Borbély Szilárd és Szindbád emlékének
az utazás melankóliája Csendes Toll majd három hónapi bezártság – nevezzük térdműtétnek – után egy kétségbeesett pillanatában igent mondott barátai hívásának, és rábólintott a kérdésre. Nem először hívják Prágába, mindig hezitált, végül lemondta a lábára hivatkozva, de most, hogy alig mászkált még az új térdével, merész döntésnek tűnt. Ki akart szakadni valahogy abból a léthelyzetből, amibe kezdett belesüppedni lassan, és valahogy a legradikálisabb megoldást választotta. Kivárt az utolsó pillanat utánig, próbálta feleségét is elcsábítani az útra, de 21 év után ez már nem olyan egyszerű dolog. Így adódott, hogy a barátai eggyel korábbi, a hajnali vonattal indultak, míg CsT csak a délelőttire kapott már csak jegyet.
Mégis a feleségével indult, de csak Alsógalláig, a felesége leszállt, ő pedig elővette az Átváltozások egykori folyóirat Holan-számát, és kedvenc költője verseivel indította az utazást. Kicsit megpihenve a remek, és rengetegszer olvasott versek között a folyóirat a végére lapozódik, Miroslav Mandic gyaloglós naplójához, és CsT-nek az jut eszébe, hogy biztosan járt Prágában is ez a zseniális gyalogolóművész, és tényleg, egy 1996-os bejegyzésben ott van, és terve Csendes Toll számára is elfogadható: „meglátogatom Franz Kafka sírját”.
Budapesten a vidéki indián átszáll a prágai IC-ére, Holannal folytatja, ami jó alap egy kis gondolkozáshoz, akár az utazásról is, hogy mennyire nem szeretné megspórolni ezt a hét órányi utat. Kevesen vannak, kényelmesen ül egy négyes helyen, műtött lábát is fölteheti, minden ideálisnak tűnik. Nagymaros-Visegrád-Zebegény magasságára benyomja asszonya által ebédre készített szendvicsét, ámul a táj szépségén, rég nem járt erre, el is határozza, nyáron vagy előbb eljön erre a fiaival, remek túraútvonal, figyel, hol is érdemes majd leszállni. A szigeteket csodálja és reméli, hogy be lehet oda valahogy jutni, és tavi költő létére egyáltalán nem szégyelli, hogy ennyire tetszik neki a Duna. Nagyon más hely, mint a gyerekkora Dunája, de talán épp azért vonzódik is annyira. Felüti Mandicot egy kósza ötlettől vezérelve, aki Komáromnál (CsT gyerekkorának helye) azt írja: „A Duna az enyém.” Mosolyog Csendes Toll, egy kicsit most ő is szeretné ezt állítani. Párkányban kitalálja, itt kell majd leszállni, és a tavalyi remek szállást a közeli faluban újra kipróbálni. A nagy tervezgetésben el is fárad, elbóbiskol egy kicsit, órákkal érne fel, de váratlanul megszólal a telefonja, és egy kedves ismerős női hang azt mondja Berlinből, meghalt Borbély Szilárd. Nem tud mit mondani CsT, és sms-e is érkezik, asszonya ugyanezt a hírt küldi. Szikrázóan gyönyörű idő van a felvidéki/szlovák(?) zsíros, fekete szántóföldek felett, CsT pedig csak néz ki a fejéből értetlenül órák hosszat, miközben a táj változik, csehesedik, hegyesedik. CsT az általa szerkesztett lapban márciusra szeretett volna egy Borbély Szilárd-blokkot megjelentetni, de Szilárd nem reagált, így átcsúszott áprilisra, de abba már nem fog verset küldeni.
