Christopher Nolan Interstellar című filmje a filmtörténet egyik csúcsteljesítménye. Pozitív bizonyíték arra, hogy a kommunikáció fejlődése mellett a mozi még mindig meg tudta őrizni tömegkommunikációs jellegét. Nolan mozinézők millióit tudta beültetni egy tudományos(-fantasztikus) filmre. Nézői Nolan markáns stílusa miatt adtak egy esélyt a műfajnak. Bizony jól tették.
Az Interstellar egy olyan háromórás filmdráma, ami az űrben játszódik. Az utópisztikus történet tudományos találgatásokba is bocsátkozik. A kérdés, hogy ezt jól teszi-e? Hogy mindent megttett-e a hitelességért, amit meglehetett?
Nolan munkássága igazán példaértékű Hollywoodban. Filmes elbeszélésmódját már a Mementoban is megvillantja, ahogy halad a pályán, egyre nagyobb lehetőségeket kap, s mindig él velük. A tökéletes trükk már összetettebb, kosztümös darab, bonyolult technológiával. Még összetettebb a sokakat megosztó Eredet. Eközben nem derogál neki megrendezni az új Batman sorozatot, amellyel olyan kritikai és közönségsikereket ér el, amelyeket a Tim Burton- és Jack Nicholson-filmek sohasem tudtak.
Itt tehát van egy alkotó, aki a kezdetektől fogva „szerzői” filmeket készít Hollywoodban. Olyan ügyesen lavíroz az alkalmazkodás és az akaratérvényesítés között, mint a szakmában nagyon kevesen.
A költségvetést nagyon sokféleképpen el lehet költeni. Nolan amit lehet felépít, mert tudja, hogy az az igaz, ami valódi. Hisz abban, hogy ha a színészek körül tényleg elmozdul a folyosó, amiben lebegnek, vagy ha a felépített Gotham City felett ténylegesen eső esik, akkor valami megváltozik a vásznon.
Az Interstellar olyan film, ami odaszögezi a nézőit a székhez. Nem hagyja, hogy elgondolkodjunk, vajon valódi űrhajóban ülnek-e, tényleg az űrt látjuk-e, tényleg egy idegen bolygón játszódik-e a jelenet. Mert Nolan elmegy Izlandra, felépíti az űrhajókat (eszünkbe sem jut, hogy a színésznő tényleg egy űrrepülőből ugrik-e ki a vízbe, mert tudjuk,hogy tényleg ezt teszi), mesterségesen létrehoz egy homokvihart. Majdnem három órát mi is az űrben töltünk, úgy, hogy szinte észre sem vesszük, hogy elröpült az idő.
Isten, haza, család – közben egy ókori dráma elemeit forgató történetbe csöppenünk bele. Cooper (Matthew McConaughey) a földön él, amit elhagyott az Isten. Szárazság van, éhinség, az élet egyre elviselhetetlenebb. Ekkor kozmikus jeleket kap, amelyek a NASA titkos bázisára vezetik, ahol megtudja, hogy expedíció készül egy távoli naprendszerbe, egy féreglyukon keresztül. Az expedíció sikeressége kétesélyes, és akár évtizedekig is eltarthat. Coopernek választania kell, hogy azt a pár évet, ami még hátra van, a Földön tölti, vagy elindul megoldást keresni az űrbe.
A film olyan technológiákat mutat be, amelyeknek technikai megoldása számunkra még felfogható. Alapjában úgy jeleníti meg az űrutazást, ahogyan az a valóságban is megtörténhet majd egyszer. Nincs teleportálás, se lézerágyú, se gondolatolvasó földönkívüliek – az űrutazás van, a hibernálás állapota és a sokak által vizsgált feketelyuk. Ez utóbbinak megjelenítése szintén egyedülálló a filmben. A rendező és a látványtervezők Kip Thorne világhírű asztrofizikussal együttműködve, az ő számításai alapján hozták létre a látványt (a laborjelenetekben a táblákon látható számítások szintén az ő munkái).
Ehhez párosul Hans Zimmer egyszerű orgonamotívumokkal díszített zenéje, ami amellett, hogy Kubrick Űrodüsszeiáját idézi, tökéletesen kiegészíti a látványt. A világhírű zeneszerző hosszú évek óta nem alkotott ilyen eredeti darabot. A film egyébként is méltó utóda nagy elődjének a 2001: Űrodüsszeiának. Újat alkot a tudományos fikció ábrázolásában.
