„láthatatlan selyemsál a számon”: Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs leveleiből.
Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, jegyzetelte és a bevezetőt írta Buda Attila, Pataky Adrienn, Tüskés Anna
Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs életművei az idő múlásával visszavonhatatlanul egymás mellé kerültek az irodalomtörténetben, noha közös kötetük csak egy jelent meg: A tűnékeny alma címmel verselemzéseiket gyűjtötte össze Lengyel Balázs 1995-ben, négy évvel Nemes Nagy Ágnes halála után. Ugyanebben az évben látott napvilágot Nemes Nagy Ágnes levelesládája címmel „válogatott levelezésének kis gyűjteménye” (a valóban erősen szűrt anyag Lengyel Balázs és Kerek Vera munkája), az Újholdak és régi mesterek című könyv pedig a Lengyel Balázsnak címzett levelekbe engedett betekintést 1999-ben, Buda Attila szerkesztésében.
Az elmúlt évtizedben az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport – részben a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve készült – Újhold-tanulmánykötetei számos levelet és dokumentumot adtak közre a folyóirat és a hozzájuk kapcsolódó szerzők munkásságából.[1] Tulajdonképpen az előbbi publikációk kiteljesedése a most megjelent válogatás, amely kézirattári és írói magánhagyatékokból először tesz nyilvánossá összefüggő, bőséges válogatást a Nemes Nagy Ágnes és (a) Lengyel Balázs által írt levelekből. (Van ugyanis, hogy együtt írták a levelet, s van, amikor csak az üdvözlő formulával vagy néhány rövid megjegyzéssel egészítették ki a másik beszámolóját – ez magyarázza az előbbi, zárójelbe tett névelőt). A „láthatatlan selyemsál a számon” című igényes összeállítás e sokszor unikális irományokat kronologikusan, a második világháborút követő évtizedek történelmi fordulói által tagoltan rendezi el. Nem véletlenül, hiszen Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs legfontosabb közös vállalkozását, az 1946 és 1948 között működő Újhold folyóiratot – és annak sajátos újjáéledését is a nyolcvanas évek közepén – politika- és irodalomtörténeti korszakfordulók determinálták.
Az Újhold nemzedéki folyóiratként, a háborút megélt fiatalok lapjaként indult el. Törekvéseiket a művészi autonómia és – miért is kellene szégyellnünk ezt a kifejezést? – az elitizmus jegyében határozták meg. A felelős szerkesztő, Lengyel Balázs még nincs harminc éves, de a leveleiben teljes fegyverzetben lép elénk: okos, célratörő, ugyanakkor közvetlen és lendületes (néha indulatos), de mindig világosan és gördülékenyen fogalmaz. Egyenes. Elhiszem neki, hogy a lap kvalitásait tartja szem előtt, és ezzel együtt a szerzők érdekeit. A lapszámok összeállításában íróbarátai, Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György – és a felesége, Nemes Nagy Ágnes segítik. Az ő levelei furábbak. Ha bizalmas ismerőseinek, főként nőknek: rokonoknak, osztálytársaknak ír, elemében van. A pályatársakhoz azonban nem lép annyira közel. Ez a távolságtartás nem is a mondanivalójából tűnik ki, mint inkább a töredezettebb megfogalmazásból, a néha rejtvényszerű stilisztikai fordulatokból. Ha érzelmileg felfokozott állapotba kerül, már-már versszerűvé válnak a sorai – amolyan szabadverssé, ez még izgalmasabb.
A szélsőbal propagandistái kezdettől fogva támadják az Újholdat, amelyet 1948-ban adminisztratív eszközökkel elhallgattatnak (pedig az utolsó két számot már az új rendszerhez alkalmazkodó kollégák szerkesztik). A lap azon közreműködőit, akik „fejlődésképtelennek” minősülnek, hiszen nem hajlandóak betagozódni a kommunista irodalom struktúráiba, majdnem egy évtizedre „kiradírozzák” az irodalomból (utóbbi Nemes Nagy Ágnes kifejezése, 192.).
A hallgatás éveit képletesen is jelzi a levelezésgyűjtemény: 1949 januárjában még reménykednek, hogy 1947–1948-as ösztöndíjuk folytatásaként visszatérhetnek Rómába (58–61.), Nemes Nagy Ágnes új kötetét tervezi… Aztán hosszú csend, két bizakodó levél 1956-ból; az új könyv majd 1957-ben jelenik meg. (Lengyel Balázs még rosszabbul jár, hiszen első, A mai magyar líra című tanulmánykötete 1948-ban látott napvilágot, 1972-ben követi a második.)
