Kellerwessel Klaus
Húszéves pszichológiahallgató, verseit eddig 13 folyóirat publikálta, rajzait 3 galéria állította ki. Idén áprilisban jelenik meg első önálló (főleg drámákat tartalmazó) kötete A 77 fejű herceg éneke címen, amiről Kemény István úgy nyilatkozott: „Jó könyv, okos, vad, csapongó, de mégis kordában tartott ötletzuhatag. Ott figyel mögötte a drámatörténet a görögöktől az abszurdig és tovább, már-már a szemtelenségig szabad”.
Kellerwessel Klaus Csak egy dekorációs elem című novellája itt olvasható.
Makáry Sebestyén: Prózád egyik központi eleme a szinte lélegzetvételt sem engedő mondatépítés. Hogyan találtál rá erre a nyelvre? Kifejezetten ehhez a szöveghez tartozik ez a megszólalás?
Kellerwessel Klaus: A szöveghez az alapötletet Fernanda monológja adta a Száz év magányból. Ez a monológ három oldalon keresztül tartott, egyetlen mondatból állt, és összekavarodott benne minden, tér, idő, sőt a megszólaló személye is ( E/3-ban kezdődött és E/1-ben ért véget), és az akkori, tizennégy éves fejemmel elhatároztam: ilyet én is akarok írni, sőt, még hosszabbat is, mint amilyen a Márquezé. Az egész novella e köré a megamondat köré épül. Ráadásul ez az egész egy kérdő mondatra sikerült, amire az a válasz, hogy: „Nem”, vagyis a létező legrövidebb válasz. Ez volt a cél. De ilyesmivel később is játszogattam. Például az am mizu? című versemben is, aminek az alapját az adta, hogy az egyik barátom rámírt a téli szünetben, hogy „am mizu?”. És én két nappal később visszaírtam egy négyoldalas mondatot arról, hogy éppen miért szenvedek. Ezt a tudatfolyam-formát az elbeszélés témája is hozza magával: az egész szöveg egy nagy tömb, egy bekezdés, ahogy az elbeszélőnek is egy helyben kell állnia, díszletként, és meg se mozdulhat. Viszont, habár a forma így egységes, belül ide-oda cikázik benne, a tartalom teljesen szét van esve, nem kapcsolódik semmi semmihez, nem fejezi be a gondolatait. A külső statikusság és a belső széthúzás esik itt egymásnak mind az írás formájában, mind a tartalmában, ami azért elég poén. Az elbeszélő ki akar törni a helyzetéből, csak nem tudja, hogy hogyan. Közben meg el is akarja mesélni a történetét, csak nem tudja, hogy mit és kinek. És hogyan. Viszont néha mégis igyekszik a közönség fejével gondolkodni, ilyenkor pontosít, elgondolkodik azon, hogy na, vajon ők mit értettek abból, amit elmondtam, máskor meg olyan dolgokról beszél, amiről a közönségnek fogalma sem lehet, ellentmondásokba is keveredik, vagy nyolc anekdotát hagy félbe útközben, anélkül, hogy ez feltűnne neki. Ez inkább egy belső monológ, amit jobb híján, szoborpózba merevedve magának mond.
Kertai Csenger: A női testen tett erőszak nagyon érzékenyen van tematizálva. Ahogy a test egy dekoratív elemmé fokozódik le, az vajon nem egy önvédelmi mechanizmus-e, amin keresztül az elbeszélő el tudja mondani, hogy mi történt vele?
K.K.: Azt mindig is szerettem volna, hogy olyanoknak a sztoriját írjam meg, akiknek a sztoriját nem írja meg senki. A legfrissebb írásom például salgótarjáni munkásokról szól, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, miközben kifut lábuk alól talaj, bezár körülöttük az Üveggyár. A jelen szövegben ez még sokkal absztraktabban van jelen. A mulatozó emberek között ott áll ez a szobor némán, de némaságának ez az írás hangot kölcsönöz. Én nem gondoltam erre, amit kérdezel, hogy a szobor szerep önvédelem lenne, de ha ez így van, akkor ez a nyelv győzelme, ahogy egy prostituált megtalálta a nyelvet, a beszélői pozíciót ahhoz, hogy elbeszélhesse a rajta elkövetett erőszakot. Így viszont még több értelme van annak, hogy E/3-ban kezdi az elbeszélést: rámutat a szoborra, hogy az ő történetét mesélem el, csak ahol belegabalyodik, már nem tudja leválasztani magáról, és E/1-ben folytatja. Írás közben persze nem voltam ilyen okos.
