Felegyenesedve, térdmagasságból

A legjobb kérdéseket akkor tesszük fel, amikor már felegyenesedve, de még térdmagasságból szemléljük a világot.

Érmezei Zoltán életmű kiállítását a Ludwig Múzeumban, ebből a magasságból nézem végig. Az unoka, Luna magasságából. Nem csak a gyermek jelenléte adta ezt a nézőpontot. Amikor először láttam Zoltán corpusait, egy nemzedékkel ezelőtt, akkor lánya, Lili szemszögéből tekintettem a szobrokra, aki nagybeteg édesapja lábaihoz futkosott szüntelen, míg a test öntvényei készültek.

Valószínű a művész egyik legdöntőbb kérdése, hogy tud-e maradandóbbat alkotni, mint az a maradandó sérülés, amit az alkotás miatt sokszor elszegényedő személyes tereiben okoz. A kiállítás egyik legnagyobb élménye az számomra, hogy bár Érmezei Zoltán fiatalon meghalt, a személyes terei megmaradtak. Egyszer csak Luna elfut mellettem egy másik gyerekkel: gyere, megmutatom a nagyapám! Odaviharzik az egyik képhez. Ettől kezdve őt követem. Rendhagyó, zegzugos tárlatvezetés, mikor egy gyermek játszótere az életmű. Igazi avantgárd: az előőrs utómunkálatokat végez. Játszik a tükröződésekkel. A halálhoz való viszonyulás is az övé. Mert nem dől el: ki a tükröződés, ki a tükrözött? A tükör nem holt tér. Ki az élő, ki a holt? Szabadon dönthetek. A jelen nem illúzió. Allúzió. Magunkra utal. „..aki a természettől kapott arcát tükörben nézegeti, megnézi magát, aztán tovább megy, elfelejti.” – olvassuk Jakab levelében. Íme: nem felejti el. A tükörre rajzolja saját kontúrjait. Melyek rögtön kettős kontúrrá válnak.  Megőrizni a tükörképet: megőrizni a reflexiót. S volna-e önreflexió, halandóságunk tudata nélkül? A halál egészíti ki a látóteret 360 fokra.

Talán éppen ezért az egyik cetlin a szigorú üzenet: TÖBB BIZALMAT AZ EMBERNEK. Most, mint írástudatlan koromban: a koffein smiley felől olvasom. Az engesztelődés felől.

Megállok az ásatási lelet előtt. Az idő homokozó gödre. Luna miatt úgy képzelem, nem régészek, gyerekek találták meg ezeket az arcokat. Piros vödrökkel hordták el a rétegeket. Hány emberöltőre titkosítható egy arc? És ha feloldjuk a titkosítást, arcnak nevezhető-e? Emberöltőkben mérhető-e a titkosítás? Vagy földtani korokban? Ahogy régi kultúrák életéről a legtöbbet temetkezési szokásai mondanak, abból rekonstruáljuk evilági életüket, hogy mit gondoltak a túlvilágról. Mintha ennek az egyetlen embernek az életműve több kultúrán átívelő temetkezési szokások sora lenne. A civilizáció sok-sok rétege. Ebben a feltárásban minden használati tárgy arc lesz. Dombornyomásos mélység. Túllép az anatómiailag korlátozott látótéren.

Ám a művész temetkezik-e? Megállok a térben, aminek éppoly fehérek a falai, mint egy kálvinista templomnak. Csak éppen: a falain corpusok. Nem feszületek. Corpusok. A test maga a kereszt. Engem úgy tanítottak: a kereszt üres. A színe azért, mert Krisztus feltámad. A visszája, mert oda magamat kell megfeszítenem. Érmezei Zoltán továbblép. Megtapasztalta, a keresztről leveszik egyszer a testet. De a testről nem veszik le a keresztet.
Eljut oda, hogy nem kell nagyszombat. Hisz a test maga: a szálla alá poklokra. A kettős corpus egyszerre ábrázolja a kereszten kiszenvedett testet, és a feltámadt testet. Igen, a feltámadt testet kereszt nélkül is, hagyja a kereszten. Ezzel az üdvtörténet talán legfontosabb üzenetét teszi hangsúlyossá számomra: az, aki leszállhatott volna a keresztről, mégis ott maradt. Miért, miért ez a tanult tehetetlenség? Keresnénk Istent elragadtatott állapotokban. Testen kívüli élményekben. Ő meg testté lesz. A test, mint Isten elragadtatott állapota. Ez a corpusok tanítása.

Volt egy kérdés, amit még térdmagasságból, gyerekként tettem fel. Luna és nagyapja most egyszerre emlékeztettek erre a felnövekedéssel elfeledett kérdésre: Miért, hogy Krisztust nem egyedül feszítették keresztre? Miért a jobb és bal lator ott mellette? Miért három, és nem egy a kereszt? Ahogy néztem a három egymás melletti testet a függőlegesbe feltépett horizonton, melyek ugyanannak a szenvedő testnek a lenyomatai, mintha a még szenvedő, a már kiszenvedett, és a feltámadt test lenyomatai lennének, valamit éppen ebből értek meg. Az idő a tér keresztjén a test. A három kereszt a szenvedő szerkezet minden igeidőben. Az ember, akiben megváltás után is Krisztus, a bal lator és a jobb lator egyszerre van jelen. Minden visszapillantásnak megvan a holttere: maga a test. Ám, ha a test a feltámadt test? Melynek sebei tapinthatók és átmegy a csukott ajtón? Eltűnnek a holtterek. Minden eleven.

Van olyan életmű, ami a világító udvarért épül meg. Azokért a belső négyzetméterekért, ahonnan a fény és a levegő jön legszemélyesebb tereinkbe.
A világítóudvarért, aminek belmagassága az ég.
Luna forog. Az arc körbeér.

Kép és szöveg: Hegedűs Gyöngyi