Meglepetés – Benkő Imola Orsolya prózája

A selyemcukorkából egy szem maradt, mire Karcsi bácsit leakasztották a fészerben. Nagytata ragaszkodott hozzá, hogy ismerjem meg a testvérét, akit ő húsz évig hanyagolt. Csak azt nem sejtette, hogy mire átérünk a szomszéd faluba, a bátyja felakasztja magát. Meglepetés, kiáltottuk a kapuban, de a beköszönő vigyor az arcunkra fagyott. Böske néni siránkozására érkeztünk, amire nem csak a szomszédság, hanem a falu népe is összesereglett.

– Verjen meg az Isten, itt hagytál, Karcsi! Rossz voltál életedben, még a haláloddal is büntetsz! – zokogta az özvegy, és néhányszor odavágta magát a földhöz, tépte a füvet, markolta a földet majd magára szórta. Hadd vesszek Veled én is!

– Ugyan, mit beszélsz, Böske, elvette az eszed a gyász! – ugrott mellé Nagymama. Hozzatok neki egy deci pálinkát!

Böske néni lányai – hirtelen mintha a földből nőttek volna ki – futottak, hozták a pálinkát, de nem csak az anyjuknak, hanem egyúttal az arra járó kíváncsiskodóknak is. Aki érte markolta az üveget, ha akadt pohár abból, ha nem az üvegből vedeltek. Megszédültem a pálinka erős szagától, és elindultam a kiterített halott felé. Kíváncsi voltam, nem láttam még akasztott embert. De Nagymama elcsípett útközben, és a konyhába vonszolt, hogy segítsek, ne bámészkodjak. Az asszonyok gyúrták a tésztát, sebesen fosztották a tyúkokról a tollat, gyorsan készítették a paprikást, forralták a vizet a puliszkának. Folyt a pletyka, ahogy kint a pálinka. Én meg hallgattam, hogy de rossz ember volt ez a Karcsi, hányszor megverte a Böskét, ivott, mint a kefekötő, sóherkodott a lányaival, és nem vetette meg a szépasszonyokat sem.

– Hálni nem sokat hált otthon – kacsintott rám egy nagymellű, faros néni. 

– Felköthette volna magát hamarább is – sutyorogtak az asszonyok. Nézzétek a lányait, hogy próbálnak egy könnycseppet kidörzsölni a szemükből. 

– Lehet nem is magát kötötte fel, hanem az ördög maga húzta fel olyan magasra – sipákolt egy banya. 

– Hogy megpuffadt, láttátok-e? – kérdezte nevetve egy szőke fiatal lány. 

– Aki életében sokat puffog, az halálában felpuffad – okoskodott egy másik. 

Odakint a falusi markos legények szétvertek egy szekrényt, a zajra szöktem ki. Nekiálltak koporsót fabrikálni Nagytatával. 

– Nem kell ide temetkezési szakember, értek én a fához! – harsogta az öreg, és néhány óra alatt a két régi szekrényből összebarkácsolt egy koporsót. A férfiak jól berúgtak, kurjongattak, Nagytata zokogott és nótázott az arra járó cigánnyal. Senki nem vette észre, hogy Karcsi bácsihoz osontam. Úgy feküdt ott, ahogy megtalálták. A tekintetem először a nadrágjára esett, összepiszkolta magát, bűzlött. A nyaka lila volt a kötél horzsolásától. Az arca mintha hamuval hintették volna be, a ráncok közt a szája furcsán lefittyedt, vigyorogni készülhetett, fintor lett a vége. Bemutatkozás helyett, a szájába gyömöszöltem az utolsó illatos cukorkám: keserűség és büdösség ellen tökéletes.