Forráspont

Gágó Zsófia

1996-ban született Várpalotán. Jelenleg ötödéves magyar-történelem tanárszakos hallgató, illetve több éve demonstrátor az ELTE BTK leghosszabb nevű tanszékén: a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszéken. Ezen kívül képzőművészettel, versírással, zenével foglalkozik még.

Makáry Sebestyén: Posztimpresszionista székek és szarkasztikus útbaigazítások között verseiden nagy erővel átüt valami klasszikus poétikákból ismert nyugalom, felemelkedés, áhítat. Hogy ezt érzem, ez a befogadásom korlátoltságát, túlságosan séma szerinti olvasatomat bizonyítja vagy tényleg nyugodt kezű rajzolót/festőt látunk a versek „kaotikussága” mögött, aki egy már létező, de ritkán járt úton halad – és ha ez utóbbi igaz inkább, akkor hogyan tudnád ezt az utat szavakkal szegélyezni?

Gágó Zsófia: Szerintem bármelyik verset nézzük, valamilyen formában mutat klasszikusságot, mert még a legelborultabb alkotásoknál is szükség van „kapaszkodókra”. Számomra egy versnél a nyelvi megformáltság áll központban, így nem is tudom, hogy lehet-e versként tekinteni rájuk, hiszen csupán nyelvi kísérletezésnek is lehetne nevezni őket. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: ezt az „utat” úgy lehetne megragadni, mintha az általad megnevezett klasszikusságot, egyszerűséget modern töredezettséggel fejeznénk ki, az érthetetlenség határait súrolva. Az ellentétek egységbe hozásának törekvését tartom ezen az útvonalon keresztül izgalmasnak. Kérdés marad, hogy az érthetőség-érthetetlenség ellentétét egyben felmutatva, okozhat-e egy-egy ilyen kísérlet egyfajta „felszabadultság” érzetet?

M. S.: Verseid előtt – klasszikus nyugalom és áhítat ide vagy oda – értetlenül is állok. (Egyébként hallottam a versre a minap egy jó definíciót: „a vers az, amiről a leggyakorlottabb olvasó is csak akadozva tud beszélni.”) Hogyan egyensúlyozol az érthetőség és az érthetetlenség (magasabb érthetőség?) között? Egyáltalán – mit gondolsz – mennyire „kell” érteni a verseidet, a verseket?

G. Zs.: Szerintem általános értelemben véve ezeket a verseket nem lehet megérteni – a befogadón múlik, hogy mi lesz a végső jelentésük. Én inkább egy olyan szempontot képviselek általuk, amely olyan kifejezésformában nyilvánul meg, melyek összképe – az „érthetetlenség” ellenére – mégiscsak mutat egyfajta (meta)értelmezés felé. Hogy ezek a töredezett szavak, nyelvi fragmentumok milyen hatást érnek el a kognitív megértésben, milyen az eredménye ennek a tudatos véletlenszerűségnek? Ha nincsen végső jelentés, megkockáztatom, hogy talán nem is szükséges a jelentésadás sem.

M. S.: Visszakozva című versedet lehet-e egyfajta ars poétikának tekinteni? Pontosan a „láncba vert fonémák” felszabadítására gondolok; vagyis hogy a „történelmileg” begyökerezett konvenciók verik láncra nemcsak a fonémákat, hanem ezzel együtt magát a látást is. Megint csak úgynevezett klasszikus törekvéseidre utalnék: ha mindez azért történik, hogy betekinthessünk, mit látsz, mi van odabenn? Milyen képek merülnek fel? Vagy elég csak a betekintés folyamatát, vágyát le- és körülírni?

G. Zs.: Ezt a verset egy festmény ihlette. A „történelmileg kötött” formákban éreztem egyfajta szabadságot az által, hogy zárt térben, de szabad érzetű, szellős elrendezésben gondolkodtam. Ahogyan a képet készítettem, úgy jártam el írásban is: a formák szabad láncba tekerését igyekeztem nyelvileg megalkotni – itt is az ellentétek együtthatását erősítve. Szerintem az általad említett betekintés mögött végtelen lehetőségek húzódnak, amelyeket a művészetek valamilyen formában megragadnak; kicsit hasonló felfogással, mint a francia „látomásos”, szimbolista, akik egyfajta látnokok, betekintők voltak.

Kertai Csenger: A beletekintés problémái a hétköznapokba pont azért nehézkesek, mert nincs időbeli távolság, ami felől közelíteni, értelmezni tudnánk ezt a folyamatot. Mennyire jelent számodra korlátot a nyelv, illetve mennyire lehet a nyelven keresztül megfogni azt, ami velünk történik a hétköznapokban?

G. Zs.: Ezekre a kérdésekre keresem én is a válaszokat, miközben inkább azzal értek egyet, hogy a nyelviség korlátoz. Rám Wittgenstein volt a legnagyobb hatással, így azon a véleményen vagyok, hogy van, amit nem lehet nyelvvel kifejezni, mert van egy pont, ahonnan már nem működik a nyelviség. A munkáimban azt a végső határt, fokozatot keresem, amit még pont ki lehet fejezni ezzel a jellemző töredezettséggel. Ugyanakkor inkább izgalmas, mint nehézkes a hétköznapokba való beletekintés – pont amiatt, hogy az értelmezés időbeli csúszásban van…

K. CS.: Az igény a szétszórt vagy fogalmilag szellősen kapcsolódó dolgok elrendezésére (Van Gogh-tetrisz), a rím és a forma harmóniáiban jelenik meg. Mennyiben jelent mankót a vers formai eszközkészlete? (Ezzel együtt a mellékelt képekre is gondolok.)

