Nyapóka nyirkos pincéjében élt Flacsek. Nyanyóka szerint legalább kétszáz éve pincelakó, annyi szent, hogy majd megölt a kíváncsiság, ki lehet még vénebb, mint a dédikék. Folyton Nyanyóka körül lábatlankodtam, amikor lement krumpliért vagy dunsztos üvegekért, leskelődtem, hallgatóztam, mindhiába. Emlékszem, aznap, amikor Nyanyóka kinyitotta a pince nyikorgó ajtaját, a napfény épp úgy gurult le a lépcsőn, mint a lyukas labdám, és hirtelen ráesett Flacsekre. Száz csápja sebesen úszott át a levegőn, szivárványosan csillogott, ilyen gyönyörűt még életemben nem láttam! Ám az utolsó pillanatban előbukkant óriási feje, vöröslött a sárkánypikkelytől, haj helyett kígyók tekergőztek rajta, szájából hosszú sárga agyarak álltak ki, és bort okádott. Nyanyókát éppen telibe találta a borsugár, úgy megtántorodott, hogy féltem, le kell érte mászni ebbe a sötét, hányásszagú pöcegödörbe. Végül megúsztam, mert ugyan négykézláb, folyton visszacsúszva, és nagyokat kaccantva, de Nyanyóka felért a pinceajtóig. A krumpli a kötényéből mind visszagurult, én meg csak álltam, tátott szájjal, míg Nyapóka a hosszú botjával fejbe nem kólintott.
– Mit állsz itt, tejbetök? Fuss inkább a lugasba, szedjél gyorsan egy vödör szőlőt, öntsd a pincébe. Aztán rohanj a kamrába, a nagy csöbörből hozzál sózott ikrát, és etesd meg a jó Flacseket.
Ettől a naptól én lettem Flacsek gondozója. Nyapóka esténként történeteket mesélt róla, Nyanyókával egymás szavába vágva tudatták, hogy ő az én becses örökségem.
– A szépapád az Óperencián túlról hozta ide, a világvégi faluba. Egy halpiacon vette. Szivárványos lengő karjaival Flacsek pillanatok alatt körbefonta a nagy utazót, és nem tágított, míg szépapád mámorosan meg nem indult vele hazafelé.
– Nem fogsz rólam leszokni soha – búgta Nyanyóka, a borszagú Nyapóka háta mögül –, ezt suttogta Flacsek is szépapádnak útközben. Aztán azzal dicsekedett, hogy őt már az antik görögök is rettegve szerették, szárnyas sárkányokkal vontatták.
Flacsek lusta szerzet volt, a pincéből nem jött ki, viszont időnként szabadon engedte a fején lévő kígyócskákat, akik átkúsztak a kerítés alatt, és a szomszédok majorságában nagy pusztítást végeztek. Megmartak minden mozgó állatot, vagy puszta szórakozásból megtámadták a postást. Így a faluban kiürültek tyúkudvarok, disznóólak, a posta pedig postás hiányában elkallódott. De ezzel a világ végén nem sokan törődtek, mivel a falusiak állandó mámorban úsztak. Hajnalban Flacsek kiengedte lebegő csápjait a pinceajtó és a padka között, majd lágyan magához ölelte a falu szomjas lakóit. Engem is többször magához rántott, egy ideig tiltakoztam, de aztán rászoktam a csípéseire, ami után a vér az arcomba szökött, kis tántorgás következett, majd bódult lazaság és örökös jókedv. Csak azt nem értettem, mert gondolkodni időnként azért még tudtam, hol termeli Flacsek azt a sok piros nedűt. Csak nem abban a rettenetes nagy fejében? Nyapókát faggattam, vállat rántott. Nyanyókát kérdeztem, felkacagott.
– Csak a szemébe ne nézz soha – ennyit mondott a töpörödött vénasszony.
Persze én belenéztem Flacsek izzó szemébe, és nyomban kővé váltam. Itt állok a világvégi pincében azóta is. Nézem, ahogy a vénséges Nyanyóka és Nyapóka hordja ide a dolgos gyerekeket, kövesedünk, gyarapodunk szépen. Flacsek nem apad el, csak a fölösleget hányja ránk időnként. Mi titokban egymást csiszoljuk, élesítjük. Készülünk levágni a fejét. Mámor odakint, éles kövek idebent.
.
(A borítófotó a szerző személyes archívumából való)
