Földes László Hobo: Csattanoga csucsu

SZEREPLŐK
Hoblinger Ignác, énekes-kocsmáros
Szabolcska, zongorista 
Pallavicini Heléna, pincérlány
Boglya, régi, szervezett munkás
Pettenkoffer,  ÁVH-ás tiszt

Focisták:
Puskás Öcsi
Várhidi Pál, alias Didi
Deák Ferenc, alias Bamba
 
Költők:
Zollinger Zoli, gyáva lírikus
Kalamár Kákossy Béla, gátlástalan
Róka Aladár, jelentéktelen 
Pusztai Illés, néma

1. jelentés

A célszemély befejezte a II. osztályt és a balatonrekettyési Rákosi Mátyás gyermeküdülőbe utazott nyaralni.A kisdobosok már az első reggeltől szorgalmasan gyakorolták a műsort, amellyel a második hét közepén váratlanul hozzájuk látogató Főtitkár elvtársat köszöntik majd.
Mivel a célszemély túl magas volt, darabosan mozgott és hamisan énekelt, nem szerepelhetett az előadáson. Ezt megtudva, hiúságában sértve érezte magát és a Dunjuskát gyakorló kórust túlszárnyalva a „Kecskebéka felmászott a fűzfára” kezdetű népdalt ordította torkaszakadtából.
A rajtanácselnök figyelemre méltó diplomáciai érzékkel megbízta a kert végén kuruttyuló varangyosbéka elhessegetésével a célszemélyt, mondván: Nehogy akkor kezdjen el hugyozni, amikor Rákosi Mátyás éppen itt lesz!
Célszemély ezt a feladatot végrehajtotta, ám érezhető változás állt be nála a Rákosi Mátyás elvtársba és a szocializmusba vetett hitében.
További megfigyelését javaslom.

2. jelentés
A megfigyelt személy pont a Felszabadulás Napján született, így tízedik születésnapján 7 másik kis társával együtt köszönthette a Főváros Szabadságának Tízedik Évfordulóján, az Erkel Színházban Rákosi, Révai, Farkas, Gerő, Andropov, Pavlov elvtársakat. A harmadikos Orosz Tamara a magyar gyermekek nevében megkérte a szovjet főparancsnokot, hogy vigyázzanak továbbra is a szabadságra, puszit adott Rákosi elvtársnak, amit a kis Hoblinger ez előzmények következményeképpen már nem irigyelt, mint ezt már a 474/55-ös jelentésben jeleztük.
Az ünnepség rendben véget ért, majd a Fagyejev világhírű regényéből készült „Ifjú Gárda” című opera második felvonását tekintették meg. A célszemély nem értette az előadás dramaturgiáját. Azt hitte, hogy a Lenin díjas karmester vezényelte a végső sortüzet a szovjet mártírokra és a büfébe rohant. Édesapja itt érte utol, és amikor szigorúan megfeddte volna fiát, hozzájuk lépett Rákosi elvtárs. Elismeréssel nézett fel apára és fiára: De szép nagy fiad van, Hoblinger elvtárs!
Ám a célszemély ezt nem fogadta el, hanem helytelenül neheztelésnek érezte és félreérthetetlen gőggel nézett le Rákosi elvtársra.
 
3. jelentés
Az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula a Népstadion öltözőjében rosszul lett és a kétségbeesett szövetségi kapitány a hangosan-beszélőn keresztül kérte fel a válogatott mérkőzésre összegyűlt százezer nézőt, jelentkezzen valaki a helyére, különben a magyar válogatott nem tud kiállni. Mindenki a megfigyelt személyre nézett, aki a néma felszólítástól felbátorodva elvállalta a feladatot. Piroska néni, a Szülői Munkaközösség elnöke húzta fel rá Grosics fekete mezét és 130-as mellbőségétől nem zavartatva magát, segített a sportnadrág madzagjának megkötésében is.
A bíró sípolt a folyosón, Hoblinger Ignác Puskás mögé állt a sorba és kifutott a pályára. A tömeg felordított és ő felébredt.
A megfigyelést itt meg kell szakítanom, mert kihívtak felelni.

I. felvonás
Minden szereplő benn van az Ávéházban. Heléna és Szabi játszani kezdenek. Taps. Hoblinger háttal áll és papírlapokat rendezget. Egy idézetet olvas fel hangosan.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben
 
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van…
 
Hoblinger: Csak ennyit tudtam lemásolni belőle, de ha átadom, már a feléért is felkötik. (Leteszi a verset az asztalra, magában beszél, utána kifordul jobbra, ráteszi a lábát a kifutóra.)
Na, ki volt ilyen bátor a Svejkben? Egy légy. Hess innen Prágába. (Elhessegeti Sztálin képéről a legyeket. És felsegíti Helénát a kifutóra.)
Kopogtat a  fakopács az erdőn,
Lombosodik mifelénk az ág,
Kicsi párom rád gondolok elmerengőn,
Most, hogy nyílik a virág.
 
De szép ez a mi vidékünk nyáron,
Vadgalambnak vadgalamb felel.
Jó lesz itten, gyere hozzám, édes párom.
S többé nem engedlek el,
s többé nem engedlek el.
 
Heléna: Milyen szép házunk van!

Hoblinger (átfogja Heléna derekát): Sokan eljöttek. Elég ebből a szarból, Nagy Kövér. Emlékszel, amikor hadifoglyok voltunk Salzburgban és a fogolytábor tiszti kantinjában  az „In the mood”-ot nyomtuk a jenkiknek?
Nem tudtuk angolul, hát írtunk rá magyar szöveget. Még a néger szakácsok is csörögtek, mint a fánkok. Az osztrákok sem jódliztak, hanem nyomták a „vappát”, meg a „duát”.
 
Túl az Óperencián történt az eset,
Kis Piroska Nagymamához igyekezett,
Kicsi kosarában, mely a karján fityeg,
Tojáspótló, műlekvár és cukorjegyek,
Mindezekből vitt magával egy keveset
És Nagymamájához igyekezett.

Száz veszélyt takar a sötét erdő, berek,
Mit tehet egy ártatlan, tudatlan gyerek,
Mikor a Sors egy ilyen nagy bajt ráuszít?
Kiugrik egy farkas, mondja, adj egy puszit!
Pusziért egy gyönyörű, új bundát veszek,
S egy szép lakást is berendezek.
Üsse kő – gondolja Piros,
Üsse kő! – Ha nem is csinos,
Üsse kő! – Talán ez tilos?
Nincs, aki szememre hányja,
Egy a fő, hogy van dohánya.
Jó leszek – feleli legott,
Jó leszek, puszit is adok,
Jó leszek, na  de mit kapok?
Ruhát, cipellőt és kalapot.

Most a farkas elővett egy csekkfüzetet,
Sűrű puszik között egyre csak fizetett,
Addig-addig vett új ruhát és kalapot,
Míg a szegény Farkas végül felfalatott,
Eddig tart a mese, kedves, szép Publikum,
Itt a vége, fuss el véle, bumbububumm!
 
Heléna szám végén feldobja a lábát és az asztalra teszi, combja aljáig felcsúszik a szoknyája.

Hoblinger:Esküszöm, néha már azt hiszem, nyugtatókat kell szednem.

Heléna: Nem potyázunk. Az új nylonharisnyám. Öcsike hozta Londonból. Hatot rúgtak, hat párral hozott.

Tromsits: És te mit csináltál vele hatszor?

Heléna: Annyiszor nem lehet, edzőtáborban készülnek a  szovjet válogatott ellen. De holnap este lejön az egész csapat a vezérekkel együtt. Glázenapp elvtárs születésnapját ünneplik.

Hoblinger: Mi is a kedvenc száma?  A „Mások vittek rossz utakra engem”?

Heléna: Dehogyis. A „Mister Bill”. Ezt imádja, mint a Deák Bamba. Az is Ferenc, de nem egyezik ki senkivel, inkább rúg 59 gólt egyetlen bajnokságban.

Róka: Deák Ferenc, ha nem is a haza bölcse, de legalább a szocializmus gólkirálya. A Fradiból hozták át a Dózsába.

Hoblinger: Focisták, focisták, focisták. Zsaru lesz ez is, tiszti rangot is kap. (Elkezd belekötni Helénába.) Csak aztán fel ne kössék, mint a vőlegényedet, a főhadnagy Szűcs Sanyit. Le akart lépni a szerencsétlen, de a szombathelyi leshatáron elkapta az Ávó.

Zoli: Lehetett volna tovaris, de sosem lehetett volna miszter.

Óránként megszólal már egy zenélő óra,
És egy édes pingvinpár ugrik ki alóla
Mister Bill az egy pingvin úr.
Missis Lill az egy Pingvin lány,
Bill és Lill, ha az óra jár,
Egy pingvintáncot jár! (Hú)
Hoblinger dühösen szembenéz Helénával.
Mister Bill tipeg egy-kettőt,
Missis Lill topog egy-kettőt,
Mister Bill odainti őt,
Az édes pingvin nőt.
Gyere be a, gyere be a házamba, házamba, házamba,
Bújj bele a, bújj bele az ágyamba
És szépet álmodjál! (Hú)
Mister Bill az egy Pingvin úr,
Lillel ő hamar lángra gyúl,
És ezt ők minden óraszám
Előlről kezdik ám, ám, előlről kezdik ám!
Aladár: Kérem, a lejárt órát szépen fel kell húzni,
Hoblinger: Nahát, nem papedli ez a Glázenapp elvtárs, már a Tanácsköztársaságban is Krupszkájáról…
Aladár (közbevág): Leninné őnagysága.
Hoblinger: Álmodott. De ma is, még mindig, óránként felhúzatná magát.
(Reagál a zenére). Blahovácz elvtárs is jön?
Ki volt a hibás? Lehet, hogy én?!
Annál szomorúbb! Te voltál talán?
Oly mindegy már, hogy így volt, vagy úgy,
Elhibáztuk mind a ketten, visszasírni késő már,
Aki érzelmekkel játszik, mind így jár!

(Hoblinger tölt egy kupicával, a dal közben bejön Boglya: Magyar anyák, ne szüljetek rabot! Egy féldecit, Nácikám! Hogy mondta Szakasits elvtárs? Be a szervezetbe! Édes testvérem, drága rum! Elvesztettem a háborúm. Egész héten csak ittam, mert vasárnap kikaptunk Salgótarjánban, pedig nem is volt bányásznap. Te, hogy ezeknek micsoda csatársoruk van. Bablena, Jedlicska, Csuberda, Opova, Taliga. Tartaléknak meg ott van Kupcsulik és az a félkarú center, a Csáki. Hogy annak mekkora lökete van!)

Hoblinger: Boglya úr, most szólok, hogy holnap csak négyig vagyunk nyitva. Születésnapra jönnek a Cucuék, Öcsike, Didi, Bamba és velük a nagyfejűek, állítólag még pizsamások is. Nem szabad őket zavarni.

Boglya: Hogy én zavarnám ezeket? A Szuszát én vittem le Újpestre, a Sándor Csikart én hoztam fel Szegedről, és már 38-ban ott kibiceltem nekik, amikor Péter Gábor cinkelt lapokkal levette ultiban a Hain Pétert. Még látópénzt is kaptam, hogy ne szóljak egy szót sem. Néma is voltam, mint a levente. Öregem, engem az utolsó öt évben legalább hússzor bevittek tökrészegen az óberhére, de amikor kijózanodtam, csak annyit mondtam: Viszik Ilonát, lobog a haja!

Róka: Ez volt a Péter Gábor kedvenc szavajárása zsugázás közben, ha ő vitte el az ütést.

Boglya: Máris hozták a tejet a vajaskiflivel, egy Szabad Népet és kitárultak a kapuk. És én, mint a magyar nép, szabad voltam. Viszik Ilonát, lobog a haja!

Hoblinger: Ismerte őket?

Boglya: Persze, minden második pénteken verték a blattot a Magyar Kandúrban és közben híreket cseréltek. Miért, te is?

Hoblinger: Ezt az ujjamat a náci Hain Péter, ezt egy srapnell, ezt meg a komcsi Péter Gábor törte szét. Két ujjal sehogy sem lehet trombitálni, így nekem fújtak. Tavaly november hetedikén itt volt Öcsiékkel, és tudod, mit énekeltem neki?

Óh, az lesz a kéjes óra,
Hogyha áll az akasztófa,
És a gége megszorul, megszorul,
És a gége megszorul.  –  De  nem lett semmi bajom.
Róka: Az említett Hain Péter nem a Szöktetés a szerájból című Mozart opera szereplője volt, de mint fasiszta politikai nyomozó nyugodtan eljátszhatta volna a hóhért.
Boglya: Az elvtársak nem járnak operába. Inkább a Seress Rezsőt nyomjad nekik!
Én úgy szeretek részeg lenni
De szép így az élet,
Az ember, ha részeg,
A szíve egy nyíló virág,
De jó is így élni,
Mert nem kell úgy félni,
Ha bánt is a csalfa világ.
 
Nem tudok élni én itt józanul,
Szívemre száz bánat borul,
Csalfa itt minden és hazug a szó,
Részegnek lenni, de jó.
 
Én úgy szeretek részeg lenni,
Mert akkor nékem nem fáj semmi,
De semmi, de semmi se’ fáj.