Nem így képzelte a megérkezést Prágába Csendes Toll.
mítoszrombolás és -erősítés Nem így képzelte a megérkezést CsT. Az állomáson kissé kótyagosan leszáll, reméli, hogy ez már Prága és nem rossz helyen landolt. Lassan kiderül, hogy ez a hely egyáltalán nem rossz, sőt, de indián testvérei nem várják a megbeszéltek szerint, köröz kicsit, sms, aztán kiderül, mindjárt jönnek, megérkeznek, és már viszik is magukkal CsT-t nagy lendülettel Hrabal kocsmájába, hova máshova, egy öngyilkos író törzshelyére, az Arany Tigrisbe. Amit megint nem így képzelt CsT első pillantásra, visszafogott mítoszápolás Hrabal termében, ami a vécé előtti beugró egy asztallal. Néhány fotó a Nagy Öregről. És éppen ettől lesz hiteles a mítosz, nincs túlhabosítva, nem emlékhely, hanem élő kocsma, az összenyomorított asztaloknál óhatatlanul átkönyökölsz a szomszéd asztalhoz, ahol a legnagyobb természetességgel egy magyarul is tudó prágai ül, aki fiatal korában még kocsmázott Hraballal, és meséli, hogy az Öreg rendszeresen kidobta a kocsmában váratlanul felbukkanó hódolóit, legyenek azok fordítók vagy újságírók. És hogy egyáltalán nem volt egy szimpatikus ember. Ez a hitelesség tetszik CsT-nek, erősíti a mítoszt. A faburkolat fölött egy fotó van betűzve, úgy tűnik, mintha Clinton, Havel és Hrabal lennének rajta ebben a kocsmában. A sör folyamatosan érkezik, meg se issza CsT, le se ár a formás üres korsó, a főpincér már rakja is elé a következőt, így kell megérkezni, gondolja CsT, miközben elfogyasztja a többiek maradék sörkorcsolyáját, sörsajtot és tatárbifszteket.
Séta a pár utcával arrébb lévő szállásra, középkori házban, mint éjjel kiderül, a pincében egy hatalmas sörház működik. Kiderül ez is, de a szállás elfoglalása szemben a kivilágított templomtoronnyal, a prágai háztetők fölött (valamelyik újabb útikönyv szerint itt forgatták a Gyűrűk ura néhány jelenetét, ezt CsT fiai értékelni fogják) szinte álomszerű helyen. De az álomszerűség előtt még egy hosszú séta, az állítólag közel lévő Károly-hídhoz. Nem sikerül eltalálni az irányt, óriási kör lesz belőle, pedig tényleg közel lett volna. Utána derül ki, egészen véletlenül, hogy a szállásuk alatt középkori sörház van, amit persze ki kell próbálni. Csapolt sör, perec, majd sörben főzött pörkölt knédlivel, krumpligombóccal. Ezt a minőséget/mennyiséget bizonyosan emlegetni fogják, egyrészt az éjszakai hánykolódások során, másrészt meghaladhatatlan ízei miatt. Utólagosan még egy kis sörrel meglocsolják az élményt.
kulcs, szabadság, testvériség Az utólagosan sörrel locsolt álom eljött, elmúlt, és kellemes, korai ébredés maradt Prága belvárosa fölött, ami csak itt korai, otthon ilyenkor már mindenki ezerrel dübörög, sőt, de itt azt hiszi CsT, ő az első, de nem. Eszter már a konyhában főzi a kávét mögötte az elképesztően szikrázó napsütés simogatta háztetők és tornyok kikandikáló csúcsai, a néhány ugrásnyira lévő (a háztetőkön, mint a tündék) templomtorony már tegnap megvolt kivilágítva, így se rossz. Leülnek a kávé mellé, szemben a látvány, és másfél órán keresztül kiderítik és elemzik felvidéki közös gyökerüket. Aztán fölébrednek, megjelennek a többiek, Tibor majdnem keresztre feszítődik horkolása miatt, kiderül az éjszakai mozgások miértje, ki hogyan próbálta megoldani szükséges alváskényszerét. CsT új térdének köszönhetően kiérdemel egy saját kulcscsomót szabadsága jegyében, amit a testvériség nevében rak zsebre, tehát ez lesz a jelszó, mielőtt elindulnának a zsidótemetőbe megkeresni Kafka sírját.