M. S.: Szexuális erőszak, teljes kiszolgáltatottság, teljes kihasználás, lélektelenítés: szinte minden elképzelhető tét benne van a szövegben. Miért vállal ekkorát?
K.K.: Nem volt akkora mondanivalóm a szexuális erőszakról, mint amennyi a felsorolt tétekből tűnhet. A szöveg írása (2014) előtt még csak nem is olvastam semmi hasonlóról. Még csak szexuális felvilágosítás se volt az iskolánkban. Ez a nagy tétvállalás szerintem egy költői túlzás. Világgá akarja kiáltani a lírai én, hogy fájdalma van. Teszem azt, – hasamra ütök – kaptam egy egyest a matekházimra. Az írásaimban egyébként már régóta jelen van a méltóságvesztés, a kiszolgáltatottság. Van egy nagyon mély jóléti bűntudatom, és úgy érzem, hogy az alkotásban kell visszaadnom valamit, vezekelnem kell a kényelmemért. A szegényeknek, a méltatlan sorban élőknek kell adnom valamit. Giccses, mi? De nincs sok értelme Mary Sue-król írnom, azt hiszem. Tehát nem konkrétan a szexuális kiszolgáltatottságról lehet benne szó, hanem egy nagy, kozmikus kiszolgáltatottságról. Ez itt most eredendően testi, de csak mert így sikerült. Másrészt meg a rabszolgaság is benne van ebben, ahogy más szövegeimben is. Van egy írásom – amire talán a legbüszkébb vagyok –, az Kongó kizsákmányolásáról szól, hogy a belgák hogyan gyarmatosították a területet. Ott is a rabszolgaság és a testen elkövetett erőszak vezet az elme széteséséhez.
K. Cs.: Kibontakozik egy prostitúcióra épülő vállalkozás, egy sex trafficking. A szöveg szereplőinek ez választásuk, hogy belekerülnek-e ebbe a „vállalkozásba”, vagy determinálva lennének?
K.K.: Az elbeszélő szeretné azt hinni, hogy ez neki szabad döntése volt, még akkor is, ha megbánta. Közben megveti társait, akik azon siránkoznak, hogy bele lettek kényszerítve ebbe az egészbe. Talán nem is kéne eldönteni, hogy melyik az igaz: hogy ez egy determinált belesodródás-e vagy pedig egy rossz döntés, hanem hogy melyik narratívát szeretné az elbeszélő. Ha passzívnak tekinti magát, akkor élhet az áldozati pózzal: ő nem tehetett ellene semmit, övé az erkölcsi fölény. Viszont szegény nevesítetlen elbeszélőnk nem használja ki az áldozati pózt, nincs benne hibáztatás, sőt még empatikusan is viszonyul a házigazdához. Ezért lehet, hogy a cselédeket is megveti, akik segíteni próbálnak neki a végén. Pedig velük a legrokonabb a helyzete. A kérdésre visszatérve pedig, az biztos, hogy jelentkezett az állásra, de más választása se volt nagyon. Meg akart szabadulni az otthoni pangó (szinte karantén-) létezéstől: hogy az apjának meg a macskájának hordja a kaját. Ez volt a kitörési lehetősége. Aztán kiderült, hogy mégse törhet ki, hogy egy szoborpózba van bepasszírozva, egy nagy tömbbe, akár a szöveg egységes tömbjébe. Erre mondjuk valamennyire reflektál az elbeszélő is, hogy ő az előéletében és az utóéletében is csak passzív résztvevője az életének: itt távolabb van az asztaltól, az akciótól, míg a többiek közelebb vannak, és őket az előéletükben is aktívan kínozta az apjuk, míg vele akkor se foglalkoztak. A döntése annyiból állt, hogy egyik szoborsorsot lecserélte egy másikra.
M. S.: Mintha az elbeszélő utolsó mentsvára ez lenne: én vagyok a legszebb dekorációs elem. Ez lenne az az egzisztenciális minimum, ami képessé teszi (az ettől már gőgös) elbeszélőt erre a nagymonológra?
