egyszer megnevettet, majd feloldást ad. Az utolsó percekben pedig feldobja az égető labdát. Belefagyasztja a nézőbe a nevetést. A néző pedig még sokáig viszi magával a záróképeket. Az elmélész pedig azt a frázist, hogy társadalmi problémákról máshogyan beszélni talán nem is érdemes.
(Csuklyások; rendezte: Spike Lee; írta: Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott és Spike Lee, Ron Stallworth regénye alapján; főszereplők: John David Washington, Adam Driver, Laura Harrier, Topher Grace, Ashlie Atkinson, Jasper Pääkkönen, Paul Walter Hauser; fényképezte: Chayse Irvin; vágó: Barry Alexander Brown; látványtervező: Curt Beech; jelmeztervező: Marci Rodger; zeneszerző: Terence Blanchard)
Szabó Márton István