De nem találják meg, viszont a zsidónegyed a pici, intim és régi zsinagógákkal és a temetővel erős élmény, még akkor is, ha a rengeteg olvasott és látott dolog nem ezt ígérte, nem ilyennek látszott/tűnt, ahhoz képest kevésbé elvarázsolt a konkrét hely. Mégis. Vagy pont ezért, mert Csendes Toll fejében metafizikussá nőtt a prágai zsidótemető, mint ideakép, ehhez képest egy pici terület az egész, de az a kis terület tizenkét réteg egymásra temetést takar. Ezután muszáj beülniük a frissen cserélt térdű CsT-vel Gyuszinak és Andreának egy klasszikus cseh étterembe pihenés céljából, ami csapolt sörökben, hermelinben, sörsajtban és knédlis pörköltben (gulas) öltött testet.
Megérkeznek Péterék is, aztán együtt át a Károly-hídon. A közepén Eszterékkel találkoznak szembe, már csak Réka meg Gábor hiányzik a sági törzsből, de ők is felbukkannak majd cseh barátjuktól jövet. Megint egy étteremben van a találkozó, CsT csupán egy tényleges gulyáslevest eszik, a többiek komolyabban veszik magukat, halat, sült húst knédlivel és káposztával, ahogy Prágában illik. Aztán (CsT miatt, megint) villamossal föl a hegy tetejére a vár mögé a strahovi kolostor gyönyörű környezete, ami annyira tökéletes közeg, és végig gyalog lefelé is az, hogy Csendes Toll már alig tudja elviselni. Barátai kérdezgetik is, mint elsőprágázóst, hogy na? Hümmög csak, hogy igen, igen, ez igen. De érzi, hogy annyira tökéletes minden, hatalmas terek, gyönyörűen felújított paloták, régi kisépületek, sehol egy omló vakolat, mintha épp most fejezték volna be az egész város restaurálását. A Loretói Szűz Mária-templom végre egy kicsit ápolatlanabb olasz fílingjével, később kiderül, hogy rengeteg hasonmást építettek a csehek országszerte, ki tudja, miért. CsT miatt még egy kiskocsma-étterem beiktatódik, aztán prágai esőben vissza a Károly-hídon, Hrabal kocsmájába nem lehet beférni, hiába péntek este van, így marad a szállás alatti sörház, ahol ismét brutális kulináris élményekben van részük, megint este tízkor. Az éjszakai felspanolt beszélgetés folytatódik még a bérelt lakás nappalijában, CsT hálószobájában, de hamarosan mindenki elszivárog. Békés éjszaka lesz.
túlsó part Békés éjszaka utáni békés reggel, megint Eszterrel kávéznak reggel a konyhában, kicsit megváltják CsT-vel a világot, de rengeteg hasznos dolog is kiderül, hogyan is kéne átvinni az irodalmat a túlsó partra, hogy a gyerekek, az olvasók is élvezzék. Aztán lassan irány a túlsó part konkrétan is, a Hradzsin, a vár, ahova megint csak villamossal mennek, természetesen CsT térde miatt, folyton megy a viccelődés, de nagyon figyelnek rá. A várban már most, február végén is rengeteg a turista, mi lehet itt tavasszal, nyáron. A Szent Vitus-székesegyház valójában egy gótikus katedrális, és mint ilyen kívülről és belülről is lenyűgözi monumentális szépségével Csendes Tollat. A freskókon egészen mai cseh arcok is feltűnnek néha, nyilván egy mai vicces kedvű restaurátor „bűne”, vagy évszázadokon keresztül nem változtak az itteni arcok. A Királyi palota bejárata nem könnyen található meg, de összejön, kell is, mert elég hideg van éppen elbújt a Nap. Ulászló terme egészen elképesztő méretű, állítólag buliterem volt, ahova a koldusokat és az árusokat is beengedték. A lakószobák pedig meglepően emberi méretűek, a városra és a Moldvára néznek a hatalmas ablakok. CsT számára a legkedvesebb a Szent György-templom (és persze, megnézték a Kolozsvári testvérek Szent György-szobrát is), a román stílusú puritán bazilika a római ókeresztény templomokra emlékezteti a magyar vidéki indiánt. Az aranymívesek utcácskája ijesztően indul, árusokkal boltokkal a régi