Boglya (Elővesz a farzsebéből egy Népsportot és belemerül.): Budvinecz megint nem játszott a Vasasban … Rajna is, de megint öngólt.

Zolika (belép): Tiszteletem, jó napot kívánok!

Boglya: Szevasz, Zollinger. Na, ha megmondod, mi a magyar irodalom legnagyobb versének címe, fizetek egy rundot. Ha nem, akkor te jössz. Nna? „Anyám, te vagy árva fiad csillaga”. Nem tudtad?  Persze, ti csak a Shakespearét, meg a Rimbaudot ismeritek. Na és ki írta?

Zolika: P. Howard, vagyis Rejtő Jenő.

Boglya: Semmit sem tudsz, anyád sem tudott. Troppauer Hümér, a lírikus költő, te szerencsétlen. Jó, van még egy dobásod! „Mint gímszarvas, kit seggbe lőtt az ármány,
Futott szegény Miklós, pucér segge árván…”
Mint hallja, drága Heléna, már megint a klasszikus költészetről beszélgetünk! Toldi, meg ilyesmi…

Zolika: Írtam egy poémát. Elmondhatom?

Heléna: Tudom, görög istennő vagyok. Minden focista így akar elgáncsolni az ötödik perc után már a félpályánál. Inkább gépelje le, majd elolvasom.

Zolika (dadog): Dddedede, ha magának nem tetszik ez a vers, meg sem érdemli.

Heléna: Eddig csak némán bámult. Tudtam, lesz ez még rosszabb is.

Zolika: Tilos csillagon I.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
 
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
 
Boglya: Ködöböczöt elküldték Felcsútra
Zolika: Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!
Boglya: Puskás kettőt rúgott

Zolika: Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
 
Heléna (először vigyorog, zavarba jön, meghatódik): Tényleg nekem írta? Nekeeeem? (Elfelejti, hogy alapjában véve eddig semminek nézte Zolikát. A hiúság és az, hogy ő a vers tárgya, kirobbanó hangulatba emeli.) Jaj, Zolika, képzelje, tavaly is járt ide egy költő, a Halász Ricsi, a zongorista barátjával, az Orlay Csöpivel. Mind a kettő belém szeretett. Nekem írták, én ihlettem belőlük ezt a dalt, ugye, Szabolcska? Sláger lehetne, ha a rádióban énekelhetném, azt mondták a fiúk. Micsoda lókötők voltak mindketten. Bárkit levettek a lábáról. (Fejezi be mosolygós, elnéző nosztalgiával.)
 
Tavasszal kell a szerelem – szerelem,szerelem, szerelem
A tavaszt hoztad el nekem,
A fákon cseresznyevirág –  sznyevirág, sznyevirág, sznyevirág
Tavasszal oly szép a világ,
Színes pillangó száll felénk –  pillangó
A tavasz hangja a zenénk.
 
Hajadon táncot jár a szellő – szellő
Szemed tükrében száll a bárányfelhő –  száll a bárányfelhő
Te vagy a legszebb tavaszi álom,
S a csókod lesz az ébresztő,

Mindenki: Ébresztő, ébresztő, ébresztő.
Boglya: Nem adták meg Puskás második gólját.
 
(Belép a két másik költő. Aladár és Béla.)
Béla: Én már annyira belejöttem a stílusba, hogy a Sportnak versben írom a vezércikket is.
32 sor és a refrént duplájával fizetik.
Hatszáz csille szénnel több jön a bányából,
Az öntudatos vájár ma százasával számol,
Nevezetes év lett ez az ötvenhárom,
Győzelmet arattunk a kapitalistákon.
 
Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
Négy-kettő a félidőben, végén hat-három.

Hoblinger: Rapapapamm. Az a győzelem sokat hozott a konyhára mindenkinek. Az egész környék itt hallgatta Szepesit a rádiómon. Még Puhony plébános úr is ledobott egy kupicával gólonként. De sajnos, az angolok is rúgtak hármat és ez  már túl sok volt a klérusnak.

Aladár: Te, Bélácskám, hogy állsz a Vezér születésnapi versével?

Béla: Itt és most, rögtön megszülöm. Vágjunk bele. Rákosi elvtárs… Eddig nem rossz, ugye? Népünk… Népünk???!!! Népünk ma erős vár. Príma. Vezess… ez tökéletes…Vezess a győzelem útján… kicsit sportos is, harcos is, jól veszi ki magát. S ránk boldog világ vár. Bár kétszer vár a vár, engem szép gázsi vár. Sutty, mondta Lenin. (Lenyeli az italát.)

Zoli: Tiltott csillagon II.
Én tiltott csillagon születtem,
partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
 
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Béla: Nagyon jó. Alig van vele utómunka. A hölgy helyére írd be Rákosi elvtársat és első díjat kapsz.

Hoblinger kitölt két kupicával.

Zoli: Mit képzel, Béla. Maga pontosan tudja, hogy kinek írtam.

Aladár: Ha hétfőre nem vagy kész, nagy balhé lesz az Írószövetségben. Jön Darvas Jószef elvtárs és fuccs a havi apanázsodnak.

Béla: Ha nem jutsz semmire, átírjuk neked az Ódát! Rajtam kívül úgysem veszi észre senki, engem meg lekenyerezhetsz két felessel. Egyet az ötletért, egyet, mert hallgatok. (Aktatáskájából kezdi kipakolni a köteteket.) Lenin, Szabolcska Mihály, Majakovszkij, Fagyejev, Kosáryné Réz Lola. Ez mit keres itt? Na, hol a pokolban van?

Hejh burzsoá! Hejh proletár!  
Én, József Attila, itt vagyok!  – és kivágja a táska aljáról a vékonyka kötetet.
Na, nézzük csak. (Lapozgat.) Hányadik oldal? Itt van. Kezdhetjük. Kérem a Gyöngyhalászomat!

Itt ülök csillámló sziklafalon… –  Tovább.
Nézem a hegyek sörényét… – Sörényét. Hogy ez miket írt össze!
Óh, mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

A szív helyére egy szótagos csere kell: Kín? Bűn? Nem jó. A nép legmélyebb üregeiben? Egy frászt. A párt legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt.  Magányt? – Magány helyett vagány. Zseniális, mindenki érteni fogja, kiről van szó! s a mindenséget. – „S az ellenséget”-re javítjuk, így tökéletes. Na, halljuk egészben. (komoly, normális hangon, nem hülyéskedve.): Olvasd, Zolika! Legalább azt is látjuk, mennyire hiteles ez a te szájadból.

Zolika (mint egy rakás szerencsétlenség, dadogva):
Óh, mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a párt legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor vagányt
s az ellenséget.
Béla: Kicsit Kabos Gyulás vagy. Nem nagy baj, majd Rajk László bájából lopunk bele egy keveset és mehet.
De addig mind kiált
Kit kétezer millió embernek sokaságából kiszemeltek
Te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, Fogadj magadba!
Béla: A kétezret javítjuk tízmillióra és kész. Kicsit fokozunk, extázist a végére:
Fogadj magadba????! – Hogy Rákosi elvtárs…???? A 16 börtönév alatt??? (Rákosi Mátyás nem fogad be senkit és semmit, még az ételt sem!) Ebből még baj lehet. Húzzuk ki!
Emelj magasba! Vezess a harcba!
Mint felhőt a szél! Te vagy a vezér!
A hangod édes! A szemed fényes!
Te ifjú hetvenéves! – Húú, ez jó lenne nekem is, de nyugi, neked adom.
Puskás: Mind a négy sörösüveget eltaláltam a felső kapufán, úgyhogy ma te fizetsz, Didi.
Heléna (A pultnál áll, izgatottan megigazítja a melltartóját, gondolván, hátha hoztak neki
megint valamit, Hoblinger féltékenyen nézi): Tessék?
Puskás: Mit hozzak neked Moszkvából? Ludmilla Marcsenkó melltartóját? Tessék, most duzzog. Hoblinger úr, nem tromfolná le a művésznőt a kedvenc nótámmal?

Hoblinger: Őrnagy úr. (Tölt a focistáknak, majd miután Bamba elvette tőle a tálcát, dühösen kimegy.)
Ha felkelek az ágyamból, reggel nyolc után,
Egy kis dal jut eszembe már, bár
Villamoson, autóbuszon éneklik e dalt,
Mégis minden nő ma csak így sóhajt, hogy:
 
Kelemen, maga a múltam és a jelenem,
Ha maga tudná, én hogy’ szeretem, Kelemenkém!
Kelemen, nyugodt lehet, én Önt megnevelem,
A maga sorsát majd én keverem, Kelemenkém!
 
Puskás: Látod, alig hogy bekerültél a Dózsába, már a muszkákhoz is Te jössz. A Szűcs Pulyka helyén játszol. A moszkvai gépen majd az Ordas mellé ültetlek. Mondjad neki, hogy félsz a fegyverektől, te nem vagy se puskás, se nyilas, se kardos, akkor talán civil maradhatsz. Miért, mit gondolsz nekem könnyű? Még szerencse, hogy kispesti vagyok a Puchner bandáéból, onnan van a vagány stílusom.

Kelemen, maga a múltam és a jelenem,
Ha maga tudná, én hogy’ szeretem, Kelemenkém!
Kelemen, nyugodt lehet, én Önt megnevelem,
A maga sorsát majd én keverem, Kelemenkém!
 
Ezek a komcsik 30 évig csak majréztak. Vagy itthon, vagy Moszkvában. Csak annak dőlnek be, akin nem látszik a majré. Minél nagyobbat blöffölsz, annál jobban beszopják, mint ló segge a hőmérőt. A franc akar a Szolnoki Légierőkben játszani,  meg az orosz repülőtér mellett lakni. Mikor hívott a Honvéd, inkább átjöttem a Néphadsereg sportszázadába, minthogy három évig a mezőtúri bokorugróknál takarítsam a latrinát. Amíg ki nem tör valami balhé, el lehet lébecolni a nagykutyák árnyékában. Mivel nagy pofám van, meg berámoltam egy meccsen hat gólt is, rögtön őrnagy lettem. Aztán egy hét alatt odahozattam a többieket. Kockát, a Rongylábút, a Púpost, Lóránt Gyulát. Te ez egyből fölrúg mindenkit, olyan szigorú, hogy még gúnyneve sincs. Elzsugázgatunk, iszogatunk két edzés között. Ne légy olyan hülye, mint klubtársad, a Szusza Feri, aki még nálam is több gólt rúgott. Aztán tavaly kicselezte Moszkvában a kapust, megállt a gólvonalon, beköpött a kapuba, és kirúgta a labdát a pályáról. Szepesi köhögőgörcsöt kapott a mikrofon mellett, nem  merte közvetíteni, mit csinált ez az őrült. Rögtön lecserélték és nem  megy többet sehova.

Várhidi: Még jó, hogy nem igazolták le azonnal a Kamcsatkai Torpedóba.

Puskás: Már a meccs elején rúgd csak fel nekik a Bobrovot az ötösön, tizenegyest kapnak
és azt majd valahogy berúgják. Vagy a Gyuszi benyeli. Mi is rúgunk egyet, aztán jöhet a
vodka, vagy a jereváni konyak, kis Lenin szobrok ébenfából, Matrjoska babák, duli-dul-balalajka, jövünk haza és máris átszállással irány Brüsszel. Ott meg veszel csipkés
kombinét Helénának és bár középhátvéd vagy, nem csatár, az ötösről betalálhatsz te is.
Kemény centerhalf vagy, tudom. A tizenhatoson belül sem szarsz be senkitől, de értsd meg, a Lóránt csepeli, és az vörös helynek számít odafönn. A válogatottban még lehetsz a tartalékja, az is valami. Hátha – mint most – megsérül, vagy lelép és felakasztják, mint a Szűcs Sanyit.
Mit gondolsz, nekem nincs tele a tököm? Bejön egy csomó hülye az öltözőbe – amit előző nap már bemikrofonoztak –, veregetik a hátamat, ölelgetnek. Én meg etetem őket, mintha nem tudnék semmiről és lököm nekik: „Misi bá, Zürichben mán megint odajöttek, hogy menjek dollárért a Real Madridba!” Az öreg, Farkas Mihály honvédelmi miniszter elvtárs imádja, ha Misi bának szólítom. A gorillái meg hüledeznek, amikor azt mondja nekem: „Kis pénz, kis foci. Nagy pénz, nagy foci.” Átvette ezt a dumámat is, mindig bedobja, ha nagy lét hoz. Ha megkérdezi, hogy elolvastam-e már az „Új barázdát szánt az ekét”, tudom, hogy nem kapok egy buznyákot sem. Hát igen, benyalok nekik, különben hogyan jutottam, volna el Londonba, Stockholmba, Svájcba? Igen, elvesztettük a világbajnokságot. Pedig ez a győzelem felemelte volna minden magyar fejét.

Deák: A diadal egyesít, összehoz.

Puskás: Kikaptunk és magunkra maradtunk. 11 áruló lettünk, aki ötvenszer győzött, egyszer nem. Magyarország nem vesztett, hanem csaltak, és eladtuk a meccset.

Várhidi: Azt gondolják, és el is hiszik, hogy neked Mercedest adtak a németek, Bozsiknak svájci órát, Grosicsnak Opelt.

