Csendes Blog (5)
[Címszavak a prágai kék füzetből]
Gyuszinak, Péternek, Tibornak és
utazás Hajnali címszavakkal kellene kezdeni: tömegközlekedés, tömegnyomor stb., miközben váratlanul kiderül, mégsem a Keletiből indul a vonat, hanem a Nyugatiból, irányváltás célegyenes előtt, hogy az európai színvonalú vonaton csigalassan araszolhassunk kifelé a városból, Budapestről, Dunakanyarban meglendülhessünk, majd a szlovák mezőkön száguldva hasíthassunk át a szántóföldek sarában fetrengő fehér hattyúk között, mozdulatlanul integetve az út menti kedvenc diófasoroknak, de nem muszáj mindezt nézni, lehet olvasni, aludni, szemlélődni csak úgy a tájban konkrétumok nélkül is.
Brno Valószínűleg Közép-Európa legszelesebb városa, jelenleg, február vége felé mindenképpen, így jelentősen csökken a vágy, ami leszállni sarkallta a Négy Mamlaszt, és szerencsére taxival mennek a szállásra, és furcsa érzéssel próbálják felfedezni a várost, nem ilyenre számítottak, mintha minden aránytalan lenne, a nagy is, a kicsi is, semmi nem stimmel, pedig a belváros is egészen rendben látszik lenni turistaperspektívából, gyönyörű tér, régi házak, igaz, egy-egy ronda, modern betoldással, de a Négy Mamlaszhoz címzett fogadó megvan még, a faragott szobrok is előtte, négy mamlaszt mintázva kissé antikizálva, és hiába remek a szállás, az ablakból a kivilágított várra látni, és hiába találnak egy fantasztikus, időutazást imitáló, hodályszerű kocsmavendéglőt, ahol még a fiatal lányok is sörhabos bajusszal teszik le a kiivott korsót (ahogy azt Hrabal vagy Menzel tanította nekik) és a pincér briliáns és kedves gyurmafigurája is megható, mégis hiányzik valami, valahogy semmi nincs a helyén igazából, ez majd csak Prágában áll össze (bennünk, utazókban) harmonikus renddé.
kerub Látom a vonatablakból a morva erdőséget, amiről Kafka mesél, vagy a barátom (Uri Asaf), aki könyvet írt róla, hogy az erdő szélén durva kinézetű vadászokkal találkozott, akik egy félig nyúzott kerubot vittek a vállukra támasztott boton, és hogy talán nem tudták, mit is tesznek, és közben olyan nagy volt a csend, hogy a teremtés lényei se mertek odanézni, elfordultak némán, csak ő nézte, sírt és elvonult az erdő sűrűjébe, és én is behunyom a szemem a turistákkal zsúfolt belvárosi utcákon, és nem találom az írót, behunyom a szemem a vár alatt délelőtt, az elhagyatott gyümölcsfák között, de ott se találom, eltűnt Prágából, egyedül a műveiben található még meg olykor, ha félig nyúzott kerubnak képzeljük el.
számok Még az utolsó reggel is találok a kádban egy fekete kutyaszőrt és egy hosszú fekete hajszálat, honnan és hogyan kerülnek még elő ezek a hazai emlékek négy nap után is, kérdezném, de nincs idő, indulni kell, reggeli az alattunk lévő kávéházban, ham and eggs madársalátával, teával, aztán hátizsákokkal gyalog az állomásig át a belvároson, mivel gyönyörű az idő, andalogva, el a felújított zsinagóga előtt, de egy antikváriumba befordulva, nyugodtan, majd a BILLÁba is úgy, útravalót venni, és végül észrevenni, idő van, hogy nincsen!, tempósan a kijelzőhöz igyekezni, ahol kiderül, a tízes vágányról megy, jó messziről, erőltetett menettel keressük hát, mire kiderül az alagút végén, ott csak 7-ig tart a számozás, visszarohanás, hiszen már nagyon idő van, közben eszembe jut Dodi, a protézisemet beültető remek orvos, hogy mit szólna, büszke lenne vagy leszúrna, de erre sincs idő most, mivel nem a tízes vágányról megy, mert olyan nincs, hanem tíz percet késik a vonat, különben nem érnénk el, a hatosról indul, rohanás hát vissza az alagút végébe, ahol öt perc izzadt várakozás után befut az irgalmatlanul hosszú szerelvény, a miénk a második kocsi, így újból „rohanás”, területfoglalás, egy egész kupé, és nincs habozás, ahogy indulás után megjelenik a büfés bácsi kis kocsijával, mindenki bólint a hideg sörre, jöhetnek is a fák, erdők, fagyott és olvadó rétek, vizek, elhagyatottnak tűnő víkendházak, szocialista lakótelepek, az egyiknek a közepére még egy középkori, vöröstéglás templom is jut, hogy a négy utazó egyre biztosabb legyen a terjengő sörsajtszagban, hogy mindez nem a valóság, csak valami remek utánzat.
(Szöveg: Fausztina nővér. Fotók: Csendes Toll)
