Burns Katalin: Arcok

A darab, amit akkoriban próbáltunk, a Halál Velencében munkacímet kapta. Bár dramaturgként hivatalosan Norbit, a társulat vezetőjét neveztük meg, az alapötlet, hogy maszkos időkben csináljunk maszkos darabot, nem az ő fejéből pattant ki. Bencében, az egyik alapító tagban fogant meg a gondolat, ő álmodta meg a dialógokat is. Ő találta ki, hogy bár Thomas Mann kisregényében az álarc egyáltalán nem szerepel, mi, reflektálva a jelenkor történéseire, apró maszkokat viselünk majd, hiszen a járvány témája eléggé markánsan végigvonul a szövegen is; Aschenbach szokatlan vonzalma az ifjú Tadzio iránt pedig eleve kimeríthetetlen, hálás motívum a cselekményhez, amit kedvünkre alakíthatunk. Igazi független produkciónak ígérkezett a darab, tele aktualitással, amelyekből, ha ügyesek vagyunk, nem lesznek erőltetett párhuzamok, sem közhelyek. Mind izgatottan kerestük benne a helyünket, bár az igazsághoz tartozik, hogy Bence ötletét, miszerint a jellegzetes, szem alatt végződő velencei álarc helyett orvosi szájmaszkot viseljünk, egyöntetűen leszavaztuk.
Norbi ragaszkodott hozzá, hogy már a próbán legyen rajtunk az apró, fél arcot takaró karneváli álarc, hiszen ez az elem az arcjáték kitalálásában nagy kihívást jelentett, kezdettől dolgozni kellett rajta. Én az első próbákat szeretem a legjobban, amikor még senkinek nincs meg a helye, a szöveget a súgó viszi a hátán (ha van), és a mozgások is épp csak alakulóban vannak. Ha nem voltam benne valamelyik jelenetben, akkor lent ültem, a rendező mellett, és amikor valakinek elpattant az álarcában a gumi, én kötöztem meg. Ez azzal is járt, hogy engem szidtak, mint a bokrot, ha a csomó nem bizonyult tartósnak. A végére már minden maszk hozzám került, mert ha valakinek a civil szájmaszkja ment tönkre, azt is a kezem alá csempészték, én meg engedelmesen helyrehoztam mindet.
Az első hét végére a darabot rendező Norbi már gyakorlatilag tombolt. Kezdetben a közte és az Aschenbach-ot megformáló Bence közt parázsló indulat termékennyé tette a próbákat, csakhogy azelőtt nem volt rá példa, hogy Bence saját ötletet dobott volna be, mindig éppen annyit tett a közösbe, amennyit a többiek. A Halál Velencébent saját gyermekének érezte, akit sehogy sem engedett magától elperelni.
Engem Bence hívott meg a társulatba, alig két éve, amikor végzős bölcsészként lelkesen látogattam az egyetemi szemináriumát. Nemcsak színes egyénisége, hanem a hozzánk annyira közeli kora miatt is kötődtünk hozzá. Úgy alakult, hogy a szemináriumi csoportba csak fiúk jártak, sajátos élmény volt a viktoriánus angol női regények szövegeit elemeznünk, de ezt a megpróbáltatást hatékonyan ellensúlyoztuk egy korsó sörrel. Éppen egy ilyen jellegű szeminárium után invitált meg Bence a társulatba, ahol ő dramaturgként is dolgozott, nemcsak színészként. Ott aztán megismerhettem azt az oldalát, ami a kortárs darabok iránti szenvedélyéről tanúskodott; a viktoriánus világ skanzenjéből kiszabadulva csak úgy szárnyalt a próbákon.