K.K.: Ami valljuk be, nem kis teljesítmény: az hogy erre képes, már fel is emeli a „legszebb dekorációs elem” pozícióból. Érdekes, hogy utolsó mentsvárával is (hogy a legszebb) a fogvatartóinak hódol be. Mert nem azzal emeli ki magát, hogy a legokosabb, legkitartóbb, legügyesebb, hanem azzal, amit tőle várnak: hogy szép. Noha gondolhatjuk, hogy nem biztos, hogy ő legszebb, de az elbeszélő számára ez perdöntő kérdés, és ezzel kezdődik az egész monológ, hogy megindokolja, hogy miért ő a legszebb. Aztán az indoklásába belekavarodik, elkezd hat sztorit mesélni, mindegyikbe belebonyolódik, majd felteszi magának azt a három oldalas kérdést, amire a válasz az, hogy nem, nem erőszakolta meg az apja. Szóval a „legszebbség” kardinális kérdés, és éppen ezért olyan fájdalmas az, amikor megkarmolják, mert ezzel még ezt is elveszik tőle. A történet tulajdonképpen az elbeszélő tárggyá válásának a története, aminek a végén elveszíti az utolsó, már tárgyi értékét, az ő saját megkülönböztető termékelőnyét.
+1:Milyen terveid vannak?
K.K.: Nagy lehetőséget kaptam a Napkút kiadótól. Április vége felé megjelenik életem első kötete, A hetvenhétfejű herceg éneke címmel. Mindkét említett színdarab benne lesz, meg egy vers is. Most illusztrációkat, rajzokat készítek a kötetbe, mert minél több szinten szeretnék hatni. Ezt a vágyamat talán még a romantikától örököltem, a nagy összművészeti alkotástól, ahogy egy Wagner-opera is jön és egyszerre dózeról szöveggel, zenével, képekkel. Az első darab (Rubini véréből nárciszok nőnek) az a belgás, amiről már beszéltem. Ez a kongói gyarmatosításról szól és II. Lipót belga császárról és az ellene történt merényletről. A témára egy videó irányította rá a figyelmem, ami Hitler mai popkulturális szerepéről szólt. És ott egy pillanatra fel lett villantva II. Lipót képe, hogy ő volt a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosa Hitlerig. Aztán aznap este egy kamaraszíndarabról álmodtam, ahol hárman vagyunk egy koleszszobában: én, egy bohóc és II. Lipót, valamiről vitatkozunk, aminek a végén II. Lipót lelő engem, és erre keltem föl. Annyira fura volt, hogy akkor nyomban fel is írtam magamnak. Aztán akartam belőle írni egy novellát: nagyon pocsék lett. Aztán eldöntöttem, jó, akkor írok egy színdarabot: nagyon jó lett. A másik meg a salgótarjáni munkások tragédiáiról szól. Ezt azért kezdtem el írni, mert annyira tetszett a kongói darab, hogy elhatároztam, hogy beküldöm egy drámapályázatra, de nem volt olyan pályázat, ahová beküldhettem volna. Kettő pályázati lehetőség volt: az egyik Trianonról szólt (kétmillió forintos fődíj, és oda volt írva, hogy a hazafias érzületű írások elbírálása kedvezőbben történik), a másik Salgótarján várossá avatásának 100. évfordulójára keresett színdarabot. Azt se tudtam, hol van Salgótarján. A mai napig nem voltam ott, de elhatároztam, hogy megírom Salgótarján egész történetét egy darabban. A fókusz egy demens öregemberen van, aki próbálja jóvá tenni egy fiatalkorában eltemetett bűnét. A megőrülés szélén áll. Hogy egy hiteles demens karaktert tudjak írni, ahhoz ellátogattam több idősek otthonába és interjúkat vettem fel. A két darabot körbeöleli a címadó vers: A hetvenhétfejű herceg hajnali éneke. Ez egy mesei karakterről, a hetvenhétfejű hercegről szól, aki maga sem tudja igazán, hogy micsoda. Nagy, gomolygó összevisszaság van benne, amiben nem tud rendet rakni, nem tud kijutni, csak a kijutás kényszerét érzi, de még azt se tudja, honnan. Az olvasás itt paradoxonná válik, ezzel a kiúttalansággal megy ki az olvasó a kötetből. Szeretem a paradoxonokat.