F.Tóth Gergely
Bonnban született 2001-ben. Budapesten járt gimnáziumba, jelenleg az ELTE hallgatója. Versei eddig az Új Forrásban és a Nincs online-on jelentek meg.
Alatt-fölött
Láttál árvácskát hasalni
Törökmező mellett kettőkor?
Mennyit álltál a nyolcadik vágánynál?
Egyáltalán megjöttem aznap,
vagy még azóta sem?
Meg tudod, a sáv, hol a kristály már füstölög.
Emlékszel, tanultuk, vagy kellett volna.
Jegyzet a gépen:
Ne keress. Valahol vagyok.
Ha eszembe
Lassan unom a futást.
Az utakat,
a lámpákat,
a hét lépést köztük,
az embereket az erkélyeken,
– meddig futsz még? – néznek rám,
az elfáradt társakat,
a kapkodást a levegőért,
a macskakövekre ütődő lábfejem,
testem hullámzását,
a szemembe folyó izzadságot;
emlékszel, hogy szerettük régen a cseppeket?
Az egész világ megfordult,
volt vége a szivárványnak,
lélegzett az éj, és mi, mint két
szusszanás feküdtünk a parton.
Az árnyékom vastag, hajnali nyomot húz.
Isten akarta így:
egy szót sem szólva kocog mellettem,
lenézve, csendben, ahogy templomban szokás.
Aztán nem jutsz eszembe,
a sáv lassan felszárad, világosodik,
és csak szaladok a magozó Istennel.
Három év után
Párás üveg vágja ketté a várost,
nem látni határt.
Mintha jégvirágot böfögne egy Ikarusz,
fagynak meg a gondolatok.
Tompul a hangod pattogva a falakról.
A lehelet sem látszik,
a légzés megállt.
Csak a másik nevéig
és az emlékekig jutottunk.
Állunk egymással szemben, két idegen.
Megváltoztunk,
javíthatatlanul és örökre,
mint egy rosszkor elejtett pontosvessző.
Kertai Csenger: A gondolatok fagyottan hevernek előttünk, az Isten néma, az emlékek halottak, vagy legalábbis nem kielégítőek saját magunk megismerése szempontjából. A test viszont lélegzik, mozog, megáll, hasal, teljes elevenségében tárul elénk. Mi ez a fókuszváltás, hogyan lehet, hogy a legegyszerűbb mozgásokban közelebb jutunk a megismerésben magunk felé?
F.Tóth Gergely: A legegyszerűbb mozgásokat legtöbbször figyelembe se vesszük, és sokszor azért nem, mert megszoktuk őket. Ilyen például a légzés, tüdőnk tágulása és összehúzódása születésünk óta. Azon a véleményen vagyok egyelőre, hogy nem szabad megszoknunk semmit. A megszokás gyakran kényelemmel is jár, ami pedig kényelmes, az altat is. Úgy gondolom érdemes fellépni a tompaság ellen, és ennek egy lehetséges kiindulási pontja a megszokás elkerülése lehet. Az „én” ugyanúgy ott van a megszokott vagy nem hangoztatott kicsiny mozdulatokban. Ahogy nyelvünkkel lesöpörjük a szánk szélére ragadt süteménymorzsát, épp annyira fontos, mint amikor kimondunk valamit. Az aprótól a nagyobb cselekedetig mind „mi” vagyunk.
K.Cs: A mozgások mégis mintha céltalanok lennének, nincs irányuk, nem tartanak sehova sem, legfeljebb a saját létezésünkről adnak bizonyságot, mint az árnyék, ami súlyos nyomot hagyva követ minket. Kielégítő ez a céltalanság, elég, ha csak „elejtett pontosvesszők”, „jegyzetek” vagyunk egy számítógépen?
F.T.G: A céltalanság, és a levés szerintem nem ugyanaz. Én a létet olvasom ki ezekből az idézetekből. A jelen megragadottságát, amely abban a pillanatban nem fogható fel úgy, mint egy folyó, ami valahonnan valahova folyik: ha egy patakból egy pohár vizet merítünk, patakvíz marad, de nem folyik sehova. Egyébként a nézőpont elhagyhatatlan itt is. Mindig van olyan ember, személy, akinél az az érzésünk, hogy őt egyáltalán nem érinti, és nem érdekli, mi lesz velünk. Mintha jogosultságot kapna szemében bármilyen mozgásunk, cselekvésünk céltalansága. Valaki, akinek nem kell elszámolnunk, akinek nem kell bizonyítékokat vinnünk, és felhúzott szemöldökkel mélyen a szemébe nézve bizonygatni, hogy ezt meg ezt értem el, ezt meg ezt tettem le az asztalra. Az ideális persze az lenne, ha ez a személy magunkban létezne, és egy-egy estén, pohár borral az ég alatt szemébe nézhetnénk, és elengedhetnénk egy könnyű sóhajt.
K.Cs: „Ne keress. Valahol vagyok.” A versek kilátástalan hangulatvilágában meg-megrezzen egy határvonal, ami nem enged maga mögé belátást, de folytonosan érzékeltetve van. Mi van a határon túl, ami a verseknek nem enged belátást, és mégis folyton szorongatja őket, hogy megpróbáljanak átjutni rajta?
F.T.G.: Álmok. Képzetek és a valóság harca. A lírai én nézőpontjának kötöttsége, a mindentudás elérhetetlensége. Olyan talán, mint egyes embereknek a boldogság: komponenseire bontják, végre egyben látják, megértik, de összerakni már nem tudják újra. Ezt tudom elképzelni olyannak mint a fákat. A hártyaerdő egyik oldalán van a vers, a másikon meg…az olvasó?
K.Cs: Pályakezdőként mik a terveid a közeljövőre?
F.T.G: Egy időre elbújok, bár ez nem indokolt, mert még elő sem jöttem teljes alakomban. Sok dolgom van még a nyelvvel és az élettel. Terveim vannak a jövőre nézve, de felfegyverzetlenül hiúság csatába vonulni…