(NARCISSUS)
.
AZ ELME ŐSI, HÍRES VÁROS
.
Az elme oly város, mint London,
Füstös és népes: főváros ez,
Romos és örök, mint Róma,
Nagy művek jelölik, melyekre senki
Sem emlékezik most. Mert, ahogy Rómában, az elmében is vannak
Katakombák, akvaduktok, amfiteátrumok és paloták,
Templomok és lovasszobrok, minden, ami ledőlt, széttörött vagy sárbatiport.
Az elme uralkodik, és az elmét a sok kísértetjárta, űzött
Nemzedék ünnepének romjai uralják.
.
„Ő teremt meg minket, a szerelem.”
Olyan viharból kavargunk, mint álmaink, s
Kis életünket istenek uralják, uralja Pán,
Mindnek furulyása, ki az összes szőlőt magának akarja
És meg is ragadja; s uralja az aranyíjas isten,
Ámor, ki a szívet üti át váratlanul, örökre.
.
Az alkony mi vagyunk, és a porba térünk vissza, az izzás után,
Az aranyeső, a lehullott hamu, és a bronz után,
Ami szétszóratott és rohad, a tél, az álom és a nihil
Fehér és értéktelen szobrai után: mikor
Gyúlnak ki és lángolnak fel az univerzum
Hajlékának fényei?
Mert nem a tenger
Morajlik a kagylóban,
És nem csak félóránként a szív,
Az apokalipszis féktelen lovainak
Félelmetes borzalma az, vad rettegéssel rohannak
Az Arcturus felé – és térnek vissza oly váratlanul…
.
FÉLELEM ÉS RETTEGÉS A TÖBBIEK ELMÉJÉTŐL
.
– A kétségbeesés zsarnokai a többiek voltak –
A folyó frissessége ismeretlen forrásokból fakadt –
.
…Végül kuncogtak, vihogtak, harsányan hahotáztak,
Gúnyolták és csodálták a szobrot, amely
Karikatúra volt, oly feszült és merev, és mégis
Az önimádat emlékműve! – mert önimádat volt
Nekik, őszinte, igaz szerelmem, ahogy az indulat némasága voltam…
Mennyire ideges torzkép: úgy képzelték
Az önimádat viszonzatlan, vagy cserben is hagyott?
Azt hitték, beleszerettem a saját arcomba,
És ez lett minden végtelen szenvedésem
Megértésének éjjeli akadálya,
Buzgó önbecsülésem, a remény gyötrelme,
A lehetőség tortúrája:
Hogyan is várhattam volna akkor tőlük, hogy úgy lássanak engem,
Ahogy én láttam magam, ámulatomban, vagy hogy meglássák
Azt a lényt, ami varangynak, békának, ragyának, vakondnak tűnt.
Tudtam, hogy bizonyosak benne: én csak
Emlékmű, egy szörnyeteg vagyok, aki egyedül
Saját magába szeretett bele, hogyan mondhattam volna
El nekik, hogy énbennem mi van, a szívem belsejében, remegés és szenvedély
Elmém labirintusában és üregeiben, amely
Mint minden elme, önmaga előtt részben vagy teljesen rejtve van?
.
Szavak arra, amit a szívem, az elmém rejt,
Nem léteznek. De keresnem, kutatnom kell, hogy megtaláljam
A nappalhoz közelítő képek, a képzeletbeli párhuzamok
Élénk világának szőlőtövei és gyümölcsöskertjei között,
Mert ez az én szívem és ez elmémben a sötétség:
Hasonlatok és puszta metaforák: mivel mind-
Egyikük pótszer, egyaránt hamis és bizonytalan:
Legfeljebb csalóka hasonlatosságok,
Hamisak az ő nagy hasonlóságukban, mint a fiak,
Akik egyformák és egyívásúak és eltérőbbek és hamisabbak,
Mert úgy fest, ők maguk az apa: de mindegyikük
− Bár ugyanaz az ős nemzette őket ̶ önmaga,
Egyszeri önmaga, egyszeri mindegyik, mint a többi,
És akár ifjú, akár vén, mind csak
Az a szenvedélyes senki, aki korábban is volt.
Hallod, látod ezt? Megértesz most engem és azt, ahogyan
Nem léteznek szavak arra, hogy a szívem micsoda?
.
A FOLYÓ VOLT MINDEN SZÉPSÉG JELKÉPE: MINDENÉ
…
A folyó volt magának a szépségnek a dús hasa
A folyó volt az áloműr, ahol jártam én
A folyó önmaga volt és mégis – hömpölygő és frissítő –
Újból önmaga, egy másik önmaga, vagy megújult önmaga
Az örökkévalóság minden pillanatában, és a fény minden egyes villanására
Emelkedő vagy szikrázó, árnyékba és feketébe hanyatló
̶ Ha meséltem volna nekik a szívemről, elmondván hogyan
Gúnyolták délben s nyugodott le alkonyatkor, az éjfél csillaghullásán
Megerősödve újra a reményben, egyre mohóbban
Ugrálva, mint az öröm, meghallották volna? Hogy is tehették volna?
Hogyan, mikor az, amit ők tudtak, olyan volt, mint a fű,
Biztos és egyszerű, amit az érintés igazságán keresztül ismerünk, és ami a hamisság termékenységének másik alakja és kútfeje –
Arcukba bámultam, ahogy bámultak
Bárcsak szajhákat láttak volna az arcaimban, akik
Szentek és imádottak, mert a remény papnői
− a jövendő felszentelt szüzei ̶
Drága istenséget ígérnek hűségesen, mert
Ők a rút kacsák, akik nemes és gyönyörű
Fehér hattyúkká válhatnak és azokká is lesznek, örökre kedvesek.
Bár látták volna, hogyan lettek arcaim
Az imádat és a vigília máglyái, a rajongás és a remény tüzei
̶ Biztos, megint nevettek volna, ismét gúnyosan,
Vihogtak, kuncogtak volna, kegyetlenül. A megszállottak
Együgyű mániájának nevezték volna ezt biztosan,
A holdkórosok élénk logikájának:
Mulatságuk szobra én voltam,
Halott és a halál, Fáraó és az elhagyott s elveszett szörnyeteg.
.
…
Az arcaim majmok voltak: és ezek a majmok lettek
Vasárnapi bohócokká az ő parkjaikban,
Pojácákká vagy paprikajancsikká a komédiában, a bohózatban,
Ahogy örömüket abban lelték, hogy tudták, nem olyanok, mint én.
.
…
Mint a megszállott, úgy várakoztam a magányosságban;
A nap fehér borzalma szaggatott és üvöltött reám,
Akár aludtam, akár ébren voltam éjjel,
Mandulafehér holdsugár tartott fogva
És énekelt, lágyan, kísértetiesen, de nem úgy, mint a nap,
Hanem maga volt a nap. Elhallgatta, elvette tőlem
A kétségbeesést vagy a békét, ismét arra kellett
Gondolnom, ami még sohasem volt ̶
Góz Adrienn fordítása
.