Puskás: Úgy beszélnek az egészről, mintha egy új Mohács következett volna be. Pedig másodikok lettünk a világon. Alattomban jöhettünk csak haza. Kövekkel dobálták a házam ablakait, a gyerekek nem mertek iskolába menni.

Várhidi: Ilyenkor bátrak.

Deák: A németek is vesztesek voltak a háborúban, mi is. Ők tanultak belőle, mi nem.
A szovjetek, lengyelek, bolgárok, románok, csehszlovákok hol voltak? A béke segge alatt.
Hol szúrtuk el?

Puskás: 3-4 év alatt végigvertük a világot Nyugodtak voltunk és bíztunk magunkban. Míg a németek majd’ tíz éve várták ezt a napot, túl akartak lépni mindenen, le akarták tépni a „fasizmus bélyegét”, a háborút, a világ megvetését, a szégyenüket. Hogy szeressék, elismerjék, ünnepeljék őket. Sztárjaik legyenek, akiket imád a világ, mint a brazilokat, magyarokat, angolokat. Erre megvertük őket 8:3-ra a selejtezőben.

Deák: Az egész világ rajtuk röhögött.

Puskás: Feltápászkodtak, átgázoltak mindenkin és döntőbe jutottak. Ott is kaptak az elején kettőt. Ha beállunk védekezni, húsz év alatt sem egyenlítenek ki. De mi ébren álmodtunk, mi nem tértünk magunkhoz a góljaiktól, szerencsénk sem volt. Kikaptunk. Nyugat-Németország tombolt, a keletnémetek ugyanúgy. Minket még a bécsi emigránsok is lehazaárulóztak. Mi változott volna, ha győzünk? Talán hazamennek az oroszok? Bejönnek az amerikaiak? Felosztották már a pályát és mi ezen a térfélen maradtunk.

Várhidi: És ha forradalom lesz? Az olyan játék, ahol nincs kapufa. A történelem mocskosabb cirkusz, mint a foci. Először játékos vagy, aztán lehet, hogy te vagy a labda.

Deák: Ugyan már, egy hónap múlva már a csehek ellen játszottatok. Nem állíthattak ki egy teljesen új csapatot. Betettek téged is újra. Porrá vertétek őket és minden meg lett bocsájtva.

Várhidi: Még mindig mi vagyunk a világ legjobbjai.

Puskás: Én meg játszom tovább, mi mást tehetnék? Csináltam volna azt, amit az a géppuskakezű zongoraművész, a Cziffra Gyuri? Kocsmában játsszam Csopint, Chaplint,vagy hogy hívják? Innen talán egyszer leléphetek, mint a Sárosi dr., vagy a Zsengellér.

Hoblinger megjelenik, mint Grosics.

Aladár: Ez a két játékos kijutott Nyugatra, még a 49-es határzár előtt és Olaszországban folytatták és fejezték be pályafutásukat.

Deák: Persze az is megtörténhet, hogy egy hónapra rá Bécsben vagy Rómában véletlenül elüt egy autó.

Puskás: Ha meg itthon eldobom a sulykot egy tonna nylonharisnyával, mehetek a sztálinvárosi Építőkbe bohócnak. Te, a nők eszüket vesztik érte. Micsoda vevőköröm van, orvosfeleségek, írók cicuskái, titkárnők a Politikai Bizottságról, mellesleg (mutatja) dugi-dagi színésznők és sajnos, csak néha egy-egy kis zöldség, friss primőr, tavaszi hüvelyes.

Várhidi: Szóval, ki kell használni, hogy a magyar válogatott előbb győzte le a Nyugatot, mint a szocializmus.

Puskás: Mert, ha nemcsak mi, hanem a mi rendszerünk is győz, minden nőnek lesz nylonharisnyája, mi meg mehetünk egy kolhozba, ahol cölibátus van és évente csak háromszor: április negyedikén, május elsején, meg november hetedikén dughatunk.
Ebben a nagy szabadságban, egyenlőségben nincs más buli, csak a sport és főleg a foci. Nézd meg ezeket az írókat! Senki sem ismeri őket. Nincs arcuk, csapatuk, címerük.
(Hoblinger visszajön.)
Ha eltűnnek, mi van? Megkérdezi valaki, hogy hová lett Ló Lajos költő, a „Csak a dolgozó nő lehet szép” szerzője? Engem mindenki Öcsinek hív, őket meg Költő Elvtársnak, Író elvtársnak. Becenevük, személynevük, még gúnynevük sincs. (Hangosan átszól az  írók asztala felé): S még él a méla Béla.

Béla (veszi a lapot): Óh, észrevett és megszólított a Király. Talán még udvari bolond
vagy költő is lehetek nála. Ha már udvari muzsikus van. Lépjen elő, Ignác von
Hoblinger – Hoblicska úr, valóságos, belső, udvari titkos tanácsos. És adja elő a művészetét, hiszen az magának van!

Hoblinger: Igenis.(Szabi ijedtében a Bunkócskát kezdi el, mindenki csatlakozik.):

Hatot rúgtunk Angliának, olyan mint egy álom,
A mi hazánk nevét zengik szerte a világon,
Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme,
A rádió mellett együtt éltünk vele.
 
Kocsis, Czibor, Bozsik Cucu nagy labdaművészek,
Ezt közelről nézték az angol hátvédek.
Hidegkúti, Puskás Öcsi gondoskodtak róla,
Hogy a labda hatszor jusson a hálóba.
 
Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
Négy-kettő a félidőben, végén hat-három.
 
Minden magyar dolgozónő tudja benn a gyárban,
Ez a nem várt nagy győzelem a békét szolgálja,
Munkaversenyt hirdet a Szedlacsek Jutka,
Így hatott egymásra a sport és a munka.
 
Köszönjük a hat gólt, a pompás győzelmet,
Kedves magyar fiúk, a szívünk veletek!
Hálánk felétek száll, boldog lázban égünk,
S velünk együtt boldog a mi Bölcs vezérünk!
 
Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
Négy-kettő a félidőben, végén hat-három.
 
Gyarmatai vérét szívja a Brit Birodalom,
Mégis hogy’ megroggyant e szép őszi napon,
A híres oroszlán áll most gyászos ködben,
A béketábor meg piros-fehér-zöldben!
 
Hatszáz csille szénnel több jön a bányából,
Az öntudatos vájár ma százasával számol,
Nevezetes év lett ez az ötvenhárom,
Győzelmet arattunk a kapitalistákon! 
 
Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
Négy-kettő a félidőben, végén hat-három.
Helén (menetelni kezd és rávágja): Rapapapamm.
Hoblinger: Te egy koloratúr komtessz vagy, kilógsz a basszusbikák és
tenortigrisek sorából. Nem kell mindenben benne lenni. És egyébként is, ahogy így
elnézlek, nem lennél hiteles, mint az emlegetett Szedlacsek Jutka, a szocialista munkaverseny szüzen száradó szentje! Ezzel szemben, bár nem vagyok egy labdazsonglőr center, de mellékesen húszig eldekázgatnék veled.
Deák: Ha én úgy néznék ki, mint te, nem ebben a kispiszkosban hordanám a medvéknek a málnaszörpöt.
Várhidi: Mit is énekeltél a Rádióban a próbafelvételen?
Heléna: A „Jön a fehér karácsony”-t.
Várhidi: Nem a „Kétszer kettő néha öt”-öt. Gondolhattam volna. Ha nem a Szűcs nője lettél volna, már húsz számod menne a Kossuthon.
Puskás: Esténként meg a Budagyöngye bárban búghatnál a Chappyék bandájában, mint az est fénypontja. Te lehetnél ott, nem az a pösze (meg is mutatja a beszédhibát) Ákos Stefi.
Deák: Oda jár az összes nagyágyú.
Hoblinger: De Te Párizst akartad a Moulin Rouge-zsal. Azt hitted, te lehetsz a második Edit Piaf.
Helén (már nem is figyel rá, mert bánatosan összenéz Szabival, aztán elkeseredik, eszébe jut a vőlegénye szomorú sorsa és átéléssel előadja a dalt.):
Gyere, ülj kedves mellém,
Mielőtt még elmennél,
Hogy még egyszer a szemembe nézz.
Ezek nem könnyű percek,
Érzem,a szíved reszket,
De a válás az mindig nehéz.
 
Nocsak! Ne sírj, ez nem méltó búcsúzás,
Légy okosabb!
Mi nem sírunk, ezt nem szabad.
Mosolyogj, mintha nem fájna,
Mosolyogj még egyszer,
Úgy, mint mikor ott megláttalak,
 
Látod, így. S most menj el,
Ilyen mosolygó szemmel,
Mindig így fogok gondolni Rád.
Hagyd a könnyeket másnak,
Rád még szép napok várnak,
Hát csak menj kedves, jóéjszakát.
Közben a színészek kimennek, Boglya is, H. feláll és az írók asztalához megy.
Hoblinger: Ne énekelj mindig ilyen szomorú számokat. Az ember verseket kezd olvasni tőlük. Na, mindenkinek mars haza. (Pusztai Illésnek): Szívesen lemásolom.
Pusztai: Köszönöm, ez csak egy mondat.

4. Jelentés
Hoblinger (Az irodába megy, becsukja az ajtót és felhívja a Tartótisztet.): Jó estét kívánok! Vörösbegy vagyok, a Sasmadarat kérem. Khm, khm, Pettenkoffer elvtárs? Jó, jó, többé nem mondom a nevét, már el is felejtettem. De nincs itt senki. Akkor sem. Értem. Tessék nyugodtan jönni. Hogy itt tetszik várni a sarkon, a 72-es troli megállójában? Hol? A telefonfülkében? Ja, annál a barna Pobjedánál. Látom, nem is feltűnő. Már töltöm is az első kupicával. De hátul tessék jönni.

(Szabihoz lép) A hétvégi bágyogszováti esküvőre még vagy húsz számot meg kell tanulnunk. Ez sem papedli. Átvetted a Sétahajót, a Gyia lót, az Egy boldog nyár Budapestent, a Pedro kocsmájábant? És ott mehet majd a „Chattanooga Choochoo” is. Jó kis bugi-vugi, már majdnem blues.

H. feláll.
 
Troli-trolibuszra vártam én,
Jött is halkan, könnyedén,
Pont előttem fékezett,
Közben én folyton téged néztelek.
Nem úgy szálltunk, mint a hatosra,
Egymást törve, taposva,
Kézzel, lábbal, könyökkel,
Hanem szép türelmesen, ahogy kell!
 
Száguldott a busz,
Akár a gyorsvonat,
És két kék szemedben
Láttam én a sorsomat!

Hoblinger idegesen az iroda felé tekintget, megigazítja Sztálin képét és leül az íróasztalhoz.

Pettenkoffer (Csendben belép az ajtón, rég tudja, hogy a kocsma üres. Fegyelmezett, energikus, tudatos ember.): Szabadság, Hoblinger elvtárs. Térjünk gyorsan a lényegre. Még két találkozóm van ma este. Tudja már, hogy a vezetőkön kívül még kik jönnek holnap
Glázenapp elvtárs születésnapjára? (Jegyzetfüzetébe írja a neveket. Ő kérdez, Tromsits csak bólogat. Látszik, hogy Pettenkoffer mindenkit ismer.) Puskás? Jó. Bozsik? Egye fene. Várhidi? Rendben. Deák? Az olyan bamba, hogy nem szól egy szót sem, de jó pacalt főz, ha véletlenül gusztusa támadna rá az Öregnek. (Nyel egyet.) Cseresznyepaprikával erősítve. Ultizni se nagyon tud, úgyhogy maradhat. A köpködős Szusza? Az itt ne legyen!
Mi van az írókkal? Tudja mit, az egyik ücsöröghetne ott hátul, és a megfelelő pillanatban spontán előadhatná valamelyik legújabb versét. Tessék, mondjuk ezt. Mintha akkor írta volna éppen. Magától kaptuk ezt is, nem emlékszik ? Zolika, a kis védence szülte. Az eleje langyos, kihúztam pár gyengébb strófával együtt. Csak a harmadik üveg vodkával szolgálják fel! Zolika nagyon beszari, úgyhogy a többiek előtt kérje, hogy inkább maga olvassa fel a verset. Utána meg snapszlizzon valakivel, vagy olvasson Szabad Népet, érti, ugye?

Hoblinger elkezdi, és egyre jobban belelendül.

Pártján annak, ki ácsol,
Ki fűrésszel sikongat,
Aki ha kalapáccsal,
Mégis harangot kongat!
 
Pártján annak, ki ajkát
A párt szavára nyitja,
Ki sorsuk-nemtudókat
Sorsukra megtanítja!
 
Légy pártos, költő, pártos,
Pártján, ha kell, a pártnak,
Légy pártosa e honnak,
És mindenik hazának!

Pettenkoffer: Nem rossz, talán színész is lehetne, olyan jól adta elő.
Furcsák maguk, művészek. Eltörtük a  trombitáját meg az ujját, énekes lett. Ha
elmegy a hangja, majd színész lesz. Mindig talpra esik. És még nem mondtam, nehogy
elkapassa magát, nem is ír rosszul. A jelentései szinte élnek. Stílusuk és dramaturgiájuk van. Néha már zenélnek. Ajánljam be a Honvéd Központi Művészegyüttesbe?