Az első hónapban a háttérből figyeltem a folyamatokat, épp csak fürdőt véve a társulat tevékenységéből, aztán én is kiléptem a fénybe, és szerepet kaptam a háromszemélyes tömegjelenetekben. Élvezni kezdtem a kis létszám előnyeit, ahol mindenki figyelmet kap a színpadon, és mivel a hangommal bánni nem tudok, megelégedtem a néma mellékszerepekkel. A próbákról együtt jöttünk el Bencével, közös volt a megállónk is, és csak a mozgólépcső tetején köszöntünk el egymástól. Be is ülhettünk volna egy sörre valahová, de ezekben a maszkos időkben ilyenről szó sem lehetett. A darab amúgy is megviselt mindenkit. A próbák végén zsebre vágtam a fekete papír-álarcot, amit a végleges jelmez elkészültéig használtunk, és hullafáradtan indultam Bencével együtt hazafelé.
Az első hét végére beállt feszültség egyik oka az volt, hogy még nem volt Tadziónk. A kamaszfiú, Aschenbach halálos vonzalmának tárgya nem kerülhetett ki a maroknyi társulat tagjai közül. Mindenki megígérte, hogy körülnéz a színjátszáshoz kedvet érző ismerősök között, de végül csak egy jelölt adódott: Borka, Bence aktuális Dickens-szemináriumából. Hát igen, lány volt, de láthatóan felvillanyozta a feladat, és pillanatokon belül megértettük azt is, miért. Borka odavolt Bencéért. Eljött az egyik próbára, felolvasta a szövegét, és magára próbálta az ideiglenes fekete papírálarcot is. Alatta a szája finom szívalakot formázott, ami nem volt éppen kamaszfiús. A darab már így is roskadozott az ellentmondások és a kompromisszumok alatt, de más megoldás nem ígérkezett. A büdzsénk is elég szűkös volt, így aztán Bence felajánlotta, hogy Borka párezer forintos honoráriumáról ő maga gondoskodik. A próbák új irányt vettek; a darab, az új szereplő szorgalmának köszönhetően, végre egyenesbe került. Borka az első pillanattól vonzotta a tekinteteket. Norbiét is.
Tadziónak csak egy rövid szövegrész jutott, ettől eltekintve néma maradt, inkább csak látomásként volt jelen, aki fel-felragyog Aschenbach horizontján. Borka képzelete már az első próbán beindulni látszott, Norbi vezényszavára suta kamaszfiúvá változva lépett elő a függöny mögül. Bence és Borka párosa napról napra formálódott, de érezhető volt benne valami törékenység, és ezt a pirulós virágzást mi, többiek, ellágyulva figyeltük. Norbi lentről előjátszott Bencének és Borkának is, a szereptanulás idejére leparancsolta Borkáról a maszkot. Kiült rendezni az első sorba, és kimosatta a nagy, súlyos színpadi függönyöket, amikor félfüllel meghallotta, hogy Borka a szagukra panaszkodik.
Kedden változott a szereposztás. A fordulat olyan gyorsan állt be, hogy kezdetben szinte senki nem vette észre. Bence egy extrém sugallatra beleírta a könyvbe, hogy az elmebaj szélére sodródó Aschenbach a darab tetőpontján pár taktus erejéig dalra fakad. Színészi szempontból feladta magának a leckét: az ének nem lehetett se túl jó, se túl hamis, és annak is megvolt a kockázata, hogy nevetségessé válik. Bencének kifejezetten szép a baritonja, a Dickens-szemináriumon állítólag meg is szólaltatta. A kritikus jelenethez érve lehunyta a szemét, testes orgánuma áthatotta a terem levegőjét. A rögtönzött frázis végén a saját hangjától ellágyult Aschenbach zavarában hátba verte a mellette piruló Tadziót, mire a lány kajlán elkacagta magát. Megkönnyebbülten nevettünk velük; a feszültség úgy távozott a próbának ezen a hirtelen keletkezett kis résén, mint szelepen keresztül a levegő. Senki nem tulajdonított jelentőséget ennek a kitérőnek. Senki, Norbin kívül.