A szereplőgárda többnyire hiteles. Matthew McConaughey-ről kérdés nélkül elhisszük, hogy mérnök, családapa, pilóta. Ahogyan pár munkájával ezelőtt azt is elhittük, hogy kaliforniai szépfiú. Anne Hathaway, mint tudós, már kevésbé meggyőző. Michael Caine a szerepéhez illően nagyon fáradt. Matt Damon remek, mint őrült tudós. A film első két harmadában mindannyian a helyükön vannak.
Nolan egy ideig a didaktikusság pengeélén táncol. Nézője válogatja, hogy ki mennyire tud belehelyezkedni a szituációkba. Dr. Mann, az emberiség őrült megmentője és nyomorba taszítója, például olyan beszélő nevet visel, amilyet még egy képregény-filmben is joggal megmosolyoghatunk.
Ugyanígy Anne Hathaway szeretet-monológja, miszerint a szeretet az egyetlen olyan erőhatás, amivel képesek a halottak is befolyásolni minket. Ami kapcsolatot jelent a múlttal. Az alapgondolat remek, de a kivitelezésben mi egy szép szemű tudóslányt látunk, aki a szerelme után sír egy másik naprendszerben. Nem a legeltaláltabb érzelmiállapot-ábrázolás a filmben.
A női karakterek kidolgozottsága – a férfiakhoz képest mindenképp – hiányos. Murph (Jessica Chastain), Copper lánya húsz éven keresztül mérges az apjára. Haragja gyenge és hiteltelen: miközben elítéli apja tettét, hogy elhagyta őt az űrkatatásért cserébe, ő maga is űrkutatóként dolgozik. Ugyanígy semmi súlya nagy felfedezésének, Heuréka-kiáltásának, a csóknak, amit a mellette lévő férfinak ad.
Ezzel szemben Matthew McConaughey mindig a karakterén belül marad. Amikor visszatér az űrhajóra és visszahallgatja az elmúlt húsz év videóüzeneteit, közben rájön, hogy gyerekei életéből mennyi mindenről maradt le pár óra alatt. A jelenet igen hatásvadász is lehetne, de Nolan ez esetben remekül megalapozza a jelenetet, hogy a néző megérthesse a relativitás súlyát egy ilyen időkülönbségből fakadó problémánál. McConaughey pedig képes arra, hogy pár gesztussal közel hozza hozzánk a történéseket. Néhány pillanaton belül eszünkbe jutnak, az akár a még meg sem született gyerekeink is.
Az izgalmas, mindezidáig hiteles filmtörzs után jön a hollywoodi végkifejlet. A sokdimenziós tér ábrázolása, amivel Nolan (mint az Eredetben is) megint kicsúszik a felfogóképességünk határaiból. Talán túlbonyolítja a jelenetsort, mindenesetre ezt mondja: nézd, eddig egészen olyan volt, mint a valóság, most így az utolsó húsz percre fogadj el tőlem egy mesét.
Az utolsó jelenetsorban McConaughey -t is kiteszi egy veszélyesen giccs-közeli szituációnak: Cooper annyi idő után találkozik a megöregedett lányával. McConaughey, az amúgy alkatra sem hasonlító néninek még a kezét is úgy fogja meg, ahogyan csak egy Paul Newman összes keménységével és gyengédségével felruházott férfi tudná egy ilyen szituációban. Egy kézfogásba sűrít nekünk egy életet, ami egy ilyen filmben egyedülálló.
Talán megbocsáthatóak Christopher Nolannek ezek a botlások. Az Interstellarral egy olyan filmet vezet elénk, amelyről álmodni sem mertük volna, hogy ilyen közel kerülhet egy nem-tudományos-érdeklődésű nézőhöz. Tömegek érdeklődését kelti fel az űrkutatás iránt. Mert őt érdekli, hogy mi van egy féreglyuk mögött. Be kell vallani, ez nem kis teljesítmény.
(Interstellar; rendezte: Christopher Nolan; írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan; főszereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Wes Bentley, Casey Affleck, Michael Caine, Matt Damon; fényképezte: Hoyte Van Hoytema; vágóLee Smith; látványtervező: Nathan Crowley; jelmeztervező: Mary Zophres; zeneszerző: Hans Zimmer)
Szabó Márton István
Discussion about this post