Hoblinger: De őrnagy elvtárs, ott főleg népitáncolnak.

Pettenkoffer: Ahogy mi fütyülünk. A jó rendezés a legfontosabb, de azt maga még csak tanulja. Ne erőltessük ezt a Kalamár Bélát, elegem van a kínrímeiből. Bár, ha fellazul a hangulat, jól jönnek a trágár viccei. Egyébként ő mindig készül valami meglepetéssel, amiről még maga sem tud. Csak egyszer aztán nehogy nagyon meglepjen bennünket hátulról. (Jelzi, hogy Béla esetleg buzi?). A Pusztai Illés mindig mogorván ücsörög, de nem számít, fő hogy jelen legyen ő is. Majd később megtörik. Az Aladár ilyenkor annyira berezel az Öregtől, hogy  dugjuk el a zongorista mellé kottahajtogatónak.

Hoblinger: De őrnagy elvtárs, november hetedikén is hajtogatott.

Pettenkoffer (dühösen): Csináljak belőle vécésnénit? Magánál az udvaron van a budi, ott ilyenkor a gorillák ferbliznek hajnalig. (Leinti.) Tehát, mi van a költőkkel?  Hogy állnak a Bölcs Vezér születésnapjára készülő verseikkel? És egyébként írnak egyáltalán? (Tromsits biccent.) Mit írnak? Hol a jelentés?

Tromsits (Kihoz az irodából  három-négy oldalt.): Csak most mentek el. A mai termést még nem tudtam a kistükörrel lemásolni az indigóról. Lassan megy és nagyon résen kell lenni az indigócserével. Különösen a hosszabb költeményeknél vagyunk bajban. Ilyenkor a kéziratot kell pár percre ellopni, amíg lefotózzuk.

Pettenkoffer: Reggel nyitás előtt félórával idejön érte Bodobács Pufi, az irodalomtörténész. Addigra kész legyen! Csókolom a kezét, Művésznő!

Gyia, ló!

Helén: Ki volt ez?
Hoblinger (beleüvölti a virágvázába, ahol a mikrofon van): Vagy Mikulás, vagy Télapó. Vagy ha nem ő, akkor a Gestapó. Hogy is mondta József Attila?
Inkább mondj egy új mesét,
Fasiszta kommunizmusét?
Ezt most hogyan értsem, tudja a fene. De ez a tuti.
Minden halál és semmi gyász,
Akire csak a Párt vigyáz
Parapamm paramm papamm
Akire csak a Párt vigyáz.
Hoblinger: Hogy jön ez ide?
Feketehajú kis gimnazista voltál,
ott mentél át a házunk előtt az úton,
De sokszor néztelek, hallgattam léptedet,
amíg az első bálon megismertelek.
Most mellettem ülsz, sok év telt el azóta,
jöttél velem sok gondon és viharon át,
Hajadból néha már egy pár ezüst szál villan elő,
s kell már egy kis pihenő ebéd után.
Hoblinger: Jól van, mára elég, menjetek ti is, zárok, Szabi.
Szabi: A „Poljuska” és az „Amuri partizánok”?
Hoblinger: Reggel átnézzük.(Magában motyog.): Ez marad. (Olvassa a verset.)
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
 
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Hoblinger kimegy.
Róka (folytatja): Szívünk megremeg:
vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel,
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell!
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés!
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.
 
Deák bejön, elkezdi főzni a pacalt.

II. felvonás

Várhidi: Megőrült ez a Guszti bácsi? Pontosan tudta, hogy hajnalig a Kisvezér születésnapját ünnepeltük, alvás egy perc sem, mégis széthajtott bennünket. Benne van ő is a buliban, de fél tizenegykor hazament, hogy jó példát mutasson. Bőven csurog neki a pártkasszából, ő is ebből él, mi a fenének futtatott velünk reggel hatszor ezerötszázat időre?  Persze, félti a helyét. Ha nem nyerünk, repül ő is a Kazincbarcikai Lombikba. Ott aztán lehet Munkára, Harcra Kész!

Dolgozó, elég a porból,
Légy erős, a pálya itt tiéd.

Deák Bamba: Jól van, na. Hagyd az öreget, minket is ő fedezett föl. Lehet, hogy még mindig csak hentessegéd lennék Orosházán, ha nem hozat föl Pestre!  Mit gondolsz, hol tanultam meg vörösboros pacalt főzni? Bár a csülköm sem utolsó! És nem volt könnyű csak úgy otthagyni azt a rengeteg vesepecsenyét, velős csontot, meg a heti két feketevágást!
Mázlim van, hogy pont a sógoráéknál járt Guszti bá’ nálunk, amikor a megyei első osztályban tízet rúgtam a Szeghalmi Vörös Meteornak. A kapusuk úgy kiborult, hogy soha többé nem védett és megalapította a horgász-szakosztályt.
A sógoráé volt az étterem a pálya mellett. Beültünk ebédelni a meccs után, Guszti bácsi odajött hozzám és rám förmedt: Csomagolj, velem jössz Pestre! A Fradiban leszel center. Egy darabig rendben volt zöld-fehérben minden, de a közönség annyira nehezen viselte Gerő elvtársat a díszpáholyban, hogy a Vörös Lobogó ellen, a második gólom után kórusban bíztattak: „Az oroszok nem lőnek, rúgj még kettőt Gerőnek!” A lefújáskor harminc ezren bömbölték: „Többé nem kap erőre, hatot vertek Gerőre!” – és két hét múlva le is váltották a hídverőt. A Fradit átkeresztelték Kinizsire, engem meg, hogy góljaimmal ne lázítsam a tömeget, átvittek a rendőr-Dózsába.
Eleinte a stadionban laktam, ahol Vodnák, a szertáros intézett mindent. Ő hozta be az öltözőbe a Vasas meccs után Sopornyai Simi bácsit, a Megyeri úti mészárost, aki nagyon hálás volt, mert kettőt rúgtam aznap is. Meghívott vacsorára. Láttam, hogy a felesége sajnálja az anyagot a mártásból, hát kivettem a zacskót meg a kanalat a kezéből és én „főztem meg a husikát”. Azóta minden hétvégén hoz az öreg egy jókora darab hátszínt vagy combot, én meg elkészítem.
Az egész csapat hozzám jár kajálni csurgó nyállal. Szusza a télen lehozott egy kiéhezett cigányzenekart, aztán jöttek a nyomozók, majd a kerületi kapitányság főnökei. Hetente mindig másik két röplabdás lány a Magyar Pamutból. Mára már a Központi Bizottságnál tartok. Látod, a népi demokráciában mindenki előtt nyitva áll az érvényesülés lehetősége! Biztos a jövőm, mert a pacalomnak még a góljaimnál is nagyobb sikere van a górék között. Ha kiöregszem, szakács leszek! Talán még saját kifőzdém is lehet! Bamba büfé!

Mert kétszer kettő néha öt,
Nem csalás, nem ámítás,
De valóban sokszor hibás a számítás.
Ha kétszer kettő néha öt,
Minden tételt félrelök
Egy sokat ígérő szerelmes pillantás!
 
Élsz békés boldogan,
Nagy bölcsen, gondtalan
És egy nap
Semmi sem megy úgy, mint tegnap.
 
Váratlan fordulat feldúl egy perc alatt,
Csak nézel és olyan különöset érzel!
 
Hát kétszer kettő így lesz öt,
Szíved dobban mind, mind jobban,
Szerelem hozza ezt a nagy változást!
S ez áthúz egy vonással megannyi számítást!
 
Várhidi: Otthon segítettem a tanyán a nagyfaternak. Abony mellett éltünk, a háború előtt az öregek béreltek három hold dinnyeföldet a Smidlinger Hanzitól, azon tengődtünk. Aztán a földosztáskor nekünk adták. Itt dolgoztunk este, meg éjjel. Nappal szántottam, vetettem, arattam  a Vörös hajnal téeszcsében. De valahogy mindig rosszul számította ki a párttitkár és az elnök a munkaegységeimet.
Azt mondták, lépjen be a nagyfater is a három holdjával, akkor majd javul a szorzóm. Mit szenteskedik, meg kulákoskodik vénségére! Nem értettem, mi baj van az öreggel? A tanácskormány alatt vörös matróz volt, a fater meghalt az orosz fronton, a mutter alig áll a lábán, mit zavarja a főnökséget a két öreg? És miért ne mehetnének templomba? Mire Furkó Feri, a titkár üvöltözni kezdett, hogy a papok az ellenség bérencei és hétvégén én is térden csúszkálok előttük. Másnap, augusztus huszadikán barátságos meccset játszottunk a faluban. Az alvég a felvég ellen. Null-nullnál kétszer is fölrúgták gólhelyzetben a plébános urat, de Haramura jegyző elvtárs, a bíró továbbot intett. Annyira berágtam, hogy a második félidőben mindenkit lerúgtam az alvégiek közül. Furkó Ferit és a körzeti megbízottat, a főtörzsőrmester Simkulák Döncit kórházba vitték, engem a megyei kapitányságra. Itt aztán végképp nem gondoltam, hogy focista leszek. Meg akartak vádolni hatóság elleni erőszakkal, de Simkulák bátyja volt a kapus a rendőrcsapatban, és elintézte a dolgot suba alatt, csak be kellett szállnom hozzájuk középhátvédnek.
Így jutottam be a Kaposvári Dózsába, akikkel a Budapesti Dózsa ellen játszottunk a Fegyveres Erők Napján. Már az elején lefutott az Egressy, de a szögletzászlónál utolértem és kirúgtam a salakpályára, hogy tudják, merre hány méter!  Két perc múlva mellém futott a Szűcs Pulyka és szólt, hogy nekik ma két góllal kellene győzniük. Nagyon tiszteltem őt és beleegyeztem. Egy hét múlva Újpestre hoztak, én meg szóltam, hogy hozzák utánam a kis Simkulákot, aki még két hónapig be volt gipszelve. Most itt szolgál a kettes körzetben, a piacon és bár egész életében sántítani fog, mégis nagyon hálás nekem. Ő szállítja a friss húsokat hétvégére. Megpróbálom magammal vinni a kormányőrséghez, ha majd 35 éves koromban visszavonulhatok.

Most elmondok titokban Önöknek egy kis dolgot,
Mely itt is, ott is, lent is, fent is,
Már közszájon forgott.
Egy kissé, mondjuk, furcsa,
Nem hosszú és nem kurta,
De megható és meghallgatható.
 
Kis Mariska, zaka-taka-zikatik,
Vonaton ment Czirákra,
Kis Mariska, zaka-taki-zakatik,
Igen csacska leány volt,
Fess kalóz úr, zaka-taka-zakatik,
Szakaszát felkínálta,
S kis Mariska, zaka-taka-zikatik,
Örömében ficánkolt,
 
Fess kalóz úr, zaka-taka-zakatik,
Megpödörte a bajszát,
De még elébe zaka-taka-zikatik,
Odahúzta Mariskát,
A fülébe zaka-taka-zakatik
Duruzsolta,
Elébb még jön egy zaka-taka-zakatik,
Egy állomás épület,
Aztán zaka-taka-zakatik, szüret.

Puskás: Dagad a szívem a büszkeségtől, hogy két ilyen ásszal vagyok egy csapatban. De valakinek azt is tudnia kell, kit szabad lerúgni és mit szabad berúgni. Nálunk nincs alibi, ha luftot vagy öngólt rúgsz.
Ám ha ez sikerül, kapsz még egy esélyt és visszajöhetsz Pestre, a Vasasba. Két év Bundzsákkal és Berendivel, aztán vége. Talán állást kapsz egy kerületi tanács sportosztályán, vagy edzheted a kölyök kettőt a Klement Gottwald Villamossági Művek csapatánál.
Bár ha tanulsz ezektől – az írókra mutat – sportújságíró is lehetsz az Egyesült Izzó üzemi lapjánál. Izgalmas tudósításokat írhatsz az „MHK” – (Munkára, Harcra Kész!) mozgalom atlétikai és gúlaversenyeiről. Ha „véletlenül” felfedezed a Földesi miniszterhelyettes elvtárs balkezes kisfiát a kosárlabdacsapat edzésén, felfigyelhetnek rád, hogy milyen jó szemű vagy és máris benn ülsz a Magyar Rendőr szerkesztőségében, ahol a sporttal kezdhetsz, majd jön az első helyettesítés a november hetedikei kitüntetések átadásánál, ha ezt jól megírod, kiküldenek Karlovy Varyba, a Belügyi Szpartakiádra. Itt interjút készíthetsz Igor Nettó balfedezettel a Moszkvai Dinamóból, vagy a cseh Peter Pospisillel, a díszmenetből messziről integethetsz, tapsolhatsz a KGB vezérkarának – régebben maga Jagoda is ott szokott lenni, szerette a sportlövészetet – és máris a Népsportnál ücsörögsz.

Aladár: Jagoda, azaz Szamóca elvtárs.

Puskás: Csak folyton szidd a Coca Colát, dicsérd az amerikai néger atlétákat és lecsap rád a Szabad Nép! Ha nem szúrod el, innen mehetsz nyugdíjba és te is igazolhatod a szocializmus fantasztikus demokráciáját, hogy vidéki bunkóból hogyan lehet valaki a közélet krónikása.