Norbi kilőtte magát mellőlem, és felkapott az ölemből egy velencei álarcot. Bencét levezényelte a színpadról. Macsós lendülettel felugrott Borka mellé – ez meggyőzőbb volt, mint a lépcsőn felsétálni, bár az is lehet, hogy az ihlet ragadtatta erre a mozdulatra –, és Bence helyett, enyhén hamisan, bár bevallása szerint szándékos torzítással énekelte el, hogy „Pararamm hejj, pararamm”, amit most már nem tartott rossz Cseh Tamás paródiának. Borka szívalakú szája kicsit elkeskenyedett, a pír eltűnni látszott az arcáról, és beletörődött sorsába, ahogy Norbi végigmondta vele a dialógot – azt a keveset, ami nekik volt. Norbi a darab végéig Aschenbach szerepében maradt, aztán odaszólt a mellettem zavartan ücsörgő Bencének, hogy segítsen megrendezni az utolsó jelenetet, mert amikor ő színész, akkor nem bír rendezőaggyal gondolkodni.
– Hogy nem szakad le a pofája? – kérdeztem már a mozgólépcsőn Bencétől. Nemcsak benne, bennem is eltörött aznap valami. Nem értettem a dolgoknak ezt a hirtelen átrendeződését, a többiek hallgatását, és a saját hallgatásomat sem.
– Birkák vagyunk mind – mondta csüggedten. – Új társulatot alapítok, ha lement a premier. Most tényleg megcsinálom – tette még hozzá.
– És Borka? – kérdeztem, de elnyomott a mozgólépcső zaja.
Valahol félúton vettem észre pár lépcsőfokkal felettünk az ötezrest szorongató kezet. A tolvaj egy hátizsák zsebéből húzhatta elő éppen a bankjegyet, aztán kisorolt a lépcső bal oldalára, hogy felfelé elhúzza a csíkot, de nem számolt azzal, hogy a turistacsoport összezár előtte. Ha akkor nem fordul hátra, nem tudja meg, hogy Bencével mindent jól láttunk. Szorítóba került, de vele együtt mi is; ha egy mozdulatot is teszünk, hogy felhívjuk a hátizsákos figyelmét, a fölöttünk álló tolvaj egyetlen lökéssel hatástalaníthat minket az éles lépcsőfokokon, velünk küldve a mélybe a többi utast is. A tanácstalan farkasszemezés közepette, a táv háromnegyedénél hallottam meg Bence bariton mormogását magam mellett, ami lassanként, fokról fokra erősödött, Pararamm, hejj, pararamm, ha már ilyen kínos ez az egész, akkor hadd legyen olyan rossz, amennyire csak lehet, nemcsak rohadtul hamis, de giccses is, és kihívó. A fickó lefagyva várta ki az utolsó útszakaszt, kényszeredetten hallgatta a pararammot, most már mindkettőnk vérbő pararammját, amivel túlzengtük a gépzajt – a körülöttünk álló többiekkel együtt azt gondolhatta, hogy a kora esti óra ellenére máris berúgtunk valahol.
A lépcső tetején, ahogy leléptünk a fémpadkáról, a tolvaj egy sugallatra hallgatva taszított egyet Bencén, és kilőtte magát. Bence elterült a földön, de előbb beütötte az arcát a mozgókorlátba.
– Menjenek az elsősegélybe! A metróé zárva van, sétáljanak át a HÉV-hez! – szólt az ellenőr, látva a vérző orrot. – A maszkot tessék visszavenni! – tette még hozzá.
Magamra ügyeskedtem a szájmaszkomat, átvetettem a vállamon az enyhén kótyagos Bence karját, és elindultam vele az aluljáróban, az ügyelet felé.
A tükörsima falfelületen kirajzolódott mindkettőnk alakja. Ott láttam meg, hogy a barátom arcán, akit a vállamon támogatok, tévedésből-e, vagy sem, a kis, karneváli álarc van.
– Reménytelen! – nevetett a fülembe, szórakozott lemondással.