A huszadik század után nem sokkal, úgy 2003 táján azon kaptam magamat, hogy ülök valahol, valamin és egy könyvvel huzakodom, mert bárhogyan igyekszem is, nem tudok megszabadulni tőle, nem tudom letenni. Holott éppen ugyanakkor „vár rám a Föld minden tája, kék az ég, enyém a nyár”, óriási késésben is lehettem volna valamihez képest. Akkor már erősen túl jártam azon az időszakomon, amikor még előfordulhatott, hogy először történik meg velem valami az életemben. Ráadásul egy teljesen egyszerű könyv volt ez; egy Charles Bukowski nevezetű, számomra viszonylag ismeretlen felségjelű író könyve, amely a Tótumfaktum címet viselte. 2003-ban jelent meg Szegeden ez a Virág Zoltán válogatta írásokból álló kötet.
Bukowskit én addig alig ismertem és ezzel a helyzetemmel végre a magyar népesség többségéhez tartozhattam, azaz csalhatatlan voltam általában is, meg akkor is, ha egy csodát félre kellett értenem. (Vagy rosszul értelmezhettem végre egy csodát tévedhetetlenségem biztos tudatában.) Ez a végtelenül kényelmes és elandalító állapot nem tartott sokáig, mert az élet rövidségére való tekintettel mindössze két ülésben a költemények, elbeszélések, riportok és más olvasmányok mindegyikének végére értem. Elolvastam az összes számomra olvashatóvá tett Bukowski-művet. Meg egy korábbi időszámításnak is a végére értem kissé, mert egészen addig minden fellelhető szerzőt, aki majdnem látott már bozótszüzet és olvasható nyelven is megjelent, ismertem, de Bukowskit nem. A Cloaca Maxima (vagy Latrina Magica?) jelentése is csak derengett akkoriban, meg több más bűnös kifejezés jelentése is, amelyekhez ettől függetlenül nagyon jó volt ragaszkodni. Kérdezd az út porát, bökte oda John Fante, aki életkoránál fogva egészen biztosan megelőzte Bukowskit, és jó pár gallon (irodalmi és életviteli) üzemanyaggal el is látta, hogy legyen elég ideje és kitartása érdeklődni és tanácsot kérni az út porától. Szót fogadtam én is, mint aki magában leli meg a célszemélyt, meg egyébként is szerettem az út porát és az út porában lenni, és ezt a tevékenységet mindegyre megismételni. Ahogy mondani szokás, utazni szerettem, nem megérkezni. Tehát Fante művét is elolvastam, hogy teljes legyen a képtelenség képe. Bennem, kívülem, köröttem, itt, ott és mindenütt.
A jó írók felülmúlhatatlanok abban, hogyan kell keverni a kevertet és a keverhetőt, erre mindketten – Bukowski és Fante – kiváló példák. Felfedni a nem láthatót és elfedni a nyomokat, miként azt a farkával sepregető róka teszi. Másik eltéveszthetetlen ismertetőjegyük, hogy társaságban úgy mozognak, mint egy hasba lőtt medve – ami nyilván igaz, mert egy nagy megfigyelő, szintén amerikai író, Kurt Vonnegut mondta. Hozzátéve, hogy ez a megállapítás természetesen csak a jó írókra vonatkozik.
John Fante sok utódjának nagy elődje, pocsékolhatnánk el egy olcsó poénnal minden drága kincset, amelyet tőle kaphatott a világ írástudó része. De nem tesszük. A Kérdezd az út porát volt Fante nevezetes könyve, amely az említett szellemi és lelki üzemanyaga lehetett némelyeknek, de Bukowskinak mindenképpen. „Fante volt számomra az isten” – fogalmazta meg egyszerűen és tömören Bukowski. Mindenesetre istennek mindenképpen jobb, mint bármelyik isten prózaírónak. És persze egy jó írónak semmi szüksége valamely istenség maszkja mögé húzódva igazgatni a Mindenséget, ez benne van az alapszoftverben, amit a Teremtője utána hajított, amikor kirúgta az Édenből. Utána hajított még egy bádogtáblát is, amely ennek zanzásított változataként is értelmezhető. „Don’t try”, amely aztán sírfeliratként is remekül megállja majd és most (then and now) a helyé. Magyarítva talán a „ne próbáld, hanem csináld” közelíti meg a jelentését. Ez áll Bukowski kőtábláján. A sírkövén. De lehet, hogy fordítás helyett ferdítettem. Végül is egyremegy.