Aladár: Őrnagy elvtárs! Írni legalább olyan nehéz és fárasztó, mint rúgni. Sajnos, egy író nyilvánosan sosem kaphat tiszti rangot. Túlságosan feltűnő volna. És nekünk is állandóan meg kell felelnünk az újabb és újabb kihívásoknak. És nálunk nincs döntetlen. Vagy-vagy. Mindig új műveket kérnek és áradjon belőlük a frissesség! Ma is egész éjjel pötyögtem, de alig jutottam valamire. Bélácskám, megírod helyettem is, ugye? Fizetek mindent, mint mindig.

Béla: Rendben, de mi lesz, ha elfogadják és megjelenik a kötetben a Te neved alatt? Mi lesz a lóvéval? 75-25, oké?

Aladár: Jaj nekem, ha hetvenöt a tiéd, én éhen döglök.

Béla: De egy évig megint békén hagynak. És ne sajnáltasd magad. Szépen csurog neked a Magyar Szovjet Baráti Társaságtól, amiért Szibériából hazatért, volt hadifogoly „négerekkel” Fagyejevet, Solohovot fordíttatsz a neved alatt! Ott is ugyanez az arány, csak Te nem csinálsz semmit a suska háromnegyedéért. Tudod mit, itt van ez. (Átad egy papírt.) Teljesen kész. Add le ezt.

Aladár (olvasatlanul el akarja tenni, annyira bízik Bélában): Köszönöm, Heléna, hozza az első gluttyot.

Béla: Bele sem nézel? Na, olvasd csak, ha már ilyen olcsón a tiéd!

Trapéz és korlát
 
Kegyetlen, néma torna,
még csak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
 
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
 
Aladár: Ez gyönyörű, de kirúgnak érte az Írószövetségből! Hol van benne a Vezér?
(Heléna kihozza az italokat.)

Béla: Ő kényszerít, hogy válaszolj, mióta tart e hajsza. (Kineveti Aladárt és rögtön bekapja az elsőt.  Ettől „megjön” az esze, hiszen jó üzlet van kilátásban): Jó, jó, Ali. Látom, nem vagy pali. Aladár, aki nem palimadár. Mondjuk legyen egy kisfiú versikéje a Lenin Kohászati Művek óvodájából. Kiscsoport, így hitelesebb.

Rákosi elvtárs a legjobb pajtásom,
Hogyha eljön hozzám,
Neki adom a két kemény tojásom.

Béla: Miért kell azonnal rosszat gondolni? Az óvodában reggelire két tojást kapnak a kicsik, erről van szó. Jó, javítsuk. Van máááásik.

Rákosi elvtárs a legjobb pajtásom,
Hogyha eljön hozzám,
Neki adom a száraz kolbászom.
Béla: Van máááásik.
Rákosi elvtárs a legjobb pajtásom,
Hogyha eljön hozzám,
Neki adom a vajas kalácsom.

(Érződik rajta az alkohol hatása, egyre bátrabb) A kalács egy kis túlzás Diósgyőrben, a Lenin Kohászati Művekben,pláne vajjal. Ám ha a költészet nem is, de a gyermeki fantázia még szabad. Tessék, van mááásik. Neki adom…

A többiek: Térdkalácsom, orosz tanárom, panel-lakásom, munkástanácsom,
Sarlóm és kalapácsom.

 És jött a két Latabár
Nem volt pénzünk mozira, ültünk a rádió körül,
Apánk csak állt és nézte: családja eszik, örül.
Ez volt a nehéz béke utolsó nyara, éve,
Hát vége lett, milyen kár,
Pedig hogy dalolt a két Latabár.
 
A postás egyszer csenget, az ajtóhoz rohanok,
A frontról hoz levelet,
Anyám a fal mellett zokog,
Kusza betűk, félszavak: Tábor…ne sírj… nem szabad…
Apád hazajön talán,
Addig is táncol a két Latabár!
 
Mikor a négy láb egyszerre lép,
Egyszer felém és egyszer feléd,
Nem érhet baj és nem jöhet vész,
Valljuk be, hogy egyszerűen megáll az ész!
 
Nyakkendőm, orrom piros, büszkén állok a télben,
Sírni-nevetni tilos  az avatóünnepségen.
Épp most lettem úttörő, ajándékom a jövő!
Az egész őrs vigyázzban áll,
Mert most is fellép a két Latabár!
 
Mikor a négy láb egyszerre lép,
Egyszer felém és egyszer feléd,
Nem érhet baj és nem jöhet vész,
Valljuk be, hogy egyszerűen megáll az ész!
 
Elrohant velünk az élet, álmodtunk, mert volt miről.
Óh, azok a keserves évek, nem tehetnek semmiről.
És van, akinek nem elég ez, folyton követel és kérdez,
Hogy hol van, ami neki jár?
Hol a két Latabár???

Béla: A látszat ellenére nem hülyültem meg teljesen, csak tudom, mitől döglik a légy. Nem fogok beledögleni ebbe a szarba. Nem akarok „ülni, állni, ölni, halni”. Verseket szülni, szállni, nyögni, nyalni akarok. Nőket, pénzt, útlevelet, dicsőséget akarok, mint ezek a bunkó futballisták, a ballábas Őrnagy, meg a bamba Százados.
Az én tollam finomabb aranyból van, mint a Bozsik Cucu lába. És állandóan a kapu előtt várok,  letámadok, kötényt adok, beadok, kapásból lövök, csavarok, csúsztatok, emelek, ollózok, hátrahúzok, fejelek. Ha kell, jobbra, néha még balra is cselezek. Egyszer-egyszer még lyukra is futok.
Nem fogok a kispadon ülni, töpörtyűvel a stanicliben, nem cipelem a labdát tudatlan népiesek és szakérettségizett, gyorstalpalt Dolgozovicsok helyett, akiknél érdem, ha nem tudják ki volt Dante, elég, ha személyesen ismerik Illés Bélát.

Róka: Vagy nem tévesztik össze Solohovval.

Béla: A sok hülye írástudó, a Babits-bébik, Ady-alteregók, Kosztolányi-kosztosok, Radnóti-ragadványok persze utálnak. Némelyik Recsken recseg remek rímeket,  mások elégiát írnak a munkásokhoz, akik be vannak szarva és akiktől ők még jobban be vannak szarva. Nem veszik észre, hogy az elvtársak sosem voltak melósok, csak ügyesen a nyakukra ültek, pontosan a burzsujok helyére. Jó nagy seggük van, elfér alatta együtt az egész munkás-paraszt szövetség, meg a haladó értelmiség. Hűséges-hűbéres hivatalnokok. Tesznek az Irodalom Birodalomra. Nem kell nekik a Költőfejedelem, vagy a Herceg.
Annyira imádnak, hogy új Himnuszt akartak velem íratni, de pechemre Kodály nem állt rá. Zoli bácsi betett nekem, százezreket vett ki a zsebemből. Arról nem is beszélve, hogy közvetlenül Kölcsey Ferenc mellé kerülhettem volna az örökkévalóságban. Képzelje, Rudikám, száz év múlva, április negyedikén azt harsogják a megafonok a Hősök terén:

Sztálin küldte a magot,
Rákosi ehelvetette,
A magyar nép nem habozott,
Locsolta, fehelnevelte,
Még egy konyakot a szocializmus bátor Villonjának ! (Boglya viszi neki az italt, Béla előveszi táskájából a füzetét, lapozgatja. Hobloinger elveszi a verset és hangosan elolvassa.)
Nagybetűs ünnepek után lassan alszik el az ország,
Vihar előtti éjszakán a lelket szennyesét mossák.
Két öreg áll a fal előtt, szemükbe nevet egy plakát,
„Bízzunk a közös jövőben!” Az idő nem ismétli magát.
A fagyó-fogyó mosolyok, tudom, nem nekem szólnak,
Új lapot ír a történelem. Majd egyszer, sajnos nem holnap.
 
Ki állította meg az órát?
Nehéz idők jönnek.
Másik Magyarország,
félek tőled!

Béla: Nyugi, azért észnél vagyok. Az utolsó versszakban „nem félek” van, mindenki hallotta? (Összegyűri és lenyeli a verset. Körülnéz, látja a megrémült közönséget egy pillanatra magához tér.)

Aladár: Semmi pánik, bár Sztálin elvtárs meghalt, Bulganyin megvéd, a Mojszejev együttes megvigasztal, Dunajevszkij megénekeltet bennünket. És máris következik Popov, a bohóc, Furfangos Nyesztyerka unokája.

A cirkuszbejárat környékén ácsorog
Két rongyos csöpp kisgyerek, az egyik így szól:
Bizony ám, nem is régen, bentről én is néztem
S hallottam ezt:  Ale-hopp, ale-hopp! Ale-hopp! Ale-hopp!
Mert itt, ennél a cirkusznál lépett fel
Esténként mindig az én apukám!
 
Az én apukám egy olyan híres bohóc volt,
Mint amilyen még nem volt sohasem,
Piros haja volt  és krumpliból volt az orra,
Trombita harsant, mikor megjelent.
Nem félt sosem ott fenn a trapéz tetején,
Mókázott ő a szörnyű mélység szélén,
Az emberek ezre oly bámulva leste,
 
Hogy milyen bátran ugrált a hintán:
Ale-hopp, ale-hopp!. Ale-hopp, ale-hopp!,
S a nép estéről estére tapsolva tombolt,
S a kedvence volt a bohóc!
 
(Mindenki boldog. Rudi próbálja kijózanítani Bélát, aki mostanra teljesen összeomlott. Közben elveszi a füzetet és eldugja a zsebébe.)
 
Boglya (Megjön a műszakból): Még két felest ide reggelire, magyarok. Vörös Csepel, vezesd a harcot! (Bedobja az elsőt.) Váci út, felelj neki! (A másodikat is.) Ebben a szakmában én vagyok Sztahanov, legalábbis itthon. Na, menjünk egy asztallal odébb az „Író-olvasó találkozóra”, hátha itt is leesik valami.
Miért vállalják ezt? Legalább olyan szar lehet hazudni, mint talicskát tolni. Ezt maga írta, Béla?

Este egy munkásvonaton
 
Mindig előkerül egy pakli kártya
Estefelé, a munkásvonaton.
A térdeken már ott a szerszámláda,
És járja, járja a talon.
De szóljon most, de csattogjon a kártya,
A férfiember kedves virtusa,
Évődés, tréfa összecsap szikrázva
A füstös légben – álljon a tusa,
Mert olyan szép az, olyan szívig érő,
Jó diadal – nincs is rá semmi szó -,
Ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,
Utolsót üt a piros ultimó.

Boglya (folytatja): Igazi költészet. Kossuth-díjat a poétának. Tudja, hogy tököt mikor lehet pirossal vinni. Pirossal, mert már egy ideje az az adu. És ezt az igényes kis episztolát hogy fizetik?  Készpénz, vagy dicsőség?
Mondja csak, Aladár, mi lett a régi veteránokkal, akik huszonöt éven át itthon tüntettek, éheztek, akiket kardlappal vertek, lecsuktak, kirúgtak a gyárból, miközben Kun Béla a Krímben üdült?
Kinek mondjam el, hogy egy kétbalkezes selejtbajnok faszkalap kétszer annyit keres mint én, mert párttag? Hogy ma is, mint  harminckét éve mindennap, újságpapírban viszem a zsíroskenyeret a Ganz Hajógyárba.
Hogy az igazgató, a párttitkár meg a szakszervezeti bizalmi úgy élnek, mint a grófok. Pedig ez a „trojka” nem a Szentháromság.
Mi változott meg? Legalább annyira félünk, mint régen, de most nem tartunk össze. Sőt, egymásra gyanakszunk!
Nem a melós uralkodik és nem is öntudatos. Az emberek szórakoznának, meg kicsit dolgoznának. Nekünk ennyi elég.
Azt írja meg Bélácskám, hogy a kötelező szemináriumokon huszonegyezünk, a Szabad Nép-félórákon alszunk, a faliújságra titokban nagymellű nőket szoktam rajzolni a dicsőségtábla közepére.
De Klupács elvtársnak, az agit-prop osztály vezetőjének csak nem vallhatom be, – Zolika, maga most ne figyeljen! – hogy hátulról megkettyintettem a kalauznőt az utolsó villamosjáraton! Milyen tanácsot adna?
Nekem jönnek a szocialista erkölccsel, mikor Marxnak három  zabigyereket szült a házvezetőnője a felesége tudtával, aki szintén hármat szült neki. Hat édes, szakállas kis angyal.
De az egyik darus, a Malasits Muki azt terjesztette, hogy ezek a Marxék hármasban csinálták. Na de elvtársak,  jesszusmáriaszentjózsef!
Mit röhögtök, birodalmárok? Magában különösen nagyot csalódtam Zolika! Kineveti a mitológiai Marxot, aki, akárcsak Zeusz, össze-vissza lövöldözött, mint Szamuely Tibor a Tanácsköztársaság alatt, amikor bezáratta az összes kupoldát! Maga annyira elvetemült, hogy Lenin után Krupszkájához is írna egy fűzfaszonettet? Tudja mit, maradjon meg Helénkénél! Na, nyeljünk egyet!

