Enyedi Ildikó a magyar filmtörténet meghatározó alakja. Habár klasszikus értelemben öt nagyjátékfilmet készített eddigi pályája során, számos kisjáték- és tévéfilmet rendezett, dolgozott koprodukciókon, külföldön és itthon is, emellett társrendezője a hazánk televíziós filmgyártásában fordulópontnak tekinthető Terápia című sorozatnak, valamint kiemelt szerepet vállalt az elmúlt években az egyetemi rendezőképzésben is. Munkáiról tanulmányok készültek, munkássága tananyag számos egyetemen.
Enyedi Ildikó tizennyolc éve nem készített nagyjátékfilmet. Szerzői pályáján fordulópontot ígérő időszakot jelentettek az elmúlt évek, a televíziós siker bizonyára segítette a régen dédelgetett Testről és Lélekről megvalósulását. Volt szerencsém végigkísérni a filmet a filmtervtől a megvalósulásig, és állíthatom, végig szorítottam, hogy a film első látásra kissé naivnak tűnő szerelmi története a hozzá párosuló vizuális lírával sikeresen tudjon bemutatni egy új-szentimentális, egy realista-szentimentalista látásmódot. Enyedinek ebben az alkotásban ez minden kétséget kizáróan sikerült.
A történet Endre és Mária különös szerelmét mutatja be. Endre középkorú férfi, egy vágóhíd igazgatója, cikornyás múlttal és béna kézzel. Mária mögött más van: egy szorongásokkal teli gyermekkor, egy gyönyörű, ámde szociálisan érzéketlen, nehezen beilleszkedő fiatal nő gyermekkora.
A film klasszikus lírai eszköztárral dolgozik. Az allegória, amely a két megálmodott szarvas és a két főszereplő szerelmét kíséri végig a filmen, egyszerű. A férfi és a nő ugyanazt álmodják, ugyanazt az erdőt, ugyanazokat a szarvasokat. Kettejük realitáson-túli kapcsolata az első pillanattól kezdve világos. Ugyanígy egyértelmű a megnyílni vágyó szorongó nő belső feszültségeit manifesztáló hideg, sötét, neonfényekkel befuttatott vágóhíd, és a levegős tereket, a fehér és a zöld millió árnyalatát felmutató erdőképek közötti feszültség, kapcsolat.
A film nem kívánja túlbonyolítani a beszédmódot. Szeretné, ha éreznénk, értenénk azt, ami történik. Arról mesél, amit ismerni vél, nem bocsátkozik bonyolult történelmi szituációk, társadalmi peremhelyzetek, népnemzeti traumák feldolgozásába. Egyszerű emberekről, egyszerűen beszél. Realizmusát a líra segítségével mágializálja: elemeli a drámát a hétköznapoktól. A rendező nem azért meséli el filmen a történetet, mert ez az egyetlen eszköz a kezében, hanem mert ezt így csak filmen lehet elmesélni.
Mindez világossá válik előttünk, ha felsoroljuk a film technikai erényeit. A kiegyensúlyozott hangkeverés, vágás, fényelés, az esztétizáló, de giccsbe nem hajló képek, a képi világot támogató zene – mind-mind a filmes eszköztár kellékei, nélkülük létrehozhatatlan egy ilyen alkotás.
Mindeközben a rendező a színészvezetés kérdéseire rendhagyó válasszal szolgál. Nem a (még a legelvontabb szerzői filmekben is leggyakrabban használatos) hétköznapi élőbeszédet választja vezérmotívumának. A két különös ember visszafogott kommunikációjára építi föl a beszélgetéseket. A visszafogott eszköztár a karakterek kibontásában segíti a rendezői koncepciót, figyelmünket a testbeszédre, a non-verbális kommunikáció rejtett jelentésrétegeire irányítja, fókuszálásra és figyelemre késztet – olyanná válunk, mint mindenki, aki a való életben kapcsolatot próbál kialakítani zárkózott, szociális nehézségekkel küszködő társával.
A dramaturgia mindeközben abszurd elemekkel tarkítja a történetet, szinte észrevétlenül vezet minket a lírai, romantikus, komikus és tragikus elemek között. Laura Marling What He Wrote című szerzeménye kiemeli az öngyilkossági kísérletet bemutató jelenet éleit, finomsága képviseli az egyetlen zenei világot, ami Máriához közel áll abban a pillanatban. A jelenet fordulópontja egyszerre érzékeny és abszurd ábrázolása egy szélsőséges élethelyzetnek: Mária a beteljesíthetetlen szerelem fonalát újra kezébe ragadja, miközben megpróbál nem elvérezni.
A már említett kiegyensúlyozott lírai látványt szinte észrevétlenül támogatják a vizuális koncepcióba simuló jelmezek. A pasztell színek finomítják és elemelik a hétköznapi ruhadarabokat a valóságból, a klasszikus szabásvonalakat előtérbe helyező ingek és szoknyák világát olyan darabokkal színezik, mint Mária finom, kötött sapkája, mellyel egészségügyi uniformisát teszi a tervező otthonosabbá.
Morcsányi Géza karaktere kidolgozott és hiteles. Morcsányi, habár színház-közeli alkotó, a színészi képességei aggodalomra adhattak volna okot. Enyedivel sikerült rátalálniuk egy hiteles középkorú figurára, a karakteréhez hangolt Borbély Alexandra játékával kiegészítve megalapozza a film világának szabályrendszerét. A másik bravúr az, ahogyan az állatok használata nem válik öncélúvá. A két szarvas minden mozdulata szervesen illeszkedik a dramaturgiába, valóban megtörténő dialógusuk pontos és kidolgozott.
Enyedi filmjében nem hazárdírozik. Nem öltözteti csillogó köntösbe eszköztárát: úgy használja, mintha magától értetődőek lennének a mozdulatok. Mintha minden Mária beletúrna néha a krumplipürébe, mintha mindnyájan Máriák lennénk, akiknek nehezükre esik az érintés. Néha talán mindnyájan Máriák is vagyunk.
A Testről és Lélekrőlben peremvidékre érkezünk, ahol az elvont, a mindennapival, az abszurd a realizmussal találkozik. A film után azt érezhetjük, hogy csak ezen a vidéken lehet érdemes élni. Talán ez így is van. Ezután csak abban tudunk reménykedni, hogy nem kell újabb tizennyolc évet várnunk a következő utazáshoz.
(Testről és Lélekről; írta és rendezte: Enyedi Ildikó ; főszereplők: Borbély Alexandra, Morcsányi Géza, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Tenki Réka; fényképezte: Herbai Máté; vágó: Szalai Károly; látványtervező: Láng Imola; jelmeztervező: Sinkovics Judit; zeneszerző: Balázs Ádám)
Szabó Márton István
Discussion about this post