Dani a családjával történt tragédia után úgy dönt, hogy elfogadja fiúja meghívását egy svédországi nyári kutatómunkára. A csupa férfiból álló antropológus csapat nehezen fogadja a lány csatlakozását, annál is inkább mert a pár láthatóan kapcsolata vége felé jár. Svédországban csatlakoznak egy pogány szekta Szent Iván éji ünnepségéhez. A szertartássorozat mindannyijuknak kellemetlen meglepetéseket tartogat.
Ari Aster az Örökség sikerei után svéd-magyar-amerikai koprodukcióban készítette el második, rendhagyó nagyjátékfilmjét. A Fehér éjszakákat azért nehéz górcső alatt vizsgálni, mert a thriller, azon belül is a pszichothriller helyiértéke igen kevéssé meghatározott a filmhagyományban –folyamatosan változik. Az örök példa és mester, Alfred Hitchcock munkássága, mely a zsánerfilm és a szerzői/művész-film összeházasíthatósága mellett érvelők megdönthetetlen alaptétele. Hitchcock horrortól pszichothrillerig zengő életműve nehezen sorolható be egyetlen zsánerbe: ez a meghatározhatatlanság pedig a thriller-félék sajátja. A félelem, az izgalom és az undor három egymást akár keresztezni is képes skála, melyekkel a néző az ilyen típusú filmeket nehezen tudja a műfaji meghatározás (a Fehér éjszakák esetben folk horror) alapján a hármas rendszerben elhelyezni. Aster ambíciója, ez az első kockától világos, hogy művészi szintre emelje félelem-izgalom-undor filmjét. Filmnyelvében tudatosan kombinálja a drámai cselekményt működtető mechanikákat a festői ábrázolásmóddal, az ösztöneinkre bazírozó vágástechnikát a lélektani finomságokra hangolt színészvezetéssel. Lássuk az eredményt!
Az legutóbbi indifilmes ábrázoláshagyományt idéző festői fix beállítások a film első felében akár indokolatlannak is tűnhetnének, a film világa azonban mégis aláhúzza a választást: tovább eufemizálja a formakultúrában piedesztálra emelt skandináv folklórt. A produkciós dizájn egy felemelően harmonikus világot prezentál, amely a maga gyermeki bájával inkább hívogató mint taszító. Hőseink ebbe a világba érkeznek meg egy vállalt (horror) műfajhoz lélektanilag meglepően pontos és árnyalt expozíció után. A rendező hosszú beállításokban mutatja be a lányt, aki aggódik, hogy párkapcsolata a fiúval túlságosan is az ő problémáiról szól, valamint a fiút, aki látszólag türelemmel mégsem elegendő empátiával kezeli a helyzetet, amelynek elfogadásában a barátai sem segítenek. A film hitelesen mutatja be a fiatal kutatókból áló csoportot, akik úgy érzik, hogy a lány „elrabolja” tőlük a fiút, valamint a lányt aki nem érzi támaszának partnerét, amikor rosszra fordulnak a dolgok; és a fiút aki a munka-barátságkör és a lány között őrlődik. A rendező sikeresen teremti meg az empátiát a film nyitójelenetében: nem tudjuk kivel kell lennünk egészen addig amíg meg nem történik a tragédia a lánnyal.
Ez a fajta karakterábrázolásbeli árnyaltság végighúzódik a filmen. Az író-rendező a gyászoló lányt, a lelkes antropológus fiúkat, de még a pogány „bűnözőket” is sikeresen fogadtatja el a nézőkkel. Szinte mester-megoldás a dramaturgiában az a pont, amikor az idős pogányok brutális öngyilkosságát elfogadtatja a nézővel az alkotó: amikor a vallási vezető elmagyarázza a pogány eutanázia hagyományát, a fiatal amerikaiakhoz hasonlóan mi is megnyugszunk – minden rendben van, valamit túlreagáltunk. Aster – talán mert nagyrészt valós pogány hagyományokkal dolgozik – folyamatosan keveri a kulturális különbségből adódó megérthetetlent az egyetemes elfogadhatatlannal.
A történet fordulatai indokoltak, alátámasztottak nem csak a cselekmény dramaturgiája szempontjából, de a belső történések lélektani útja felől vizsgálva is. Dani szellemi állapota legyengül a családjával történt tragédia után, érezzük, hogy a Svédországba érkezés után elfogyasztott halucinogén drog hatásai károsak lesznek a lányra, hiszen ez az a fajta tudatmódosító, amely, ha rossz irányba viszi a neurózis, akár az életébe is kerülhet a fogyasztónak – ezen a ponton lépnek előtérbe a film pszichothriller elemei. Szekta és kegyetlenség ide vagy oda, Daninek nem szabadna kettesben maradnia a brutális történések miatt felborult elméjével: saját valóságával sem tud megbirkózni, nem hogy az abszurddal. Feszülten követjük végig az útját az „örök nappalban”, melyben nincs megnyugvás. A csapatból Dani az egyetlen, aki saját tragédiája miatt felerősödött érzékenységével előre megérzi a bajt. A főhős különleges előrelátásának narratívája nem ismeretlen a horror műfajában, a megoldás ezúttal azonban a műfajtól függetlenül is bravúrosan, szervesen kapcsolódik az „ijesztgetős”-film mögött meghúzódó lélektani drámához – ezt az alkotást pedig végső soron ez a rétegzettség választja le a horror műfajában készült filmek tömkelegétől.
Henrik Svensson látvány- és Flesch Andrea jelmeztervező (magyar alkotókból összeállított) csapata horror filmben aligha látott látvánnyal támogatja meg az alkotást. Pohárnok Iván test-szobrai valóban egyedülállóak. A Fehér éjszakák hiába vizualitás-központú alkotás, mégsem a látvánnyal ráz meg – ritkán undorít vagy sokkol a látottakkal. Sokkal inkább a lelki történés, Dani útja a halál „tagadásától” a halál „elfogadásáig”, hivatott beállítani a katarzist. A törzstől hatalmat szerzett lány az alkotás utolsó beállításán elmosolyodik: a megbotránkoztató eseménysorozat végén „végre” sikerül átélnie az eufóriát a legvégső csoportos emberáldozat alatt.
A skandináv-etno (IKEA-)babavilágba álmodott történet hiába játszódik kilencvennyolc százalékban napfénynél, mégis megteremti a szorongás, a ismeretlentől, az ismeretlen kultúrától való félelem érzetét. Mindezt aktualizálás nélkül a végtelen liberalizmus északi-fehér Európájában. Ez pedig 2019-ben egy a néző számára már végletekig túlterhelt művészeti referenciahálózatban nem kis teljesítmény.
(Fehér éjszakák; írta és rendezte: Ari Aster; főszereplők: Florence Pugh, Jack Reynor, Vilhelm Blomgren, William Jackson Harper, Will Poulter, Ellora Torchia; fényképezte: Pawel Pogorzelski; vágó: Lucian Johnston; látványtervező: Henrik Svensson; jelmeztervező: Flesch Andrea; zeneszerző: The Haxan Cloak)
Szabó Márton István