Más elmegy a jósnőhöz és kíváncsi,
kávézaccból, kártyából ítél,
Nékem nincsen erre szükségem,
jobban tudom,  mi mennyit ér.
 
Meg van magáról a véleményem, maga kis hamis.
Mondhatom, hogy szerelem terén
nem valami sokat ér!
Meg van magáról a véleményem, maga kis hamis,
Az első nap mindent megígér,
másnap haza sem kísér,
 
Csak csókkal csábít, csupa csalás,
Csók csekély csattanóval: csapás.
Szószegő, szajkó és  szívtelen,
Szerelemben veszedelem,
Óvjon tőle jó szellemem.

Boglya: Alpári egy alak, maga, Náci. De ha kimegy az asztalokhoz, jobb napokon mostanság is tíz perc alatt megkeresi az én egy havi fizetésemet.
Ezzel a melegbarna, rekedt hangjával elbúgja a nőknek, amit akarnak, és bugyi nem marad szárazon. Láttam én tavaly május elsején, hogy a Magyar Pamut káderosztályvezetőjét, Blitzkrieger Rózsika nénit  az íróasztal tetején  hőmérőzte meg, aki közben Sztálin képét bámulta, és hangosan mentegetődzött: Hah, elvtársak! Huh, jajdejó, te vadállat, te bunkócska, te drága, abba ne hagyd! Elvtársak! Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki. Maga szemét gengszter, magyar Osztap Bender.

Róka: Bender elvtárs Ilf és Petrov darabjának vezéralakja, a szocialista szélhámia emblematikus alakja.

Boglya: Elég hamar el is ment. Miért lőtte meg azt az ötvenéves banyát? Csak nem ezért és így lett a Vörös Rébék Lánydalárda kórusvezetője?
Mondja, mivel olajozza a torkát a sok tátogó kanárinak ? Egyenként, párosával vagy szólamonként hozza ide őket korrepetálásra zárás után?

Hoblinger: Tudja, mi kell ahhoz, hogy egy  maszek ma életben maradjon? Hogy egy zenész megéljen? A jazz tilos. Angolul énekelni tilos. Ha magyarul írsz, jön a cenzúra.

Üzemel a pokol bár,
Kavarog a színes bál,
Hétrét görnyedt ördög dörmög,
Vörös ördög nem kék ördög,
Míg táncolni jár.
Dübörög a pokol kvartett,
Nem kell itt a tánchoz parkett,
Hajnal felé aztán mindenki
Indul új melóra a pokolba!

Hoblinger: Tudja, mit mondott nekem Pettenkoffer elvtárs, amikor ezt megmutattam neki? Őt a zene nem érdekli, pontosan tudja, egy a-moll sosem lehet reakciós, ám erről az ördögről mindenkinek, na, ki jut eszébe? Kimondani sem merem.
Elküldtek Ferdős doktorhoz, meg a Moszkvában végzett Borscs elvtárshoz, az első dícsért, a másik lehülyézett. Mindig ezt csinálják, csak felváltva.
Azt tanácsolták, hogyha jót akarok magamnak, az ördög ne legyen vörös.

Pokolbár – dal I.

Így lett hát öreg, a kékből ott helyben vént csináltam, hogy lássák, velem lehet beszélni és nem sokat lacafacázok, de hiába.
A szocialista táborban melóra nem lehet indulni a pokolba!

Pokolbár – dal II.
Felejtsem el az egészet, inkább írassak új szöveget a gyapotszedésről. Azt is
megkérdezték, ki írta a verset? Ijedtemben bedobtam, hogy Dunajevszkijtől fordítottam. „Nahát, ezek a Jagodáék a KGB-nél odaát hogy’ elpuhultak,” – csóválgatta a fejét Borscs. „Nem beszélve arról, hogy ez a néhai lipótvárosi jassz Deutsch…”

Aladár: Dunajevszkij Izsák.

Hoblinger: „…Izsák is miket enged meg magának az ogyesszai dácsájában, bezzeg itthon kussolna.” Aztán kirúgott.
Mitől félnek ennyire? Itt olvas a nép, pont erre büszkék. Igen, itt ismerik Petőfit, Arany Jánost, sokan Adyt is. Itt volt színház is, komolyzene, festészet,  népdal, ezt nem lehet kiirtani. Ezek rosszabbak a spanyol Inkvizíciónál, nem azt olvassák, amit leírsz, hanem azt, ami a sorok mögött van. Azt keresik, mit rejtesz el. Mit csinálnának ma ezek József Attilával, akit kivertek maguk közül?

„Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg… Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, mely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ s vidul, ha toroz.”

Én nem költő vagyok, hanem csak egy szar kis kocsmazenész. Nekem az a jó, ha sokszor toroznak. Már rég nem kell rádió, hanglemez, külföldi turné, elég, ha táncolnak, énekelnek, tapsolnak nekem az emberek, na és fizetnek is érte. Nemsokára fel kell vennem Szabolcs mellé egy tangóharmonikást, hogy szovjet dalokat is tudjunk „hitelesen” játszani. Ott ül majd a júliusi dögmelegben matróztrikóban meg bőrkabátban a Lenin Lengyelországban olajfestmény színes nyomata alatt és puhára főve kísér engem:

Úúúgy várom a párom,
Csak harmonikázom,
S a bánatról dalolok én.
Mááár szívem úgy dobog,
Ha cipője kopog és nevetve siet felém.
A vallomásom csókra bírja talán,
De, ha átölel, nem is tudom,
Hogy hova is tegyem a harmonikám.
Miért félnek tőlem? Eltörték az ujjaimat, feloszlatták a zenekaromat, nem adhatok ki dalokat, nem játszhatok az ötödik kerületben, a Várban vagy a Margitszigeten, mert ez mind kiemelt körzet. De az emberek még ide, a világ végére is elvillamosoznak, egy kis jó zenéért, meg ha valódi egri borból mérik a fröccsöt? Hétvégén – Isten tartsa meg a jó szokásukat! –kurvák is jönnek, hogy a rászorulókat azonnali gyorssegélyben részesítsék.
Kőművesek isznak írókkal, focisták fásokkal. Részegen mindenki szabad. Ilyenkor elmondják álmaikat, vágyaikat is. Borban az igazság, borban a vigasz. Az egész ország iszik. Az elvtársak is. De őket még ez sem köti az emberekhez. Néha velük vedelnek, de sosem együtt. Pár pohár után mindenki boldog, de az öröm mégsem egyesül. Jó komcsi nem dug, hanem közösül.
Mulatni sem tudnak, csak leisszák magukat. Ugyanúgy cigányoznak, mint a régi urak. Ácsi!
Jön Bob herceg, Marica grófnő, Lili bárónő, a Csárdáskirálynő,  vagy ha nagy baj van, valami magyar nóta és mindenki elérzékenyül.
Ha véletlenül éjfél után azt mondom Stopweisz elvtársnak, hogy főméltóságú uram, nem utasít vissza, nem nyelvbotlásnak veszi.
Nem Árpád vezér, Mátyás király, Horthy kormányzó vagy Rákosi elvtárs, hanem Hajmási Péter egyesíti a nemzetet. Néha, bár halva van, de még Gacsaj Pestának is sikerül az – miközben Mátészalka gyászban van -, amit az egész Politikai Bizottság hiába próbál juhászokkal, bányászokkal az Országgyűlésben. Pocsék, nyálas zene az operett, de a siker nem kényes. A muzsikus éhes. És minden pénz fényes.
Kinn megtanultam big bandben gondolkodni és játszani. Duke Ellington, Glenn Miller, Count Basie a kisujjamban van. De mikor a górék itt vannak, elfelejtem őket. Még szerencse, hogy a focisták járnak külföldre és hoznak új lemezeket, én meg hálából eljátszom nekik, amit le tudok szedni egy duóra. De Szabira számíthatok, kevéssel is beéri.

Tudja-e már, mi az a Chattanooga Choo-Choo?
Nem tudja, ugyi? Ez az új „bugi-wugi”!
Ezt járja már együtt a Rózi és a Lulu,
Előbb egy puszi s utána bugi-vugi (wugi-wugi?)
 
Tánc közben legkisebb porcikád is beleremeg
Elsősorban arra vigyázz, hol a kezed
Ne legyen túl felül, ne legyen túl alul,
Pontosan a derekán fogd a pártnered!
Jobboldali lábadat kitekered,
Talpaddal a parkettet megkenegeted,
Néhány óra alatt, kibugizod magad,
Közben abbahagyni nem is lehet!

Ettől is félnek. Ez sem mehet. Tilos, mert csucsu. Mi a baj vele? A szöveg? A zene? A ritmus? A tánc? Mit játsszunk ehelyett? A volgai hajóvontatók dalát? Legyünk hülyék, gyávák, tehetségtelenek ?  Rég az vagyok. Szarjunk be a munkásosztály vasöklétől? Nekem 10 éve folyamatosan hasmenésem van, lassan gumibugyit húzok, mielőtt elolvasom a vezércikket. Persze, Május Elsején széntablettát veszek be, nehogy  pont a díszemelvény előtt jöjjön rám, amikor ütemre kell tapsolni.
Gyermeknapra bevágtuk a Pionírok Énekét, a négy szólamot ketten. Néphadsereg napjára, hogy Kossuth Lajos helyett „Farkas Mihály azt üzente…”  Még jó, hogy nem Vorosilovot kell énekelni. Március nyolcadikán a Magyar Pamutban kijöttünk Hajdú Júlia Sétahajójával! Nőtől játszunk nőknek a Nőnapon! De Bányásznapon vagy az Alkotmány Napján sem jövünk zavarba. Oroszul tudjuk a Dunjuskát, csehül a „Kukuvecská kukká”-t.
Egyszerű magyar tök alsónak készültem, de mezsdunarodnij Jolly Joker vagyok. November Hetedikén kopkázok baskírokkal, durákozok kirgizekkel, gopakozok kozákokkal, kell még valami?
„Érctorokok harsogva zúgják a szélben felszabadítónk hősi nevét…” – De ezek mindig valamihez kellenek, valamit jelentenek, magasztosat, ünnepit, amihez fel kellene nőni.
A Chattanooga Choo-Choo egy hülyeség, talán nem is jelent semmit, mégis beindul tőle mindenki. Ráznak, mint a zuluk a törzsi szertartáson, és amikor nyomom nekik, úgy érzem, egy vagyok velük, ugyanazt szeretjük, de nem valami Eszmét, vagy Vezért, hanem a Chattanooga Choo-Choot.
Salzburgban, a fogolytábor drótjai mögött, nem volt teljes a bandánk, csak kvintettben játszottunk, de még így sem találtunk dobost. Hát az amcsik küldtek egy fekete őrmestert. Vele nyomtuk és megőrültünk. Még Herr Wolff SS obersturmbannführer is vadul bugi-vugizott az orosz tolmáccsal a barakkban. Egyedül a tábori lelkész látott a jövőbe és hányta magára a keresztet: Uram, szabadíts meg a gonosztól!
Te, ezek a négerek döbbenetesen zenélnek, és hogy’ énekelnek! Teljesen más a tempójuk. Havonta egyszer fújhattam velük pár jazz-standardet. A fehér tiszti közönség a földön fetrengett, az asztal tetején ugrált és üvöltött az elragadtatástól. Mintha vége lenne a háborúnak.
Másnap vége is lett. A nácik letették a fegyvert, mi fel a hangszereket, elő a mikrofont és győztesek, vesztesek, fasiszták, kapitalisták, kommunisták, orgonisták, zongoristák, alpinisták, mindenki, mint az őrült, ráztuk három napon át.
Ebből lehetne valami új! Ha a fehérek átvennék a feketéktől, aztán jönnének a sárgák, a rézbőrűek, a végén még az arabok is. Ez lenne az igazi Internacionálé, nem is lenne szövege. Csak ennyi: Chattanooga Choo-Choo! Bömbölné a rádió az egész világon: Csucsu! És mindenki táncolna, nevetne: Csucsu!
Egy milliárd kínai: Csucsu! Félmilliárd hindu: Csucsu! Bantunégerek: Csucsu! Kántorok, rabbik, müezzinek: Csucsu! Királyok elnökök, bankárok:  Csucsu!  Banditák, gengszterek, tolvajok: Csucsu! Adenauer: Csucsu! Tito: Csucsu!
Bulganyin, Hruscsov…

Valaki: Vorosilov: Csucsu!

Hoblinger: Farkas Mihály,

Valaki: Révai József, Gerő Ernő: Csucsu!

Puskás: Még maga Rákosi Matyi bá’ is Csucsu!

Hoblinger: Csucsu az egész világon. Mindegy, hogy a Csucsu honnan jött! Jézus és Marx is zsidó volt. És nézd meg, ma hány keresztény fekete van és hány kínai kommunista! Ki, vagy mi lehet a csucsu? Elnyomott rabszolga, aki ebben a „csucsu”-ban fejezi ki a szabadságvágyát? Mi a csucsu?  Az elementáris Örömóda. Csucsucsucsucsucsucsucsucsucsucsucsucsu-csucsu! Gyerünk! Brazil a dobos..,

A többiek: Cigány a bőgős, zsidó a zongorista, sváb a trombitás, néger a szaxis, angol a gitáros… és magyar az énekes!

