Az ötvenes években járunk. Therese (Rooney Mara) huszonéves eladókisasszony egy plázában. A karácsonyi vásárlódömpingben megjelenik a gyerekosztályon egy különös, bundás, negyvenes nő. Ő Carol (Cate Blanchett). Meglátják egymást, összetalálkoznak – akár egy bálteremben.
Így kezdődik Todd Haynes, az Oscar-díjra jelölt Bob Dylan-film, az I’m not there rendezőjének új filmje. Az ötvenes évek Amerikájába csöppenünk: az USA sikeresen felállt a háborúból, az art deco már minden nagyvárosi utcaképen otthagyta a bélyegét, a fogyasztói társadalom születésének pillanata ez. Az igényesen fényképezett, designolt és zenélt filmben mindez az első jelenetsortól világos. Idilli korszak ez, túl a világválságon, a háborún, egy új Amerika hajnala.
Carol, mint egy ragadozó nagymacska érkezik Terry életébe. Eleinte nem tudunk róla semmit, de aztán szép lassan kiderül minden: férjezett, van egy kislánya, egy gyerekkori barátnője (szerelme?), a férjétől most válik. Belecsöppenünk a meleg-filmbe.
Ahogyan a világ nyílik a nézők is egyre nyitottabbá válnak, a filmipar egyre több olyan filmet támogat, ami az egynemű-szerelemről szól. A melegek Titanicjának csúfolt Brokeback Mountain óta tíz év telt el, a téma ábrázolása szokványossá vált, a Wikipédia több tucat nemzetközi LGBT filmfesztivált tart nyilván – a meleg-film műfaja, mint olyan, tehát vitathatatlanul létezik. Legyen szó vígjátékról, romantikus filmről, tragédiáról, filmdrámáról, a meleg-film dinamikáját az esetek nagyrészében átalakítja az ábrázolt szerelmi viszony. Az alkotók előtt rengeteg új, bonyolult kapcsolati probléma fedi fel magát.
Az összehasonlítás bizonyos szempontból fölösleges, mégis elkerülhetetlen: akaratlanul is viszonyítanunk kell a gesztusokat egymáshoz. Carol a negyvenes évei közepén jár, gyakorlatilag felszedi a huszonéves boltoslányt az üzletben. Hívogatja, áthívja magához, átmegy hozzá, közös utazásra hívja, pedig alig ismerik egymást. Az izgalmas az, hogy a rendező egy nagy korkülönbséget áthidaló szerelmet kíván ábrázolni, és mivel megteheti, ezt két nő szerelmén keresztül ábrázolja. Ha tovább gondoljuk, arra jutunk, hogy nemcsak hogy megteheti: meg is kell tennie – hiszen ha egy majdnem ötvenes férfi és egy fiatal lány viszonyát ábrázolná egészen más hatást érne el. Közelebb kerülünk az érzelemháló megértéséhez a két nő karakterén keresztül. Kettejük kapcsolatában nem a szexualitás a kapcsolat mozgatórugója – a női minőséghez az emóciót, a férfi minőséghez (ld. Carol agresszív férje) az agressziót társítja a rendező. Egy rendkívül konzervatív gesztus egy liberális filmben – milyen ironikus.
Mindemellett Cate Blanchet elragadó, mint mindig. Pontos, kimunkált gesztusai hitelessé teszik a film legtöbb pillanatában. A telefon-jelenetben, amikor nem válaszol vissza Terrynek, csupán kinyomja a kagylót, egy három másodperces mozdulatsorban, brillírozva ábrázolja az agyonkoptatott szerelmi tragédiát: el kell hogy engedjelek. Rooney remek társa a játékban, gond nélkül hozza az életkezdeti-válságban tengődő, önmagánál majdnem tíz évvel fiatalabb nőt.
Játékuknak helyenként valóban sikerül túlhaladnia a filmművészetben eddig jobbára szexualitással túlfőtött női szerelem-ábrázolást. Finom kézfogások az autóban, az éttermeknben, egy majdnem-csók-pillanat a hotelszobában sminkelés közben – egy tinédzserszerelem izgalmas stációi. A film ezekben a szituációkban, mintha arról próbálna mesélni, hogy a női szerelemben nem-elfogadottsága miatt sokkal kevésbé biztosak egymás érzéseiben a párok.
Ez a film is ábrázol egy „bonyolult kapcsolati problémát”: Carol barátnője, akivel tisztázatlan kapcsolatban áll, azon a reggelen, amikor Carol elhagyja Terry-t, megjelenik a fiatal lány szállodai hálószobájában. Egy fotelből nézi, közli vele a helyzetet. A későbbi reggeliző-jelenetben Terry megpróbálja kifaggatni, hogy érez Carol iránt, hogy érez őiránta, miután Carol ágyából kellett kirángatnia pucéran stb. A jelenetsor olyan izgalmas kérdéseket vet(hetne) fel, minthogy tényleg átalakulnak-e az emberi kapcsolatok, ha az ember egy életre szóló titokban társa a másiknak, van-e helye féltékenységnek egy titkolt kapcsolatban, van-e őszinte barátság túl a szerelmen? Ez a kérdéskör a filmben szinte teljesen kiaknázatlan marad.
A Carol sajnos a fentebb említett finom pillanatokon, a remek látványon és Cate Blanchett biztosan hozott profizmusán kívül nem igazán bővelkedik csúcspontokban. A történet még a fent említett női szerelemből fakadó izgalmakkal együtt is kissé lapos. Az író a Carol kislánya körül kialakuló elhelyezési perrel kívánja feltúrbózni az „egyszerű” szerelmi történetet. Carolt férje megpróbálja eltiltani gyermekétől, erkölcstelenné nyílváníttatja a nőt. Ha csak azzal van tisztában a néző, hogy az Egyesült Államokban sokhelyen még a hatvanas évek közepén is a busz hátuljába kellett ülniük az afro-amerikaiaknak, már kevésbé hökkenti meg a filmben ábrázolt igazságügyi nonszensz.
A Carolra a legtalálóbb talán az, hogy gyáva film. Nem vállal nagyot, se a szélsőségekbe, se a finomságokba nem mer belemenni, a viszony ábrázolásával letudja feladatát. Ha (ne tegyünk ilyet!) behelyttesítjük a főszereplőt egy középkorú férfival, a film már-már érdektelen. Szívesen néztük volna még a finom rezdüléseket, az együtt töltött idő, a közös élet ábrázolását. A közös gyerek nevelést. Talán meglettünk volna a romantikusan alázenélt derengőfényes szexjelenet nélkül is. De nincs baj. A pozitív végkifejlet miatt, még az is lehet, hogy a romantikus filmdrámák kedvelőinek tetszeni fog.
(Carol; rendezte: Todd Haynes; írta: Phyllis Nagy, Patricia Highsmith regényéből; főszereplők: Cate Blanchett, Rooney Mara, Kyle Chandler, Jake Lacy, Sarah Paulson, John Magaro; fényképezte: Edward Lachman; vágó: Affonso Gonçalves; látványtervező: Judy Becker; jelmeztervező: Sandy Powell; zeneszerző: Carter Burwell)
Szabó Márton István
Discussion about this post