Egy faun reggele – Tomaji Attila verse

Kel fel a nap, a falu böffen, ébredez,

kiapadhatatlan mondja,

amit lát, hall, érezni vél, s mert

üres, semmire sincs gondja,

.

gátlástalan kiárad, elnyeli a tétovát,

friss célokkal tele zsúfolt

élete egykedvű s könyörtelen, mint

sima szájon elkent rúzsfolt.

.

Hallgatózom. Az iszap alja télen

is forró, mindent befogad,

a barna nadály gondtalan élősködik a

mellékvízen, majd elrohad.

.

Redőtlen ég alatt, a keskeny völgyben

most tél van és csend és hó,

halál nincs, csak ha majd kimondom,

s a krédó itt csupán félszó.

.

Lennék inkább földbe ásott faun,

aki érintetlen állhat ott,

élhetnék úgy is, amint némák

a magányos éhes állatok,

.

horzsolás lennék, átgondolt katasztrófa,

szívig érő káromlás,

mederbe fúlt víz régi hold alatt, ilyesmi,

mikor mi, majd máskor más.

.

Repedt dobhártyán át hallhatnád úgy

a szavakat, ahogyan én,

levált retinán át láthatnád olyannak

ezt a korszakot, ahogy én,

.

mert tört kép lettem, repetitív sóhaj,

már részegen se józan,

maradok itt, s örvénylek a parton, mint Föld

körül a sérült ózon –

.