Történetünk Koppenhágában játszódik az 1920-as évek közepén. Einar és Gerda Wegener fiatal művészházaspár. Einart elismert, keresett festő, Gerda kevésbé. Einar álmodozó, Gerda kissé elégedetlen, de alapvetően boldogok. Gyermeket szeretnének. Miután Gerda megkéri Einart, hogy vegyen fel egy női ruhát egy beállításhoz minden megváltozik. Megismerik az Einarban lakó Lilit. Gerda új múzsára talál, Einar új identitásra.
Az Oscar díjas Tom Hooper (A király beszéde, A nyomorultak) új filmje a transznemű közösség ikonikus alakjának feljegyzései alapján készült. Hooper felismerte, hogy Lili Elbe élete több szempontból is filmre kívánkozik: adott egy nőies férfi, aki sikeresebb, mint a felesége, akinek nőiességét kihasználva mégis a felesége tesz szert a világhírre, akit az immáron híres és sikeres asszony teljes vállszélességgel segít a nővé válásban – és mindez az 1920 és 1930 közötti Európában történik. A rendező talán azt is megérezte, hogy már a szélesebb közönség is megérett a téma befogadására, 2011-ben a katolikus Lengyelországban megválasztották az első transznemű képviselőt, Európa 2014-ben Conchita Wurst transzvesztita énekesnőt választotta meg az Eurovízió hangjának. De ahogyan Háy János írja Egy szerelmes vers története című szövegében: „hisz van ez az aszimmetria a megírás / és a megjelenés között” – 2016-ra a közönség bizalma megrendült a témával kapcsolatban, arra gyanakodva, hogy a rendező a pozitív „voksra” (esetleg kritikai és/vagy fesztivál sikerre) bazírozik, amikor egy ilyen kényes témájú filmre invitálja meg nézőt.
A film marketingkampányának hibája (amiről azt gondolnánk, hogy filmtörténeti szempontból elhanyagolható, pedig nem az), hogy nem az életrajz-jelleget, hanem a női szerepben brillírozó színész arcát állította a középpontba, és hogy a film megjelenését a „díjeső” köré összpontosította, elterelve ezzel a hatásvadász fesztiválfilmeket kerülni kívánó nézők figyelmét. Egy rossz kampány után pedig írhat a kritikus akármit… halottnak a csók. Azokat a filmeket pedig, amiket nem néznek meg a nézők, sajnos elfelejti a kultúrtörténet.
Visszatérve az esztétikához, életrajzi (jellegű) filmről lévén szó, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Lili Elbe és az őt alakító Eddie Redmayne között a legszembetűnőbb különbség, hogy míg Lili inkább Ady Endre-alkat, Redmayne inkább Tóth Árpád. A rendező azon döntése, hogy nem a valósághoz jobban közelítő „öblösebb” férfi karaktert ábrázol, hanem egy törékeny, nőies fiút, felveti a kérdést, hogy a film mennyire ragaszkodik a valóság adta keretekhez. Hiszen ez a történet egy hús vér emberről szól, aki egy férfi testbe zárva találta meg magában a nőt. Ha egy kevésbé törékeny férfitestet választ ennek a felismerésnek az illusztrálására, talán erősebben tudja érzékeltetni a disszonanciát. A törékeny Redmayne-ben viszont egyértelműen esztétikumot választ.
Ha eltekintünk az „igaz történettől”, akkor is egy izgalmasnak ígérkező forgatókönyvet kapunk. A film elején Einar és felesége között zökkenőmentesen működik a szexualitás. A friss házasok örülnek az érintésnek. Mire Einar rájön, hogy izgalomba jön a női ruháktól, már tudjuk, hogy színházban dolgozik, hogy finom, nőies. Akár arra is gondolhatnánk, hogy a film a nemi szerepek feloldódásáról fog szólni, hiszen itt van egy fiatal férfi, aki a feleségéért is rajong, meg a ruhákért is, meg a festészetért is. Miért ne lehetne férfi női ruhában? De nem. A film mottója: mindent vagy semmit.