De mégis: a hatvanas évek üzeneteiből sokszor reménykedő, csendes öröm sugárzik, az érzés, hogy az elveszett évek bepótolhatóak. Utaznak, csodálkozva néznek körül a világban: „az egészben van valami különösen díszletszerű” – írja Párizsból Nemes Nagy Ágnes (78.), „én se tudom igazán elhinni, hogy a kép valóság” – mondja Perugiáról Lengyel Balázs (79.). Sok itt a kapcsolattartó, nyaralási üdvözlet – a legfelszabadultabbak Szigligetről érkeznek –, jó néhányat közösen jegyeznek. Pedig a kötet kronológiai összeállításából tudható, hogy ők ketten még 1958-ban elváltak.
Nemes Nagy Ágnest 1961-ben párizsi vendéglátójuk összeismerteti André Frénaud és Paul Chaulot költőkkel (79.). Nemes Nagy francia nyelvű leveleinek közlése több mint kuriózum. A versei végre eljutnak a francia közönséghez, de az üzenetekben főként a maga fordítási feladatairól beszél, ő nem fogadhat el semmit szívességből. A levélfogalmazványból kihúzza az itthoni engedélyeztetési procedúra abszurditására utaló sorokat (112–114.). És amikor pár napos írországi és londoni tartózkodását egyetlen nappal sem tudja meghosszabbítatni, méltánytalan helyzetbe hozott kárvallottként mentegeti az adminisztrációt: „Azt hiszem, ez a sors, és senki sem tehet róla.” (125.) Nem panaszkodni, dolgozni kell.[2]
Ám megtalálhatóak itt olyan levelek – a magam számára úgy írtam föl: telérek –, amelyeknek anyaga erősebb, időnek ellenállóbb, és lepattintják magukról a hallgatás-elhallgatás kényszereit.[3] Ilyen Nemes Nagy tényszerű, pontos beszámolója a Graves-díj odaítélése körüli hatalmi játszmákról (137–139.), vagy látlelete a szakmai viták lehetetlenségéről – utóbbi, mint a forró, alig megszilárdult vulkáni kőzet! (167–169.)
A nyolcvanas évek elején a csillagok állása az Újhold rehabilitálását ígéri; a szellemi élet felügyelői „a vélemények pluralitását kívánják létrehozni, ami nem csaphat át politikai pluralitásba” – így szól a direktíva 1982 végén (170.). A Jelenkor folyóirat 1983. novemberi Babits Mihály-emlékszáma, de főként 1984. decemberi újholdas összeállítása – amelynek Lengyel Balázs a vendégszerkesztője – fontos előrelépés, noha az irodalompolitika végül nem engedélyezi az újholdasok által tervezett folyóirat kiadását (miként a Csoóri Sándor, Domokos Mátyás és a közben elhalálozott Illyés Gyula által igényelt Hitelt sem).
De az 1986-tól évente kétszer kiadható Újhold-Évkönyv alapelveit tekintve olyan lett, amilyennek Lengyel Balázs négy évvel korábban megálmodta: „A nyomtatott szó hitelét, a különvélemény becsületét, a szellemi ember integritását, sőt tekintélyét visszaadó” (170.).[4] A nyolcvanas évek második felében súlyos betegséggel küzdő Nemes Nagy Ágnestől már fájóan kevés a híradás – de Lengyel Balázs lendülete a régi. Újra szerkeszt, hívja a régi újholdasokat is, de érezhetően nem könnyű neki ezekkel a „hiú bácsikkal” dűlőre jutni. De mit tehet egy szerkesztő? Nyugodjon bele a tisztes unalomba? Az Évkönyv nem válhat utánközlő orgánummá, ő nem fogadhat el máshova készült publikációkat.
És közben nem kevéssé ő is „hiú bácsi” lett. Vannak dolgok, amikkel nem lehet szembesíteni a régi barátokat, hiába a tisztázás szándéka, mert széttörnek a barátság elrozsdált kapcsai – lásd Mészöly Miklósnak küldött 1982. januári és 1986. szeptemberi leveleit (163–166., 194–195.). Másfelől: neki is tudnia kell, hogy ha tisztázásig jutnak a dolgok, már főként nem lesz semmi olyan, mint egykor volt. A tisztázó levelek újabb tisztázatokat hoznak és újabb magyarázkodásokat.