Hoblinger: Ettől beszarhatna az ÁVH és az FBI a  KGB-vel együtt! A nagy, az új, a nemzetközi csucsutól! Tudod, mi az álmom? Meg is történhetne. „958-ban, a bugi-vugi klubban volna jó”.

Várhidi: A Moszkvai Lokomotív a Budapesti Lokomotívval csucsuzna!

Heléna: Koós János és Joszif Kobzon: Csucsu!

Hoblinger: A csucsu örök! Meghódítja a világot! 68-ban, Prágában, a Vencel téren: Csucsu!

Deák: Utána még harminc és Kijevben, Beregszászon is: Csucsu!

Hoblinger: Aztán majd Debrecenben Kósa és Kósáné együtt: Csucsu!

Aladár: Na, fogadjunk, hogy ezt nem monddod a következő előadáson!

Hoblinger: Azért félnek a csucsutól, mert összehozza az embereket?

Boglya. A szegény is csucsuzik, a gazdag is. És nincs főcsucsu.

Hoblinger: Nem kell tolmács, titkosírás, kódfejtők. Minek?
Nincs himnusz, nincs törvény. Egy szó és mindent kifejez. Csucsu.
Na, térjünk magunkhoz, Boglya úr! Gyalog menjen haza, hogy holnapra kiszellőzzön a feje! Fenséges, nimfofenomenális vendéget várok. Magának bevallhatom, hiszen a munkásosztályt nem lehet megtéveszteni, úgyis tud mindent. Elvtársak! Ti vagytok az én halálig hűséges, örökös hallgatóságom! Tudjátok, ki vagyok! Csucsu.

Pettenkoffer (belép): Idióta, legközelebb ne ordítson közelről a mikrofonba, mert megsüketülök. Csalódtam magában. Mit duduzott, bubuzott, gyugyuzott, vagy mi a francot csinált? Mi az a dudu? Mást nem lehetett kivenni a zagyválásából. Folyton bubu!

Hoblinger: Csucsu, kérem szépen. Csak csucsu.

Pettenkoffer: Tudja, hogy ezért mit csinálok magával, Csucsukám?

Hoblinger (Megjelenik Heléna, de nem lép be, csak ijedten hallgatózik): Alázatosan jelentem, mint Svejk, igenis, tudom. Be tetszik vágni a klotyóba, vagy úgy le tetszik csukatni, hogy belekékülök. Aztán ki tetszik tépetni a körmeimet, áramot tetszik vezetni a heréimbe, a főtörzs elvtársnak a szájamba tetszik hugyozni, tormászacskót tetszik húzatni a fejemre, de előtte ki tetszik veretni a fogaimat, meg tetszik itatni velem tíz liter vizet, meg tetszik etetni velem tíz kiló karalábéfőzeléket, aztán majd a saját szaromat is meg tetszik velem zabáltatni, a balkezem ujjait is eltetszik töretni, el tetszik vetetni a kocsmámat, és ezek után még az emberi méltóságom maradékát is el tetszik vetetni. Jól mondom?

Pettenkoffer: Szo-szo.

Tromsits: Meg tetszik engedni, hogy folytassam?  Erre az egész meggyőzésre nincs szükség, mert én már most bevallom, hogy faszista vagyok, amerikai kém, büdös zsidó, buta cigány, sunyi magyar, hogy a „csucsu” az összeesküvők titkos jelszava, ez indítja majd el az aljas támadást, amely a teljes Központi Bizottság lemészárlására, az amerikaiak  behívására és a faszizmus felállítására vezetné a tömeget.
Önként bevallom, hogy már minden Fradi, bocsánat Kinizsi drukkert is beszerveztünk. Sőt, a telefonkönyvben minden G betűs a mi emberünk. Tessék jegyezni a központban, sorolom őket.

Granyák, Grauer, Granyicsek, Garai (Gréninger) és Gurbacsek,
Grippin, Gritzin, Gondarov, Grotta, Gróza, Grohmann, Gróf,
Gottfried, Gottlieb, Gallovics, Gurrencsár és Glazovits,
Glück és Glock és Gombovics, Galinovácovácsevics.
G. Nagy, G. Kiss, G. Kovács, G. Lukács,
Gundelfinger, Gondolai, Gohán, Gorcsatov,
Gorcsev, Gorbacsov,
Gleyer, Glázer, Glukovács, Gerber, Gurbár, Görkovács, Gundel, Gébics, Gondarek, Göndörfalvi, Grecsanek, Gréber, a Gruber, Grümholz.

Pettenkoffer (előkapja a pisztolyát és Tromsits homlokához szorítja): Szórakozol velem, te mocskos féreg! Szitává lőlek azonnal! Térdelj le ide! Most jártasd a pofád! (Letérdelteti és a szájába nyomja a pisztoly csövét) Azt elfelejtetted, hogy ha akarom, bármit a szájadba veszel, te köcsög? Na, halljuk, miket locsognak az írók?

Hoblinger (nehezen beszél a pisztoly miatt): Előbb tessék kivenni.

Pettenkoffer (Kiveszi): Kuss!

Hoblinger: Alázatosan jelentem most kussoljak, vagy jelentsek?
Ezek körbe járnak, ott beszélnek meg mindent. Petőfi Kör, vagy mi. Nálam csak Révai elvtársat szidják, hogy betilt mindent.

Pettenkoffer: És a Pusztai Gyula?

Hoblinger: Az csak némán iszogat és ír.

Pettenkoffer: Mit ? Le tudtad másolni?

Hoblinger: Nem, mert kézzel írja. Mikor mondtam, hogy legépelem neki, elmosolyodott. Áh, köszönöm, ez csak „Egy mondat…”

Pettenkoffer: Na és a többiek, az a kis nyúlbéla Zollinger? Megírta már a születésnapi verset?

Hoblinger: Igen, itt írták a Kalamár Bélával. Valami Óda lesz, vagy micsoda.

Pettenkoffer: És mit idegeskedik (nyögdécsel?) az a szerencsétlen? Halljuk.

Hoblinger: Alázatosan jelentem azt, hogy manapság jobban fél, mint 44-ben a náciktól. Meg hogy mi lett az elvtársakból, és hogy ő nem ezt várta.

Pettenkoiffer: Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát,
Százszor megcsókolsz majd egy szál ibolyát,
Ne írd, hogy vége, hisz’ azt nem hiszem én,
Nappal kigúnyolsz, de az álmod enyém,
Vissza fogsz hívni, te se bírod soká,
Lesz még, hogy járnál egy kis ablak alá,
Akkor már késő, nem is gondolok rád,
Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.

Pettenkoffer: Na és a Béla? Miről nyavalyog az a bértollnok?

Hoblinger: Hááát, Recsket emlegeti, az aranybányát. Ez baj ? Meg, hogy ő megírta volna az Új Himnuszt, csak Kodály miatt nem sikerült. Mert annak jó a régi.

Pettenkoffer: És mit karattyolnak edzés után az aranylábúak? Védett madárkák ők, de nem árt, ha tudjuk a tutit.

Hoblinger: Á, csak nylonharisnya, rágógumi, lemezek nekem.

Pettenkoffer: Náci, mindjárt feljebb megyünk egy-két oktávot!

Hoblinger: Jelentem, meg akarják bundázni a moszkvai meccset. Egy-egyre. Öcsi szólt a  Didinek, hogy labda nélkül, nyugodtan rúgja fel Vszedolov Bobrov elvtársat az ötösön. Aztán ők is rúgnak egyet, így lesz döntetlen. A meccs utáni fogadáson lesz átadva 500 pár nylonharisnya.  Nettó átveszi, Jasin meg a másnap reggeli négymotoros bombázóval küld 500 üveg vodkát Szolnokra. Egy hét múlva jön a Szolnoki Légierők – Budapesti Honvéd meccs, akkor a honvédosok felhozzák Pestre és itt szétosztják. Elég pontos voltam?
Pettenkoffer: És a „magyar anyák magyar gyermeke”, az a szervezett lump és proletár Boglya, az a mindig részeg kazal?

Hoblinger: Csak iszik, mint a kefekötő, de jól bírja. Nem gazsulál senkinek, csak vastagakat mond és máris fizetnek neki. Néha még engem is le tud venni a lábamról.

Pettenkoffer: Az nem teljesen hülye. Mi sem nem tudunk vele mit kezdeni, mert együtt zsugázott a régi elvtársakkal 38-ban. Még mindig emlékszik mindenre és mindenkire. Minden bemondásra. „Zöldike pintyőke”, meg „Tökölik Budát”, ilyesmiket ordít a hűvösben, ha részegen bevisszük. Mást nem tudunk kiszedni belőle. Rossz alany. Egyszer elkottyantotta Blahovácz elvtárs igazi nevét, én is így tudtam meg.

Hoblinger: Elsősorban „Viszik Ilonát, lobog a haja.”

Pettenkoffer: Na, és a kis kurvád, aki gyűlöl bennünket és lélekben mindennap disszidál? A szép grófkisasszonynak mije lobog, a kis Pallavicini Helénának? Meddig játssza itt a Hamupipőkét ? Meg kell hagyni, bögyös kis kanári. Micsoda hangja van. De meglengetném neki a szocialista  öntudatomat! Pár éjszaka után felkapnám a telefonomat és máris ő énekelhetné a „Pad-maszkovnüje vécserát” a születésnapi gálán. Aztán pedig irány a csúcs! Moszkva, Leningrád, Sztálingrád, Csita, Vlagyivosztok, itthon Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika és a turné végállomása: Ózd! De hát ezek a deklasszált arisztokrata-ivadékok nem tudják, mitől döglik a légy. „Lófasz, lófasz, mondta a grófnő, hogy leplezze zavarát”. S az igazság az, hogy ha ő lenne a jubileumi műsor sztárja, utána még „csucsuzhatna” is! Mivel Andropov, sőt talán maga Malenkov is itt lesz, soha többé nem merne hozzányúlni senki. A maga kocsmája is tabu lehetne. Nácika, na, beszéljen a művésznővel, hogy tegye félre a megsemmisített osztálykülönbség nyomait és adja át magát a győztes proletárdiktatúrát felváltó népi demokrácia képviselőjének. Haraso?

Hoblinger: Menni fog, főnököm.

Pettenkoffer: Nemsokára visszajövök. (köszönés nélkül kimegy.)

Heléna: Ki volt ez?

Hoblinger: Egy ügynök. Frank Sinatra ügynöke. Hollywoodi menedzser.

Heléna: Mindent láttam és hallottam.

Hoblinger: Akkor nemsokára te is térdelni fogsz előtte.

Heléna (pofon vágja): Rohadt szemét! Azt soha! Hová jutottál, te szerencsétlen nyomorult! Mitől lett ilyen? Hiszen szenvedett ő is, talán többet, mint más. Tele volt szeretettel, segítettél, akinek csak lehetett. Ettek-ittak nála mindenféle kivert kutyák tucatjával, háborús árvák. A háta mögött Hoblinger Róbert bácsinak hívták, de senki sem nevetette ki.
Mikor Sanyit felkötötték, először idevett pincérnőnek, jól kerestem, aztán bevett a műsorba, mindig vígasztalt, lassan én is megsajnáltam, hiszen mind a ketten egyedül maradtunk. Az ő asszonya Auschwitzban végezte, az én párom Kőbányán, a Kozma utcai börtönben. Végül lefeküdtem vele, nem volt rossz vigasz. Egyszer nagyon megkívántam, visszajöttem ide hozzá, hangokat hallottam, égett a lámpa, de hiába rugdaltam a redőnyt, nem engedett be.
Azt hittem van valakije. Megértettem, nem szóltam egy szót sem. Beletörődtem ebbe is. Aztán engedtem egy-két csábításnak, ő nem fékezett, nem szólt, pontosan tudta, miért!
Itt legalább megtűrnek, vagyok valaki. Kicsit elkurvultam, az írók, az énekesek, a csatárok, a színészek, mind megőrültek értem. Melyik facér nő bírná ezt az ostromot? Költőfejedelmek, gólkirályok, táncoskomikusok, kígyótestű focikapusok. Ajándékok, virágok, versek, rendben. Hát legyen. Tud valaki jobbat? Láttam, hogy baj van vele, csak azt nem tudtam, hogy mi?

(Hátul belép az irodába embereivel Pettenkoffer. Int és a kopók rejtve maradnak.)

Heléna: Idézések, a sok kihallgatás, minden éjjel fekete kocsi a házunk mellett, a családom kitelepítve, vagy Nyugaton, se levél, se pénz nem jöhet onnan. Még egyszer nem rohanhatok a határnak. Tudom, színpadon énekelni már sosem fogok, de ha itt hagyom ezt a kocsmát, még ennyim sem marad! Menjek három nyelvvel, zeneakadémiával szövőnőnek? Az elvtársak gyerekei nem tanulnak zenét, szolfézs, zongoratanítás sehol. Se szerelem, se gyerek, se család, se színpad! De a barátság megmaradt. A szövetségünk. Megtört szívek, eltört ujjak, széttört karrier.
És ritkán a zene. Az Öcsiék által becsempészett Mahalia Jackson, Ella Fitzgerald, Louis Armstrong lemezek! Hallgatni, leszedni, gyakorolni, néha titokban eljátszani. Ez a volt mi közösségünk. A mi szabadságunk. Felismert szükségszerűségünk! (valahol már van?) Jól elvoltam itt, veled, köztetek. Ideiglenesen, mint a ruszkik. És attól függetlenül, amit velem műveltek, amit tőlem elvettek, azt hittem, ennyi elég nekik. Nem sejtettem, hogy ennek a „valamilyen békének” mi az ára!