A történet azt állítja, hogy Einer egy váratlan fordulattal megismeri a benne megbúvő nőt. Lili átveszi a hatalmat és a pár hete a feleségével még vígan szeretkező Einar hirtelen rádöbben, hogy inkább szeretne nő lenni. Az elfolytásokról, a gyermekkorról, a szexuális feszültségekről nem beszél a film, ezzel megnehezíti számunkra az azonosulást. Einar nővé válása olyan hirtelen következik be, hogy inkább tűnik számunkra pszichés megbetegedésnek, mint a lelki békéhez vezető útnak. A történet a férfi testbe zárt beteljesítésre váró nőiességről szeretne mesélni, viszont azzal, hogy a film elején teljes harmóniában ábrázolja a festő és a felesége közötti testi szerelmet, összezavarja a nézőt, miközben meghagyja abban a hitben, hogy a film elején ábrázolt boldog kapcsolat az origó, amiből Einar kimozdul.
Felmerül a kérdés, hogy Einar a történet elején nem őszinte a szerelemben, vagy azon a ponton nem őszinte, amikor kijelenti, hogy csak Liliként tud tovább élni, vagy a film azt állítja a nemi identitás Einar esetében csupán választás kérdése?
A film koncepciója egyértelműen az, hogy egy olyan nőt ábrázoljon, aki véletlenül férfi testbe született, de a fenti kérdéssor felveti egy a koncepcióval szöges ellentétben álló értelmezés lehetőségét is. Ez a vélhetően nem szándékos többértelműség komoly hiányossága a dramaturgiának.
Mindeközben a kivitelezés tökéletesen kiszolgálja a nézőt. A díszletek, dialógusok, a karakterek alig néhány perc alatt felvázolják a korhangulatot. A témájához mérten kisköltségvetésű produkcióban minden a helyén van, a jelmezek, frizurák, sminkek, a díszletek, de még a grafikák és készülő festmények is. Alicia Vikander remek választás, az egyik jelenetben törékeny és nőies, a másikban neurotikus és maszkulin. Sikerül megbirkóznia annak az egyre sikeresebb nőnek a szerepével, aki a sikeressé válás közben veszíti el a férjét, mint férfit az életéből, miközben a munkájához egyre inkább elengedhetetlen partnerre talál benne. Eddie Redmayne Stephen Hawking Oscart érő megformálása után huszonegyre húz lapot Lili Elbe megszemélyesítésével. Jól teszi, munkájából árad az alázat, miközben megpróbál a történetvezetés következetlenségei között ellavírozni. Alakítása teheti maradandóvá az alkotást. A két főszereplő között olyan zökkenőmentesen működik a kémia, hogy szinte maradéktalanul sikerül átadniuk a film egyetlen sikeresen közvetített üzenetét: a megértés, az elfogadás, az őszinte segítségnyújtás valódiságát az emberi kapcsolatokban.
Miközben végigkövetjük Lili életének alakulását ebbe az elfogadásba ringat bele a film: talán mi is elhisszük, hogy a megfelelő társakkal minden nehézség feloldható.
A dán lány története a múltban játszódik. Még a múltról szól. Tanúságtétel, egy történet, amit el kellett mesélni. Megpendíti, de még nem mutatja a jövőt. Még skatulyáz. Szeretnénk azt hinni, hogy eljön a kor, amikor a „címkék” teljesen feloldódnak és a nemi identitás nem szorul majd skatulyázásra. Ahogyan ma már nem identitásbeli kérdés, hogy a partnerünk szegény vagy gazdag, telt vagy sovány, ahogyan nem kérdés, hogy felvehetünk-e egy nadrágot, válltömést, vagy bakancsot – legyünk akár nők, akár férfiak, ma még így jellemeznek minket – egy napon talán majd nem lesz szükség értelmező, magyarázó szavakra ahhoz, hogy azt szerethessük, azt viselhessünk egymás előtt akit/amit a szívünk diktál.
(The Danish Girl; rendezte: Tom Hooper; írta: David Ebershoff regényéből Lucinda Coxon; főszereplők: Alicia Vikander, Eddie Redmayne , Tusse Silberg, Adrian Schiller, Amber Heard, Emerald Fennell; fényképezte: Danny Cohen; vágó: Melanie Oliver; látványtervező: Eve Stewart; jelmeztervező: Paco Delgado; zeneszerző: Alexandre Desplat)
Szabó Márton István
Discussion about this post