Láthatóan melege van, az ing hónalja már savanyúra izzadt. Szabó P. Attila nadrágja rövid, de bőszárú, cipője bokszolt, talpa az úttól koszos. Biharkeresztesen ugyanis poros az állomás környéke. Már, ha nem esik, mert akkor lucskos-sáros.
Szabó P. Attilának ikszlába van, amelyet furcsán oldalazva dobál, miközben lépked. Kövér is és az országos átlagnál alacsonyabb. Arca frissen borotvált, pirospozsgás. Szemüveges és oldalt rövidre nyírt, fejbúbján ritkás haja van.
A kontúrhoz illő, rövid ujjú vasutas ingben száll fel a menetrend szerint közlekedő intercityre Ladányban, kezében egy kisebb tabletméretű telefon, amelyen hangosan beszél. Talán valakivel. Pont annyira ordít, hogy zavaró legyen, de, hogy mit mond, nehezen követhető – tájszólásban osztja az észt.
A vonat első osztályán száll fel, mert neki az jár. A szolgálati évek, funkció, beosztás, szenioritás. Nincs pardon, mindenki bekussolhat. Előbb-utóbb a cipő is fel fog kerülni a szabad üléssel szemközti helyre.
– Szevasz, Tibikém! Van légkondi ezen a szaron?… Jól van akkor. Mindegy is. Másodikon mi a helyzet? Ja, sok a fekete vendégmunkás. Nem baj, légkondi csak kéne, izzadok, mint disznó a perzseléskor, hallod?…
Nagyot nevet saját humorán.
Tibi nem szól. Rajta is vasutas kabát, a MÁV hagyományosan változatlan szabású szolgálati ruhája, Kelet-Magyarország népuniformisa. Tibit sem érdekli Attila nyavalyája, Attilát pedig Tibi hallgatása sem zökkentheti ki. Ma se, semmiből sem. Határozottan halad a másodosztály felé, kezében továbbra is táskák és az indokolatlan méretű progmatos telefon.
[Pislogok. Nagyokat.
Percek telnek el, közben megírom magamban a kierőszakolt karaktermentés forgatókönyvét: P. Attilának van valahol egy alkoholista anyja – az anyja születése óta két ellel mondja a nevét, mert lányt akart, de a szől(l)őben megesett –, aki miatt az apja még gyerekként elhagyta Attilát és szakmunkásképzőben tanító nővérét is, aki angolórákat ad a napi nyolc után, mert tudja mindenki, hogy nagyon megbízható, és keveset kér. Nem tud sokat kérni, mert nekik soha sem volt sok. Abból. Volt bezzeg mutogatásból, lekurvázásból, háta mögött suttogásból, „anyád iszik”-ből. A Tiszától keletre szinte mindenkinek van csomagja. Itt mindenki három műszakos gyári munkás, megvetett pedagógus, részeg presbiter, lecsúszott értelmiségi. Még a körzeti orvos is láncdohányos, a polgármester pederaszta és pedofil, az ábécés a járási kettő focicsapat edzője és egyben főszponzora. Mindenki kap három üveg borsodit vasárnap a meccs után, a szertáros csak egyet meg egy kétdekást. Ő azt szokta meg, azt várja el. Aki nem iszik, majd megszokja. Fröccs nincs, mert a földeken csak a tablettás bor terem. A csapatban a kezdő tizenegyből tízen rokkantnyugdíjas igazolványt szereztek még 92-ben, akkor még olcsó volt. Ment a biznisz, ebből lett a dokinak fedett garázs. A földek zöldek viszont, és a levegő igen jó.]
– Tibikém, a másodosztály is tele van turistákkal vagy mikkel. Most ezek az ukránok végül is, izé, mik? Nem hiszem el, bazmeg. Na, akkor, ez marad – mondja nevetve.
Tibi ezúttal sem válaszol.
Sz. P. Attila elfoglal négy helyet az első osztályon, háromra csomagot helyez, Vasutasklub és egyéb cégéres felvarrókkal. A táskák és nejlonszatyrok tele vannak, az egyikből zsíros húsleves és töltött káposzta illata árad. Rajta azonban semmi sem zsíros, talán a hónalja, egyelőre.