házakban, de az utca közepén átalakul skanzenné, és a kocsma nagyon tetszik CsTnek, sajnos csak üvegfal mögül, aztán a jósnő háza, aki megjósolta a németeknek, hogy elvesztik a háborút, erre el is vitte őt a Gestapo. Az utolsó ház a legizgalmasabb, egy dokumetumfilmes házacskája, ahol mennek a filmjei most is, és a jósnőt is felbukkan benne. A kis vetítőterem mellett nyitott konyha, ahol állítólag a feleség főzött a nézőknek. Lefelé menet benéznek picébe, ami börtön, és tele van kínzóeszközökkel, de CsT térde már nem bírja az ereszkedés, visszajön a felszínre. Kisüt a Nap, szőlőlugasok között araszolnak le a hegyről egészen egy újabb sörházig, ahol a szokásos sör és pörköltek mellett megkóstolják a cseh disznósajtot is, ami igazán remek, pedig CsT nincs oda nagyon az itthoniért. A sörházban elindul a tanakodás, Péter újra és újra felveti a Petrint, oda szeretne menni, de senki nem reagál, így Gabival ketten mennek, a többiek pedig elindulnak a legendás, Michal Ajvaz minden novellájában is emlegetett Slavia kávéházba. Ami egy hatalmas hodály, nem egy intim kávéházacska, a cseh fiatalok boroznak benne, és étteremként is funkcionál. A kávé viszont első osztályú. Kell is, mert minden híreszteléssel ellentétben Hrabal kocsmája (szombaton is) nyitva van, így Tiborral és Eszterrel beülnek és tartanak egy rendhagyó irodalomórát maguknak, folyamatos, levegővel dúsított sörök kíséretében. De nincs vége a napnak, mindenki összejön, az utolsó közös estére, és elkezdik megkeres, majd megtalálni a lóitatónak nevezett kocsmát. A megfejtés pedig roppant egyszerű, egykor istálló volt a szűk kis kocsma, a falon a lóitatókat meghagyták, virágokat raktak bele. Újabb remek sörök után CsT eszik egy vizihullát (ecetes virslit), a többiek hermelint és pácolt heringeket, amit másnap még sűrűn fognak emlegetni.
napfényes büfékocsi A hazaindulás szertartásai befejeződnek, a csomagok és gazdáik a kapu előtt téren várakoznak, majd induláskor három kerekeken húzható bőrönd is kézbe kerül az iszonyatos zaj miatt, ami a macskakövekkel érintkezve robban ki belőlük. Az állomás közel elvben, de Prágában sosem tudod, hogy a rövidebbnek tűnő út valóban az-e. Hiába Gyuszi telefonos GPSe, simán elköveti utolsó tréfáját a város. Szerencsére CsT-ék hagytak elég időt az eltévedésre és az állomás megtalálására is. Gyors szendvicsvásárlás, de így is majdnem sikerül elkésni a vonatot, ahogy felszállnak, indul is. Becuccolnak a kupékba, pihennek, bóbiskolnak egy kicsit az előző éjszakáról átörökölt kimerültség miatt, majd kiderül, hogy a büfékocsi tágasabb és kényelmesebb, és éppen megkezdődtek a boldog órák, fele áron kapható minden, stílszerűen csapolt pilznert kérnek. Ami mellett az elkövetkező öt és fél órát remekül át lehet beszélgetni. A füst meg a zaj kicsit hiányzik a kocsmafílingből, de a hatalmas, napfényes ablakok mindenért kárpótolják a kis csapatot. Szikrázó napfény végig, amiben ázva még a legrondább gyárépületek is megszépülnek.
Befutva a Keletibe CsT futásnak eredne, de Gábor figyelmezteti, hogy ez csupán verbalitás, az ő futása még képletes. Mindenestre igyekszik elérni a csatlakozást a Déliben, sikerül is, éppen, és Michal Ajvazt olvas ismét, újra, fenntartva az élményt amíg lehet. Újra csak kiderül, Ajvaz törzshelye valóban az előző este meglátogatott Slavia kávéház, tényleg minden szövegben felbukkan.
De már meg is érkezik CsT, és ismét rácsodálkozhat távolról érkező szemmel saját rezervátumára. Hagyja is az utazás élményeit magában, nem töri meg semmivel az érzékeny burkot, nem kezd bele semmibe. Lefekszik mielőbb, álmában még Prágában jár.
Discussion about this post