Aznap hajnalban épp Pálos Rozitáról írott remek és pontos jegyzetét olvastam, mert egy ideje az a meggyőződésem, hogy Rozita összegyűjtött verseit újra ki kellene adnunk. Még félig sötét volt, napfelkelte előtt, zöld teát szürcsölgetve. A bakonyszombathelyi költőnő nagyságát nem sokan ismerték föl, Weöres Sándor, aki Kossuth-díja egy negyedét Rozitának adta, és Monostori Imre. A reggeli kávé mellett ért utol előző esti halálhíre. Kétszeresen megrázóvá vált, ahogy ebben a kis kétoldalas jegyzetben Rozita Utószó. Payer Istvánnak című versét idézi, az akkori főszerkesztő halála kapcsán.
Nekem pedig mindig ő marad a főszerkesztőm, tőle tanultam a szakmát, a szerkesztőit és a létezésit is. Azt, hogy ember és mű összetartozik. Kiváló ember volt és kitűnő irodalomtudós. És fordítva. Egymást szolgálva. Életművét is befejezte, nagy Németh László-monográfiája javításait pár nappal korábban küldte el kiadója szerkesztőjének. Leült a kedvenc, kényelmes székébe a garázs előtti teraszon, megitta a sörét, és elindult a lépcsőn fölfelé. Mintaszerűen ment f/el.
Közel húsz évet dolgoztunk együtt. Vállvetve, nehéz időkben is. Könyvtárból való nyugdíjba vonulása előtt átadta a stafétát, beleültetett főszerkesztői székébe. Tiszteletbeli munkatársunk maradt, és marad.
Volt időszak, amikor ketten, főszerkesztő és helyettese, vittük az aktuális Új Forrás-számokat a budapesti terjesztőkhöz. Útközben rengeteget beszélgettünk, nemcsak a munkáról, hanem az őket ért tragédiáról is. Arról is tudtunk… A terjesztőhálózatok emberei nem sofőrt és rakodómunkást, nem főszerkesztőt és helyettesét, hanem apát és fiát látták bennünk. Én már akkor is tudtam, ez bizony így van, Imre a második apám. Nem csak szellemi értelemben. És most már végleg fel kéne nőnöm, egyedül maradtam. Egyedül maradtunk.
Végül, hadd idézzem Pálos Rozita emlegetett, és sajnálatosan aktuális versét, immár Imre kapcsán is:
„jaj hová
zuhanok
függőónján
a gyásznak
mélynél mélyebb
vizek alá
halálok
hullámgyűrűi alatt”
Ég veled, Imre!
(JA-CsT)