P. Attila elhelyezkedik, néhány insider joke-kal üdvözli egy tisztességgel öregedő kollégáját, aki kényszeredetten megmosolyogja – Attila ezzel sem foglalkozik –, majd kényelmesen, nyögve, elégedetten leül. A telefonját töltőre helyezi, mindkét cipőjét lehúzza, az ülést kimaxolja. Most látszik csak igazán, milyen alacsony. Az első osztályon ritkábban szerelvényezett székek között szinte eltűnik tömzsi lába. Vastag ujjait domborodó hasán fontoskodva keresztbe helyezi, szemüvegét az orra hegyére ejti, szemeit becsukja.
[Iskolában csúfolták mérete miatt is. Nem volt elég, hogy a családi háttér nem tette lehetővé a Commodore 64-et, nem volt CD-lejátszó, de az első maroktelefon is csak egy használt Alcatel volt, amelyet az egyik felsős fiú adott neki, mert valahonnan rokonok voltak. Klasszikus bully-target lett, tesiórán, matekórán, éneken, rajzon. Mindig. Focizni hívták, de csak azért, hogy abból űzzenek sportot, hogy ki tudja nagyobb erővel eltalálni. Ezt sem bánta. Addig sem az anyja alól kellett a hányást kivinni, és gyakran bizony jó passzt adott, a labdát pedig – testméretei miatt – jól fedezte.]
Szabó P. Attila alig három perc múlva elalszik, és kompromisszummentes horkolásba kezd. Először csak halkan, erőt merítve a következő passzusokra, majd egyre hangosabban, és egyre nagyobb artikulálatlan dörmögéssel. Orrsövényferdülése lehet, suttogják két sorral mögötte, vagy a tüdeje szelelhet – szakért egy sokat megélt kollégája, pár sorral előrébb. Eggyel mögötte, egy szintén kolléga, hangosan elkezd nevetni, majd a telefonját előveszi és rögzíti az agóniát. Attila mélyen alszik, álmában csámcsog. Nem foglalkozik a művészeti élménnyel.
Huszonöt percig húzza, néha mélyebben, néha erősebben, de helyenként ritmusra hörögve. A fél kocsi rajta nevet már, ki hangosan, ki halkan. Ő van a központban.
– Fogd be az orrát!
– Lökd mán meg, bazmeg!
– Hagyjad, hülye vagy!? Felrakom a toktokra! Hogy ez mekkora köcsög, hallod?!
Az intercity fékez, a hirtelen lendületváltozás következtében P. Attila felébred.
„Szolnok, Szolnok” – nem kell leszállnia, konstatálja. Még nem, még tart a jól megérdemelt jutalomút.
Megtöröli a szunyókálás közben kigyöngyözött homlokát, megigazítja a kicsúszott ingét, és táskájához nyúl. Egy ötkilós műanyag dobozt vesz elő belőle. A tégelyben legalább tizenhét Piri ropogós és mirelit fasírt sorakozik, köret nélkül, mert azzal már hizlal. Másik táskához nyúl, onnan háromnegyed kiló friss, fehér kenyér csúszik ki, majd határozott mozdulatokkal a fasírt mellé kerül. Ugyanabból az alkalmatosságból szintén előbújik egy másfél literes, piros Éva vizes palack, tele teával. Cukros teával, és úszó rostokkal a vízben.
[Amióta dolgozik, jut neki ilyenre. Pár hónapja már, amikor az anyja meghalt tüdőembóliában – Covid-szövődményben, neki azt mondták, de ezt soha nem hitték el a nővérével, mert pozitív tesztet soha nem produkált senki a családban – a nővére készíti neki az ebédet-uzsonnát. Újra összeköltöztek, mikor a nővérétől lelépett a férje egy 24 éves cipőgyári munkással, akinek „már volt legalább gyereke is”. Nem bánták nagyon, végül is a férj sem szerette Attilát soha, de a nővérét sem.]
A még meleg ételeknek terülj-asztalkám atmoszférája van Attila combján. Kétség sem fér hozzá: Attila megéhezett. Szeme fénylik, túlzott nyálelválasztása manifeszt. Tizennégy fasírtot nyom be, nagyokat harapva a reggeli falusi kenyérből, szinte egy szuszra. Mindegyik húsgombócot sietve leöblíti két korty cukros löttyel. Elégedetten néz körbe, telefonján folytonosak a pittyegések: kedvenc csapata most játszik. Küzdenek a bennmaradásért. Ők is.
Attila nagyon örül.
Eddig ez egy tökéletes nap.