1991 augusztusában meghal Nemes Nagy Ágnes, és az évkönyveknek vége szakad. Ágnes halála után Lengyel Balázs nem tudja, nem akarja folytatni a sorozatot. Pedig az Újhold nemzedékeket integráló szerepére éppen a rendszerváltást követő évtizedben lenne a legnagyobb szükség. Az írótársadalom majdnem teljes egészében az irodalompolitika felé fordul, a minőségeszmény helyébe nagyon sok esetben (nem mindig!) a megnyilvánulások aktuális érdeke lép. Lengyel Balázs megütközéssel fogadja, hogy írótársai a kényelmetlen vonatkozásoktól mintegy „megtisztítják” a hagyatékaikat. Ha mások az egykori mellőztetéseket kisebbítenék, vagy egykori közreműködésüket átstilizálnák, szinte a kegyetlenségig kérlelhetetlen. Eszményei nem változtak, a fogalmazásmódja azonban már nem csak sodró, de sietős is – és mások esztétikai véleményével szemben sem oly türelmes. Pedig – úgy érzi – még mindig pótolni kell azt, amit nem engedtek, ami elmaradt, ami nem sikerült. Holott ilyenkor már a tanítványoknak kellene feljárniuk tágas nappalijába, hogy neki kedve teljék bennük.
Olykor respektálja mások ízlésvilágát, olykor nem. Bizony, bizony, az elv, miszerint „a magam részéről egy esszéírót nem azon mérek, hogy egyetértek-e vele, hanem azon, hogy mennyire indít gondolkozásra” (127.), gyakran sérül. Van, amikor az egyet nem értés elszántsága Füst Milán vehemenciájára emlékeztet, de Lengyel dühe az adott levél befejezése előtt gyakran eltűnik, elpárolog, és ő elnézést kér.
Majd elküldi a levelet – mert velük mindez így történt meg.
*
Az írói levelezések sokrétűek, és rengeteg tanulsággal szolgálnak. Például Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád levelezése több mint őszintétlen. Ady nagyon gyakran (nem is titkolta) a maga szórakoztatására manipulálta levelezőpartnereit, s vajon Kosztolányi elhitte-e, hogy amit aznap írt, az valóban úgy van, és nem úgy, ahogy ugyanarról a dologról az előző héten beszámolt? Tóth Árpád feltalált magának egy szerepet, és abból élt. Ez így kimondva nem szép. De ez is érdekes.
Ám engem Babits Mihály megszállott következetesség-hite jobban megérint. Nemes Nagyék levelezése ezt a nehezebb mintát követi. Ilyenkor a szöveg („a sok szöveg”) a személyiség egyszeri varázsát sugározza. (Gondolat, Bp., 2019)
Kosztolánczy Tibor
A recenzió fotóillusztrációit a szerző készítette.
[1] Táguló körök: Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókoráról, szerk. Buda Attila, Bp., Ráció, 2014.; „…mi szépség volt s csoda”: Az Újhold folyóirat köre – tanulmányok és szövegközlések, szerk. Buda Attila, Nemeskéri Luca, Pataky Adrienn, Bp., Ráció, 2015.; Leírás és értelmezés: Újholdas szerzők a hagyománnyá válás közben, szerk. Buda Attila, Nemeskéri Luca, Pataky Adrienn, Bp., Ráció, 2016.; „folyékony szobor vagy szilárd szökőkút”: Tanulmányok Nemes Nagy Ágnesről és más újholdasokról, szerk. Buda Attila, Palkó Gábor, Pataky Adrienn, Bp., PIM, 2017. – Örömmel ajánljuk az Újholdasok nevű Facebook-oldalt is, amelyet Pataky Adrienn gondoz, illetve a 20. századi francia–magyar irodalmi kapcsolatokat dokumentáló honlapot, amely Tüskés Anna munkája (http://frhu20.iti.btk.mta.hu).
[2] Nemes Nagy Ágnes francia irodalmi kapcsolatairól lásd Tüskés Anna „én magam is átváltozom, mint a versei, szavakká, mondatokká, csönddé” című tanulmányát (Irodalomismeret, 2017/2., 32–53.), amely feltárja Nemes Nagy és Bruce Berlind amerikai író és egyetemi tanár levelezését is.
[3] Lengyel Balázs írja egy minden bizonnyal 1968 őszén Bécsben postázott levelében: „nem merünk Nyugatra leveleket küldeni, vagy ritkán hivatalos emberek, például francia költők számára a kulturális kapcsolatok keretében. És különösen nem merünk írni Br. C. címére. Csak karácsonyi üdvözlőkártyát küldünk, milyen bátorság!” (109.)
[4] Lásd bővebben Lengyel Balázs, Feljegyzés az oktatási miniszterhez = L. B., Két Róma: Esszék, Bp., Balassi, 1995, 132–134.