A zöld a remény színe
Verdele e culoarea speranței
Gyorsan távolodom.
Hamarosan túl messzire jutok, hogy visszatérhessek
ennek az életnek az idejébe.
És már nem is érdekel, hogy van-e odaát valami.
Az országban, ahol egy élő embert halottnak nyilvánítanak
és nem tudja bebizonyítani az igazságszolgáltatásnak, hogy él,
ahol fel akartuk építeni a nyugalom & a megbékélés várait
és csomborillatba akarunk rejtőzni,
megismertem a halált.
Bátorság- és ellenállás-tartalékaim egyre fogynak,
hátravetett pillantásaim egyre hosszabbak,
egyre nagyobbak a megbánások és tehetetlenebbek a mozdulatok.
Néha izzadtan ébredek álmomból,
óvatosan a völgybe gördülök, málnabokrok közé,
és a szél hóbortos szirmokat szór a hajamba.
Döntsünk le egy ajtót, egy tabut, egy kánont. Egy kirakatot.
Döntsünk le valamit ezekben emberekben, akiket annyira elszakít
a rutin & az alázat.
Döntsük le a világképünket, fejlődjünk,
takarjuk el a plafongerendára kötéllel felhúzott,
megkínzott kutya látványát –
az igazi valóságot.
És ne óvjuk magunk a szavaktól, ne legyünk képmutatók,
ne tegyünk úgy, mintha már nem érdekelne,
hogy nem tehetünk semmit.
Túl sok elképzelésünk van a végzet mezejéről,
ahol apró és egyenlő emberek ugyanazt a dolgot művelik a végtelenségig.
Boldogak. Olyan boldogak. Olyan érzéketlenek, olyan durvák.
Egy társadalom, amely megöli a nem alkalmazkodókat, egy tömeg, amely megfojtja
a lázongókat és vérszomjasan üldözi a kirekesztetteket.
És megint itt vagyok én, ebben a világban, amely szubverzív elhivatottságában,
szélsőséges a tettlegességben és a visszautasításban. Láttam egy fényképet,
amin néhány gyerek gyűjti a szénát a dombokon – én 9-14 évesen.
Egy apró darab sem maradt abból a világból
az erőszak új világában.
Egyetlen pontos emlék sem, ami enyhítené a szörnyű végzet képzetét.
Egy szétszakadt család, egy bizonytalan sors, pár száz könyv
sétálgat a városban, mint egy majdnem leigázott test kiterjesztései.
Létezik bármi, amit érdemes birtokolni? Létezik bármi, amiért megéri?
Elbuktam mindenben, amiben hittem és amiben elhatároztam,
hogy hiszek a végsőkig.
Néha verejtékben ébredek, kinyújtom a kezem elmúlt
dolgok látványa felé,
elpárolgott testek melege felé, lények szeretete
felé, akiket megöltem.
Látványom, a lélegzettel együtt, porrá zúzva hever szanaszést a szobában.
Kinyújtom a kezem és nincs már ott semmi.
Törjük meg a nyelvezetet & a szenvedést. Mondjuk ki, amit gondolunk.
Vállaljuk fel magunk, hogy ne vesszünk el, hogy legyen szégyen,
hogy ne gyilkoljunk többet.
Hogy ne…. üvegszilánkok a tenyérbőr alatt.
A szép, nagy gyertyatartó a palotában
leesett és eltörött.
Térden állva tapogatózunk a földön, sehol egy szag, egy zizzenés.
Valahonnan, egyre távolabbról
egy szívverés hallatszik rejtve, riadtan, és nem bírsz eljutni hozzá.
Egy nő, ereje teljében harci zászlót lenget,
hogy maradj távol.
A zöld a remény színe. Egy nő, aki csak saját magáért kuncog.
Az idegesség a bánat miatt van. Különös szerelem,
mintha ördög bújt volna belé. Jó asszony vagy gonosz asszony?
Az állandó szenvedés visszafordíthatatlan, amilyen a régmúlt
időkben a költők számára volt
a természet iránti szeretet. Szelídség, ami elcsábít
és befeketít,
ami több száz érthetetlen részre szakít. Idegesen nézel,
de az idegesség a bánat miatt van. Egy leigázott, nyugdíjazott kalandor.
A zöld a remény színe a nyugdíjasoknak is?
A háborúnak & a kegyetlenségnek az apropóján felmerülő
komoly reflexió és elmélyülés nélkül
mi értelme? A végén minden a mi tulajdonunk, hozzánk tartozik.
Teljesen bunkó módon.
Az igazi nehézségek, az egyszerű eltérítések az élettől,
a vidéki vállalkozások közti séták,
a kitérők, melyek rendeltetése, hogy eltörjék a lábad, a világ
minden problémája
a szív dobbanásaiban rejtőzik.
Majomnak gyémánt, bűnről nem beszélünk,
nem érintjük a dolgok morális vonzatát,
udvarias humor, precizitás és szárazság, mozdulatlan sziluett
két lámpa közt
a füvön. Előbb-utóbb valaki berángat, tégy a kedvére,
a dolgokat már nem lehet megváltoztatni. Egy magányos biciklis.