Ha valaki nem szereti Bukowskit, akkor is olvassa, abban reménykedve, hogy talán ráakad arra, miért is nem szereti. Ez egy nagyon egyszerű képlet; hasonlít ahhoz, mely szerint minden valamire való focistának az jut eszébe a tizenegyesről, hogy be kell rúgni. Persze a nézők emelkedettebb kultúrájú részének szintúgy ez jut eszébe, ezért nem rohan fejvesztve haza az utolsó bírói sípszót követően, hanem betér a „Sport presszó”- ba egy levezető körre. Tehát örök vesztesként is nyerhetsz, tiéd lehet a legnagyobb balfék cím és a lúzerek királyává is koronázhatnak, ha végképp elvesztetted a tájékozódó képességedet, szaglásodat, hallásodat, látásodat, és a kevéske mindenedet. Te szedegetheted a lócitromokat a fűrészporból nejlonzsákba a cirkusz porondján két világszám között. Nincs kísérlet, csak egy megoldás van: mindent akarok, de azt most rögtön. És ha netán álmodból felriadván azt látod, hogy körötted mindenki énekel, és csak te fekszel egyedül hanyatt valami díszes textíliákon fura ágydeszkákkal keretezve, hát elég ha csak akkor érzed úgy: elérkezett az önvizsgálat ideje.
Ki ez a Bukowski nevezetű írás- és minden más-tudó?
Bukowski írásainak minden darabja, azoknak minden része nagy megerőltetés a konszolidált életvitelű erők számára, hogy némileg körmönfontan, de pontosan fogalmazzak. Hiába az irodalmi előzmények sora, a lomha, vén és indokolatlanul nagyméretű amerikai autó és az amerikai álom egyik-másik darabjának mikrotonnal beazonosítható maradványa, a valóság könnyedén elfedi, lerakódik rá keményen, vastagon, mint madárszállásként hasznosuló barlangok aljára a guanó. Azaz madárszar, hogy alig észlelhető fuvalomként Robin Williams is átsuhanjon a Good Morning Vietnam! filmdzsokéjaként ezen a régmúlt álmon. Azaz hiába igyekszik létezni a valóság, amíg azt írástudatlannak tudott írástudó papírra nem veti. Ha például Hunter S. Tompson a Félelem és reszketés Las Vegasban című próbatételének sorai közé, mint aprócska atombombát egy nagy műgonddal összeállított virágcsokorba nem rejti el, hogy „egy törött sörösüveggel szélesített mosolyú veterán”, nem lenne teljes a Pokol Angyalairól keletkezett képünk sem. És hogy a színtelen színfalak mögött az olcsóborozó a neki jutott olcsóboriska fogyasztással tölti ki a cselekvések szüneteit ezekben a kalandmentes kalandregényekben? Lehet, hogy nem is szeretne mást. Ott van az írógép a konyhaasztalon, a kopogós, sorvégen csengetős írógép egy adott betűkészlettel; nincs más dolga az embernek, mint megfelelő sorrendbe rakni ezeket a betűket, aztán már elő is bukkan a fehér lapon egy lépcsőn lemenő akta; mi atyánk, ki vagy a menhelyen, jöjjön el a te utalványod és a többi, és a többi, ámen.
Bukowskinak magyarul legalább tíz könyve jelent meg, elolvasni őket sokkal jobb dolog, mint beszélni róluk mindenféléket. Nekem elhihetik, túl vagyok mindkettőn.
Faludi Ádám