Apám végre átkerült a marós gépsorról az irodába. Költöztünk a Rákóczi útról a Damjanich utcába, a harmadikról a negyedikre. A körfolyosó maradt. Azaz igazából én és a nagyszüleim a harmadikról, anyámék a másodikról a negyedikre.
Tizenegy éves voltam már, és ez volt életemben az első költözés, amire emlékszem, pedig számtalanszor költöztünk. Nekem valahogy mégis úgy élt az emlékemben, mintha odaszülettem volna a nagynéném családjához a harmadik emeleti három szoba cselédszobás lakás kisszobájába a nagyival. Apám hivatásos katona volt, de az ötvenhatos események miatt leszerelték. Egy albérleti cselédszobát kapott kegyelemből a második emeleten a volt háziúrtól, konyhahasználattal. A költözéssel mindenki lépett egyet előre.
Anyámnak kettős előrelépést jelentett a költözés. Előrelépett főbérlővé és anyává, nagyanyám, aki hét évig nevelt, meg egyet hátra, itt az anyád, most már ő felel érted. Anyámnak egyszerre hihetetlenül fontos lett, hogy mit szólnak az irodista szomszédok. Engem is kritikusan nézett, az új környezete szemével.
Én viszont izgatott voltam. Nem sok jutott anyámból a korábbi szobabérletben. Ismerkedtünk. Meg akartam neki is mutatni, mi mindent tudok már. Mikor apám reggel otthon felejtette a szendvicsét, két ujjamat a szájamba dugva fütyültem utána olyan hangosan, hogy attól még a holtak is kikeltek volna a sírjukból, hogy mit akarok.
Anyám elborzadt. Micsoda kocsis tempó, erre tanított a nagyanyád? A házmesterfiúk tanítottak rá, akikkel a gangon lógtam naphosszat korábban, de ezek után már nem mertem megmutatni, hogyan tudok oxival, vagy ollózva labdát rúgni és hegyeseket köpni.
Hirtelen minden tudásom, amire korábban büszke voltam, semmiséggé vált anyám bíráló szemei előtt. Csak egy nyakigláb, esetlen kamaszlányt láttam magamban, aki nem tud viselkedni.
Szerencsére az új iskolában is jó jegyeket kaptam, mindig is könnyen tanultam. Ezzel lehetett egy kicsit büszkélkedni. A nem köszönésem volt viszont anyám legnagyobb problémája. Nem ismertem senkit, minek köszöngettem volna. Később, mikor a szomszéd kutyájának is odaköszöntem – szia kutya –, akkor meg az volt a baj. Nézett rám könnyes szemmel, hogy mit kezdjen most ő ezzel a vademberrel. Sírva rohantam a nagyanyámhoz, hogy sehogy se tudok anyámnak megfelelni. Ő megsimogatta a fejemet és azt mondta, majd egymáshoz szoktok. A konyhában kialakult kettejük között az állóháború, és velem minden maradt a régiben. Végleg beköltöztünk.
*
Jól emlékszem a napra, amikor anyám elment. Február 11-e volt, a munkahét első napja. Mintha esett volna a hó, vagy az eső, nem emlékszem már pontosan, csak arra, hogy a szociális gondozó az ernyőjét kinyitva tette le a kőre a fürdőszobában, hogy száradjon. A kabátja is nedves szagúan lógott a fogason. Az önkormányzat küldte segítségnek addig, amíg nem találok valakit állandóra. Már öt napja segített nálunk, ismerte a járást. Hetei lehetnek már csak a néninek hátra, mondta a bemutatkozásnál ránézésre.
Jól emlékszem a napra, amikor szó nélkül elment, azóta haragszom. A gondozó aznap valahogy sokat szöszmötölt, miközben beszéltem, lassan cserélte át a csizmáját cipőre, és még arra is egy kék műanyag cipővédőt húzott.
Tegnap már félrebeszélt. A vejem orvos, bekötött neki tegnap két infúziót, a lányommal órákig ültünk az ágyánál, hadakoztunk, mert ki akarta húzni a tűt a karjából. Könyörgött, hogy hagyjuk meghalni. Görcsösen kapkodott a kezéből kilógó cső felé. Honnan volt energiája, alig tudtam pár kanál tápot lenyomni a torkán abból, amit ajánlott. Fűrészpor, nem megy le, megakad félúton. – panaszkodott. A végén már ránk csodálkozott, mit akarunk, miért nem hagyjuk meghalni. Este már félrebeszélt, reggel óta pedig csak hörög. Nincs magánál – osztottam meg a történteket.
Mit adott be a doktor úr? – kérdezte a nő nyugodtan.
Ha jól emlékszem, cukros vizet.
Igen az jó, én is bekötök neki egyet, mert kiszárad.
Tegnap óta azon töprengek, jó-e akarata ellenére meghosszabbítani a szenvedését, miközben jelzi, ahogy tudja, már nem akar élni.
A gondozó szúrósan rám nézett, majd az infúzióhoz szükséges összetekert műanyag csövet visszatette a táskájába. Majd később bekötöm – mondta.
Kitakarta, és meglátta a lepedőn a sárga foltot. Tisztába tevés közben is folyamatosan csorogott belőle valami sárga. Pelenkázás után szakszerűen ágyneműt cserélt. Először a lepedőt az ágy fal felőli részéről a közepéig húzta, majd odatett egy törölközőt, rágurította óvatosan az önkívületben lévő beteget, gyors mozdulattal lehúzta az egészet, mint egy varázsló. Aztán fordított sorrendben megismételte a folyamatot. Többször is láttam már. Szegény mama, én hetekig lökdöstem jobbra, balra, ráncigáltam alóla a lepedőt, fájdalmat okozva neki. A kérdésemre csak annyit mondott, jól van az úgy. Rosszul esett neki, hogy gondot okoz, pont nekem. Nem tanácsolt semmit, pedig ápolónőként tudta a hogyant.
Friss öblítő illat nyomta el a kesernyés betegszagot. Az utolsó fordításnál egy olyan hangot hallottam, mint amikor a leeresztett gumimatracból nyomjuk ki a maradék levegőt. Alig lehetett hallani, nem is voltam benne biztos, hallottam-e valamit egyáltalán.
Meghalt a Rózsi néni – jött egy üvegburán keresztül a nővér hangja.
Biztos benne, nem is voltak utolsó szavai! – fakadtam ki.
Peregtek az események egymás után. A nővér hívta az orvost, aki kiállította a halotti bizonyítványt. Jöttek a hullaszállítók, három olyan tagbaszakadt férfi, hogy csak sorban egymás után fértek el a szűk előszobában. Megkérdezték, mibe öltöztessék, világoskék hálóinget bontottam ki a csomagolásából, a többi bontatlan közül a legszebbet, és a kezükbe adtam. A haláltól addig, amíg egyedül maradtam a lakásban majdnem egy nap telt el, nekem a bénultságtól perceknek tűnt. Már megint elbújt előlem, most már végleg, soha nem találom meg. Az ottmaradt használt pelenkát sem vettem észre aznap a sarokban, pedig egyfolytában arra néztem. Ennyi életjelet hagyott maga után. Sötétedett, mire a letakart hordágyat kivitték az ajtón.