Számomra a legbiztosabb mankó a forma tekintetében a vizualitás, azaz a harmónia a nyelvi fragmentumok valamilyen képi elrendezésében. Egy vers írásakor sem lineárisan teszem sorba a szavakat, hanem egy mozgó, képi folyamatként tudom elképzelni őket, ahogy az egész versalkotást is. Általában a festmény előbb születik meg, és utána „ugrik be”, hogy ezek a képzetek kitehetnének egy verset is is, valamiféle egységet alkotva. Tehát a fentebb leírt nyelvi kísérletezések legtöbbször vizualizációval társulnak; de van, hogy mindehhez akár dallam is társul.

K. CS.: A Búcsú előtti nyolc cigi című vers véletlenszerű utalásrendszerrel dolgozik, mintha a számunkra fontos dolgok tőlünk független történelmi eseményektől függenének. Hogyan lehetséges felfejteni ezek jelentését, miképpen lehet szerinted őket adaptálni a hétköznapokba?

G. Zs.: Itt is az ellentéteket akartam megragadni egy egyszerű képi leírásban. A középkorban jellegzetes élmény volt általában a profán és a szent erős egymásmellettisége – ez az élmény ihletett meg. Hogyan lehet adaptálni az események és a hétköznapok kapcsolatát? Szerintem a legjobb elmélet erre „a láthatatlan kéz elve”, ami jelen értelmezésben azt jelenti, hogy egy a mindennapjainktól független létező történelmi hatás – „kéz” – akár akaratlanul is befolyásolhatja a hétköznapjainkat, hozzáállásunkat. A művészet pedig olyan szinten adaptálhatja mindezt, hogy betekintést nyújthat az ún. hétköznapi „dolgok mögé”.

M. S.: Azt hiszem ritka az ilyen szép, letisztult verszárlat: „(fgr. *äŋɜ ’ >   m. *äŋg > ég).” – ahogy egyszerre valósul meg az elérintés és a megérintés. Azt látom, a nyelvről komoly költői, intuitív és nyelvészeti ismereteid vannak, melyek az Egy hangszál cigaretta c. versben jól láthatóan nem kirekesztik, hanem kiegészítik egymást. Tevékenységeidnek milyen irányai vannak, hogyan válnak szét és hogyan érnek össze?

G. Zs.: Én kétféle irányt tudok megkülönböztetni a verseimnél: az egyik a nyelvi kísérletezések vonala, a másik pedig inkább nyelvészetinek mondhatók. A nyelvészet és az irodalom interdiszciplinaritását versekkel igyekszem illusztrálni, avagy poétikai funkciót próbálok adni a tudományos írásmódnak. Fontosnak tartom azt a szemléletet, hogy ne zárt dobozokban gondolkodjunk a különböző diszciplínákról, hanem inkább egyfajta közös „hangot” keressünk, üssünk meg, amely nem elhatárol, hanem kiegészít. Valamiféle globális szemléletet szeretnék üzenni ezekben a „nyelvészkedős” versekben is. Az egyik kutatásom eredménye lett például, hogy írtam egy csak ótörök jövevényszavakból álló verset. Néha az egyetemi kutatómunkám is hozzájárul ezekhez az „összeérő” tevékenységkörökhöz.

Van Gogh-tetrisz
 
Posztimpresszionista székek
Sopronban a zsiráfok
Takaros tájkép
Zúgók
Surlók
Matatós vajkés
Kórógyban a gyíkárok 
Posztimpresszionista székek

Búcsú előtti nyolc cigi
 
Szent István samponja
Ágnes asszony mossa
Milyen nap van? 8!
Nem nyolc, hét.
Szarkasztikus útbaigazítás
Kiiszom a Szent Grálból a tejet
Utazás margójára
Hévízi asszonyok
 
Óhajtójel?
 
„Gondolatjel”
-Idézőjel-
-Gondolatjel-
„Idézőjel”
Mi? Kérdőjel.
Ixy
Ikszilon
Új b3etűkapcsolat

Visszakozva
 
Láncba tekerés
Evőeszközökben hajad
Belenőtted a felhőkbe
Kibomló arany
 
Történelmileg alkalmatlan arra
Hogy betekintsen
Láncba vert fonémák
A tükör kék melegében
 
Egy hangszál cigaretta
 
Szabályosan megfelel a tűz stabilitása,
ahogy a tűzben a szó belseji *g vagy *b vokalizálódik.
A diftongusból keletkezett hosszúmagánhangzó tüze
meggyújtja a szálat, aminek gyöke cseremiszi jelentésében
segíti a cigit, hogy elszaladjon magától (cser. šil ’elszaladni”).
Ahogy égve szalad a szál, olyan hangot ad ki, mely
mindenkinél más dallamú, és oly nehéz definiálni, mint
a hang szó egyértelmű eredetét.
A cigaretta pedig úgy ég el végül, mint az égben
a nazális (fgr. *äŋɜ ’ >   m. *äŋg > ég).