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet,
Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted.
S ha néha lenne még köztünk bármikor is ellentét,
A sorsunk összefort, azt nem tépi semmi szét.
Én félredobtam, látod, a büszkeséget,
„Haragszom rád”-ot minek is játsszam véled?
 
Karomba zárlak, többé már el nem bocsájtlak,
Sokat igér nekem ez a tiszta szerelem,
Mert így az élet olyan egyszerű és szép lett,
Át a föld kerekén senkinek nem adlak én!

Mi lett belőled? Csúszó-mászó pincsi vagy, kinyalod a seggüket ezeknek marionett-bábuknak, akiket Moszkva rángat madzagon, amit aztán, ha akar, a nyakukra teker.
Eladnál engem ezeknek a fröcsögő nyálú, böfögő börtönbáróknak, röhögve fingó reiszmanfrédoknak, akik azt hiszik, a világ egy vagina, a farkuk pedig a legjobb gumibot, amivel meghágják. A dicsőségért kefélnek a hímsoviniszták. Nem kell nekik partner. Tárgy kell nekik, célpont, ellenség, aminek behatolnak a barlangjába, ott lövik meg. Nem élveznek, csak elélveznek. Mit lövellnek ki ezek magukból? Mit képzelnek a spermájukról? Milyen géneket adnak tovább?

Itt jön az atya.
Nincsen rajta gatya.
Épp most nemzett.
Büszke lesz rá a nemzet.

Ezek aztán nem használnak gumit! „A jó fajtát szaporítani kell”. Ők is fajgyűlölők, mint a nácik és ők sem tudják, milyen régen, mennyire betegek. Mit teremtenek hatalmas férfiasságukkal az „új ember kovácsai”? Magyar téglákat, magyar narancsot? Milyenek kölykeik lesznek?  Kis iljicsek, kis joszifok lepik majd el a földet? A fenét. Még a saját utódjaik sem veszik be ezt az egészet, meglátod. Jampecek lesznek, huligánok, meg hobók. Igen, te majd meglátod. Ha jól viselkedsz, túlélsz mindent és mindenkit! Vezényelhetsz még akár a rendőrzenekarban is, egyenruhád lesz, tiszti rangot és nyugdíjat kapsz. Ha meghalsz, neked is eljátsszák majd a Munkás gyászindulót! Ehhez hálából hozzásegíthetnélek, ugye? Még nekem is megérné!
Nézd meg a pofájukat! Itt, egy kocsmában, vagy bárhol, ahol emberek vannak, még tőlem is beszarnak. Nehogy meghallja valaki, amit mondok, nehogy továbbadják egymás között, hátha legenda születik. Pallavicini grófkisasszony legendája.
Na, gyerünk, nemzetközi elvtársak, vigyétek el a magyar grófnőt! (Eléjük lép, kezét bilincseléshez nyújtja)

Petenkoffer: Szent Johanna monológja a máglya előtt. Majdnem olyan jó. Vigyétek és várjatok meg a kocsiban! Egy perc múlva én is jövök.
(Helénát elviszik az irodán keresztül, közben a bejáraton át belép Boglya)

Pettenkoffer ( bár észreveszi, meg sem rezdül, egy levegővel folytatja): Szerintem Czibor kellett volna a balszélre, nem az a dózsás zsaru Tóth Mihály.

Boglya (kicsit kapatos): Hülyék, inkább a Fenyvesi, vagy a Szimcsák II., azok is ballábasok. (Széles mosollyal, szinte üvöltve): Szevasz, Petárda elvtárs. Az illegalitásban ilyen helyekre be sem tehetted a lábad. Emlékszem, a Magyar Kandúrban ultiztatok a többi nyomingerrel. Milyen képet vágsz? Előttem nem kell megjátszanod magad. Tudom, mi a  munkád. Most hogy hívnak? Kamu Leon? Spitz Lipót?

Pettenkoffer (nem jön zavarba): Az elvtárs összetéveszt engem valakivel. (Egy pillanatra elnémul. Megváltoztatja a hangját) Nevem van, Vanek B. Eduárd.

Boglya: Én meg a hallgatag Drugics vagyok, a létrája nélkül. Troppauer Hümér meg ott ül hátul. Mikorra várjuk Gorcsev Iván elvtársat és hol késik Laura de Pirelli, koloratúrszoprán, mint az Éj királynője  a háromvonalas felső cével?  Heléna! Vagy ütemes vastaps kiséretében már eltűnt a süllyesztőben? Jó-jó, egy feles és abbahagyom. Még egy és nem is emlékszem semmire. Hogy is mondta Kishegyi Árpi, Klauzál-téri hőstenor a Művész Kávéház teraszán, amikor meglátta a Legfőbbeket sétálni a Sztálin úton: „Elvtársak, ne szarjatok be, nem ez a harc lesz a végső!” Kettőnél még magamnál vagyok, mint az angolok. Csak hat után jön a „viszik Ilonát, lobog a haja.” Ezt Attilára! Döntsd a tőkét, ne siránkozz! (Megissza az elsőt.)

Pettenkoffer: Szóval akkor Czibor, vagy Szimcsák II.?

Boglya: Jagoda vagy Berija? Csuka vagy Cseka?

Hoblinger: Az elvtárs a Vendéglátóipari Ellenőrző Hivataltól jött, ebéd után a raktárat és a könyvelést akarja látni. Erre parancsoljon Gibicsár elvtárs.

Boglya: Petárdácskám, mit ellenőriztek ti itt folyton? Valld be, inkább őriztek. Vigyáztok mindenre. Ránk is, rájuk is. Magatokra meg pláne. Listátok van minden vagyonról, ingó-fingó-ringó ingatlanról, tudtok minden számról, számláról, letétről, betétről, takarékról, maradékról. Rendes fiúk ezek. Ügyelnek
a nemzeti vagyonra. Hogy minden pontosan meglegyen, ha véletlenül változna a világ.

Hoblinger és Pettenkoffer átmennek az irodába. Petenkoffer leroskad egy székre.

Pettenkoffer: Ráadásul ez a Boglya egy 35-ös munkásmozgalmi veterán. Nem volt komcsi, csak szervezett munkás. 39-ben kétszer bevittem. Az újpesti Munkásotthonban sakkozott versenyszerűen. Iszonyú memóriája van, versek százait, partik ezreit tudja fejből. Ócska kis drehás maradt, de nem lehet hozzányúlni. Képzelje, még a Krímben is nyaralt! A szovjet sakkvilágbajnok Botvinnikkel is játszott két partit és ajándékba adott neki egy saját kezűleg esztergált krómacél sakk-készletet. Csak a királynő nyomott másfél kilót, az egész vagy húszat. Mihail Botvinnik azóta ezzel gyúr a következő kihívója, Szmiszlov ellen.
(Egyszerűen beleszól a kagylóba): Itt Sasmadár, azonnal kapcsolja a Baglyot.
A maga jelentéséért és a versekért még ma este visszajövök. Holnap lejár a határidő! Állítson össze mindent!

Béla (megtörten olvassa a lóverseny híreit az újságból): Ötödiknek jött be az a virsli. Sajnos, a lovak nem pártosak. Van, amelyikre hiába raknak szemellenzőt, jobbra húz. Lohonya hajtotta Pegazust, de délelőtt megint úgy beseggelt, hogy a futam alatt négyszer gallopoztatta azt a kecskét. Bár zárták volna ki, mint a Kádárt a pártból ’51-ben. Erre se teszek többet egy kanyit sem.

Boglya (átordít a másik asztaltól): Ezen a pályán nincs sötét ló. Heléna, tudja, mindig a vesztes fizet! Kérem a szokásost!

Béla: Mielőtt befejezem életem főművét, a Kár, hogy nálunk nincsenek szentek című versfüzért, melyben stációnként leírom Magashomlokú Matyi  kálváriáját a középiskolai tornaórák tortúrájától kezdve az első világháború hátországának morális önmarcangolásán keresztül a Tanácsköztársaság lovasságába vezető áldozatos útján át azt is, hogyan röpült tizenhat év börtön után nyílegyenesen a Komintern ölelő karjaiba, onnan haza,  majd azt, ahogy kopaszon küzdött kisgazda kalózok, kanonokok, kupecek, kurvák, kulákok hadával. Bocsánat, két hete folyton alliterálok, nem bírom abbahagyni.
És legfőképpen azt, hogy 10 millió fasisztával képes volt, azaz hogyan volt képes nekivágni a szocializmus építésének. A kötetet Aczél Tamásnak  adom szerkesztésre, és jeget szarik az irigységtől, mikor ezeket olvassa majd. Pár sor és készen vagyok.

Boglya: Kocsmárosné, aranyvirág! Ide a legjobbik borát!

Béla: Zolika, te mit ellettél?

Zolika: Öt versszakban, húsz sorban megoldottam. Szerintem őszinte. Lehet, hogy az első strófát kihagyom. Mi a véleményed, Béla?

Mohosszakállú, vén orosz parasztok arcán,
Pufók kölykök szemén feledte mosolyát;
A komoly nőkre, a hős férfiakra harcát.
Bízta, hogy ők vigyék, ők folytassák tovább.
Szíve, elméje csak minket őrzött, az osztályt;
És szabadítóját őrzi a nép: Lenint.
A munkásság: Lenin. Lenin: a munkásosztály.
 
Egyek barátaink és ellenségeink.
Görög hegyek közt tankcsapda, szikla-mellvéd,
Az ukrán földeken hullámzó rozsvetés,
Madrid pincéiben elásott, drága jelkép,
A Ganzban öntudat, növekvő termelés.
Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon,
Nankingba ágyúszó viszi az ő nevét,
Ki győzni hívta a munkást és parasztot.
És karddal szegte meg a népek kenyerét.
Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő
Vért és könnyet lemossa arcáról a világ,
És kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő,
És ringatja a föld kétmilliárd fiát.

Boglya: Teljesen újszerű. Az ember szinte látja a Föld térképét. És karddal megszegni a nép kenyerét!

Béla: Darvas elvtárs olvasás közben leizzad a gyönyörtől, szerintem  a kötet legelejére teszi. „Kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő”.
Ez már sugárzó, érzéki optimizmus, érezni belőle, hogy történjen bármi,
ötven év múlva is minden ugyanígy lesz.
Igen, szinte látom, hogy az ő arcukra, akik „győzni hívtak” minket, később sem ömlik bőven vér és nem folyik szemükből soha könny. Róluk nem kell semmit lemosni. Nem szárad rájuk a szar.
Sisakból cilinder, gumibotból sétapálca, korbácsból póráz, vérebből öleb, puskából suska lesz. És bővítetten újratermelik magukat, mint Marx szerint a tőke tette. Könnyedén eldajkálják a milliónyi csecsemőt, akik ugyanúgy cumiznak majd, ahogy mi most.

Boglya: De idefigyelj, Zolika, nagyon kinyílt a csipád azzal a duzzadt emlővel. Csak nem Heléna a múzsád neked is?

Jaj, a Helén, jaj, a Helén, jaj, a Helén olyan szép volt,
mint a Libanoni Cédrus kertben a rózsák,
Jaj, a Helén, jaj, a Helén a szeme kékje,
Olyan titokzatos, mint Tangernél a tenger, szívem oly hevesen ver.
Úgy várlak, gyere, Te buta, Te suta, Te bolondos Helénkém,
Úgy várlak havonta, naponta Tégedet én,
Mert tudom, hogy szerelmes vagy  belém.
Jaj, a Helén, jaj, a Helén,
Jeruzsálem közepibe lakik társbérletben
a drágám, a Libanoni leány.
Váltok jegyet és odamegyek
Szemed ha nevet,  én odaleszek,
Befűtve a jó nagy hajó már zakatol, angyalkám
Szelem a habot meg a szelet,
Szerelmes vagyok, hogy odamegyek,
Rám vár az a gyönyörű lány!
A lány a liba, a liba, a liba, a libanoni lány!

(Béla körben táncolva áriázik és közben Helénát keresi)

Boglya: Hol vagy Helén?

(Kétségbeesetten  kérdezi Nációl, aki nem képes arra, hogy elmondja, de Béla odamegy hozzá és rázza, csak rázza némán, közben megdöbben Rudi arcától, ettől rájön, mi is történt, de nem tudja elhinni, amíg Rudi ki nem nyögi, amit már mindenki tud, csak hinni nem mer).

Hoblinger: Elvitték.

Zollinger: Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

Aladár: A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
 
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
 
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
 
Szeretlek én, jöjj vissza hozzám,
Jó volna becézni, csókolni újra a szád!
Úgy hív a nótám,
Nélküled borongós ősz van és nincs többé nyár.
Elvitted tőlem az álmaimat,
Pedig az élet csak gyertyaláng,
Lassan megőrli vágyaidat,
S mire felébredsz késő talán,
 
Szeretlek én, jöjj vissza hozzám,
Jó volna becézni, csókolni újra a szád!
Úgy sír a nótám,
Nélküled borongós ősz van és nincs többé nyár.