Kovács Péter posztumusz kiállítására
I.
DRÁGA PÉTER, hát tényleg hogyan tűnik el az arcod, milyen gyorsan. És hova. A felejtésbe? Lassan, vonalanként, halványuló részletekben? Így utólag könnyű okosnak tűnő kérdéseket feltenni. De most az utolsó képsorozatodból és annak címéből indulok ki. Amin akkor gondolkoztál, amikor mintha tudtad volna már a választ. Amire akkor jöttél rá, miközben az egyetlen dolgot csináltad, amit mindig is szerettél, rajzoltál. Ahogy mondani szoktad, csak firkálgatok. Ez mind nagyon te vagy. A firkálgatás és a tevékenység. A szorgalom. Ez is arcod része. A legmeghatározóbb. És látod, jelen időben beszélek, írok, mert még erős a jelenléted, ha arcod halványul is kicsit. Itt a képeid között még evidencia. Érzem a figyelmedet, pontos és fókuszált, mint mindig. És ahogy villan egyet a tekinteted gyerekesen huncut módon, szeretettel. Mindjárt a fülembe súgsz egy viccet. Arról, hogy milyen hülyeség az, amit csinálok. Hagyjam abba. Tudom. Nem szereted a kiállításmegnyitókat. Én se. Nem lehet megnézni rendesen a képeket. De talán így a legkönnyebb jelen lenned: elvegyülsz köztünk. A műveiden keresztül.
II.
KEDVES PÉTER, nem, az arcunk nem tűnik el, vonásaink talán homályosulnak, mint egy rossz fénykép, de az arc lényege marad. És ezt tőled tanultam épp. A látszólag kusza vonalak mennyire pontosan adnak vissza egy karaktert. Egy arcot. Nem a tükörképről beszélek, ami a fürdőszobai tükörből néz vissza fogmosás közben. A belső arcról, ami mindig is fedésben volt a láthatóval. Átpasszírozódott azon. Átnyomódott. Lecsupaszodott. Lehántolódott a felület, a bőr. Koponyán túlivá, születés előttivé vagy halál utánivá, időtlenné vált. Látod, milyen könnyen átcsúsztam múlt időbe? Azt hiszem, mindig is ezt, mindig is így csináltad. A jelen pillanatban érzékelhető arcaidat próbáltad megrajzolni. Ahogy éppen múltba vált. Érvényét veszti. Megsemmisül. „Mikor meghal, egész pontosan akkor jön rá, hogy ez az óriási firka egyetlen ábra: saját arca képe.” Ahogy ezt Borges is tudta.
III.
KEDVES PÉTER, ez a képeslap-forma kissé olyan, mint azok a képlapok, amiket tőled szoktam kapni. Ahogy a saját műveidet reprodukáló képeslapba belerajzolsz. Belerajzoltál. Ez is egy gesztus, hogy semmi sem olyan fontos. Csak a lényeg. Ami mindig befejezetlen, befejezhetetlen. Írtam valamikor nagyon régen erről is a képeid kapcsán. Hogy a kérdések néha fontosabbak, mint a rájuk adott válaszok. Azt hiszem, ez tetszett neked, az albumodba is bevetted. Most itt állunk, a választ csak sejtjük, de nem merünk kérdezni. Pedig nagyon kellene, legalább bátortalanul. Hogy ugye nem a test jelenítődik meg a képeiden, hanem a lélek, és annak lenyomatai, rajzolatai válnak leheletfinoman láthatóvá. A választ csak te tudod, te ismered – azt hiszem –, és nem homályosan, tükör által, hanem igazi belső arcodat is látod már. Mára ennyi!
Ölellek,
Jászod
IV.
[ARCVONALKERESŐ. Válaszkísérlet]
Az arcom keresem. Nem tükörben, hanem testrészekben
vagy kusza rajzvonalakban. De ahogy telik az idő,
egyre kevésbé fontos. Mire nem vagyok, leszek,
már egészen jól látszik majd. Ki is voltam valójában.
(Elhangzott Tatabányán a Kortárs Galériában 2019. november 15-én)