Már nem tudod kikerülni.
Többféleképp történhet: leszakad egyik füled,
bezárnak egy szobába,
valaki arcon üt, megbetegedsz,
épületek és tömbházak omlanak össze,
és utcák szakadnak szét, valaki első pasija leszel,
te vezeted a kínzásokat,
el kell búcsúznod a legkedvesebb
emberektől,
három golyót kapsz a gyomrodba és túléled,
nap mint nap a tükörbe nézel, hogy bocsánatot kérj, megcsúszol a havon,
eldőlsz,
feleség leszel, és talán gyerekeid is lesznek, megöröklöd valaki bőröndjét,
aki meghalt Auschwitzben,
meghalsz Auschwitzben, betörsz egy kirakatüveget,
egy háború előtt születsz meg,
elintéz a lepra, gombamérgezést kapsz,
széthasítják a szíved, rád találnak
a búvóhelyeden, megöl egy gyilkos, rákényszerítenek a szüleid,
hogy klarinétozz,
elszöksz Amerikába, megöregedsz, a kertedben kinő
egy Sztálin-szobor,
elszaporodik húsodban a gyűlölet & a félelem, verejtékben fürdesz,
nem leszel hős,
szarul táncolsz, véget ér, mindent homokkal tisztítasz,
bűnös leszel, kelések nőnek a szárnyaidra,
bekrepálnak a szerveid, fáj a segged, szarkasztikus leszel,
nem jön össze a kajád,
sírsz, egyedül maradsz, és nem nevelsz gyereket.
Brain map
Mindenkinek vannak pillanatai,
amikor komolyan gondolkodik és tisztán látja
a mélységet.
Mindenki félni kezd a tehetetlenségtől,
az előre megfontolt kudarctól,
a vékony vonaltól a valami és a semmi közt.
Egy kísérlethez agytérképet készítettem
és feljegyeztem az agy apró részeire:
itt van a hely, ahol megtanulok örülni,
itt a hely, ahol sírok, itt a hely, ahol mielőbb meg akarok halni,
itt a hely, ahol a túlélésre gondolok,
itt a hely, ahol iszom és cigizek,
itt a hely, ahol nem értem, miért írok,
itt a hely, ahol sajnálom, itt a hely, ahol azt kívánom,
hogy valami más lettem volna,
itt a hely, ahol van egy házam, itt a hely, ahol
nincs már semmim, itt a hely, ahol emlékszem az első csókra,
itt a hely, ahol szeretek, itt a hely, itt vagy te.
Inkább ne beszélj magadról, inkább csendben folytasd
a projektjeid. Inkább hallgass teljesen. Inkább egyáltalán ne beszélj.
Inkább ne is léteznél. Inkább kezdenél valami jót az életeddel.
Ezt már nem írtam fel az agytérképemre. És nem
ambícióhiányról vagy erőtlenségről van szó. És képzelődésről
vagy tévesztésről sincs szó,
hanem egy óriási madárról, aki szárnyával a teljes eget
kitakarja felettünk,
egy éles rikoltásról, ami betölti füleid, az első óráktól kezdve,
az elhagyatottságról,
a felébredésről egy világban, amit csak részlegesen ismersz,
amire nem bírsz rákapcsolódni, amivel nem tudsz kommunikálni,
ami folyton vár valamire. Valamire, amit te már nem adhatsz meg.
Sosem tudtál megadni.
Nem rólam vagy rólad van szó, hanem százakról, mint te vagy én,
nem a hiányomról és a tehetetlenségemről, és a meg nem értésemről,
és az alkalmazkodóképtelenségemről és a frusztrációmról és a fájdalmamról és
a szerelmemről és a félelmemről és a nyugalmamról.
Hanem arról, amit már nem tudok kifejezni.
Sok idővel ezelőtt,
valahol egy vonaton
azt mondta valaki:
Amikor úgy érzed, nem bírod,
nézz a világra,
mintha ebből a vonatablakból néznéd.
Készítettem magamnak egy agytérképet,
és feljegyeztem apró részeire
mindenféle félelmeket.
Egyik részre azt írtam kicsiben,
olvashatatlanul,
itt van a hely, ahová nem térek vissza soha.
(Fordította: André Ferenc)
Cosmin Perţa román költő, prózaíró. 1982-ben született Felsővisóban (Vișeu de Sus), Máramaros megyében, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte tanulmányait, majd Bukaresti Egyetemen szerzett mester fokozatot kortárs irodalomból. PhD disszertációját a kelet-európai fantasy irodalomból írta. Hat kötete és öt regénye jelent meg. 2014-ben a Legjobb Fiatal Romániai Prózaíró díjjal tüntették ki. Szövegei 13 nyelven jelentek meg. A fenti versek legújabb kötetében találhatók, amelynek címe: Cântec de leagăn pentru generația mea (Altatódal a generációmért, Paralela 45 kiadó, Pitești, 2018).