Forráspont

Pap József

1991-ben született Salgótarjánban. 2016-ban az ELTE BTK mesterképzésén, anglisztika szakon szerzett diplomát, 2016-tól az egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. 2015-től jelennek meg versei, műfordításai a Hévíz, Napút, PBÚ folyóiratokban, valamint a KULTer.hu weboldalon. Az ELTE BTK-n működő Szerdai Szalon alkotókör tagja.

Kötelező
Amikor kattintottál az igen és nem között
behorpasztottad a monitort.
Kívülről figyeltem a kurzort a két sáv között,
a máshol nem látható egyensúlyozást.
A földet éréskor felhorkant a merevlemez.
Ennek a mutatványnak is híre megy – Blogbejegyzés:
„Újabb kurzor választotta a zuhanást” – alatta komment:
Csak hiszi, hogy jól döntött, mert a telepítés
(a szerződési feltételeknek megfelelően) kötelező.
 
Commandante
Nehogymár nem ismered!
Vagy ötven éve nyomtatják,
kint van mindenhol.
Pólókon, grefitin.
 Ne, ne keress rá,
 azt sem tudod hogy írják.
 Inkább hangvezérlés.
Új keresés: cse-ge-va-ra.
 Első találat. Könyvajánló:
 „A 100 legszebb magyar várkastély”.

Meghajtók
Mindent a maga idejében, akár a gyakorlaton,
először a nagyobbik kapcsolót kellett benyomni.
A gomb felett a lámpa minden alkalommal felvillant,
amikor az elektromágnes bekapcsolt.
Tízig kellett elszámolni, hogy felgyorsuljon.
Utána a kisebbik kapcsoló következett.
A motor sokkal könnyebb súlyt mozgatott itt,
a lámpa is sűrűbben villogott.
Ha minden rendben történt,
a hangja fedte a másikét
és a galambok megijedtek
a nagy búgástól odafent.
Aztán mindent az elejétől:
számolás tízig és mindkettőt
egyszerre lekapcsolni,
hogy újra csend legyen.
Majd a könyv következett,
amit már kikészítettünk az asztalra, megfordultunk,
fehér egyenruhában, akár a szakemberek,
te fejet hajtottál, én csengettem,
és az atya előreengedett minket,
hogy elkezdődjön a mise.

Makáry Sebestyén: Honnét ered az érdeklődésed a digitális, elektronikus világ felé, hogy a vers fókuszát ilyen szorosan arra irányítod?
Pap József: Különösebb affinitásom nincsen az informatikához, csak annyi, amennyit a mindennapos használat igényel. De már ez is számos helyzetet teremt, amin érdemes elgondolkodni. Nagyon csodálkozom, hogy miért nem olvasok több – mondjuk így – „digiverset”. Másfelől van ennek egy olyan perspektívája is, hogy ez az interjú is online jelenik meg, digitális térben létezik, tulajdonképpen egy 0-1-es kódsorrá válik, ahogy már lassan minden más is, és ezt valahogy le kell fordítani valóságossá. Vagy figyelni kell, hol vált valóságossá. Mondjuk egy kijelzőn vagy egy kinyomtatott papírlapon, de az irodalmi térnek is egyre inkább a digitális felület ad otthont.
M. S.: Érdekes, hogy pont ezt mondod, erre akartam rákérdezni. Hogy a verseid talán legerősebb pontjai azok, ahol ez az elektronikus, digitális világ a valóságos természeti, épített világ felé talál átjárást. A galambok megijednek, a 100 legszebb magyar várkastély egyszercsak előáll, a kurzor lezuhan. Ez lenne a digitális, akár poszthumán világba átörökített emberi lépték? Vagy másképpen, a számítógépezés kulcsa?
P. J.: A fentebb közölt versekhez valóban ez lehetne az egyik szempont, ahonnan közelíthetünk, de egy másik szempont lehetne, hogy miként lehet összefűzni a digitálisat, az elektromosat, a technológiát egy lírai nyelvvel. Persze ez nem egy újkeletű dolog, amióta van vers, azóta lép kölcsönhatásba a mindenkori médiákkal. Nagyon érdekel, hogy mondjuk egy digitális folyamat leírásából hogyan lehet vers. Meddig engedi a vers a határait kiterjeszteni? Mennyit bír el a digitális világ regiszteréből? Szavak szintjén, szerkezetek szintjén. És hogyan lesz egy humán perspektívából dekódolható kép. Fontos kérdésnek látszik, az is, hogy mennyire járható át a digitális világ és a „valóságos”.
Kertai Csenger: A mai, átdigitalizáltvilágban van-e átütő ereje még az alanyi lírának? Hogy a digitális, akár nyomokban poszthumán trendeket követő versnyelvben az alanyiságot megőrzöd,mennyire programszerű, mennyire tudatos, vagy mennyire próbálod leépíteni, mert szerintem a verseidben mindkét lehetőség benne rejlik.
P. J.: El tudunk-e képzelni egy poszthumán perspektívát alanyi perspektíva nélkül? Ez szerintem egy önmagát megválaszoló kérdés, nemes egyszerűséggel, nem. Ezek a versek a számítógépezés (stb.) hétköznapi interakcióit használják fel, és ezek az interakciók mindenképpen alanyi szinten csapódnak le. Egy képernyőn, egy kurzoron, egy saját gépen. Ezek az ember felé közvetítő médiumok. Hogy mi lesz ötven év múlva, az majd elválik. Ha majd bőr alá lesz beültetve a képernyő, talán megint másmilyen lírát lehet írni.
K. Cs.: A Meghajtók című versben a „hogy újra csend legyen” verssor nekem akár lezárás is lehetne. Mégis eljutunk a hardverek személytelenségéből a szakrális térbe. Hogy jelenik meg a rituálé a digitális világban?
P. J.: Ha tapasztalati úton közelítek a már korábban is említett átváltozás felé, a kapcsolásból az elektromosból eljutok odáig, hogy ebből az egészből végre testesül valami. Ha másból nem, a galambröppenésből már látszik ez az út. A vers végén egy ugyan ilyen átváltozás történik, csak nem a technológia szintjén, hanem egy szakrális szinten, a rituálé szintjén. És így a rituálé is belekapcsolhatóvá válik a digitális világba. Az biztos, hogy többet szeretnék foglalkozni a témával. Az elmúlt hónapokban, a karantén időszakban olyan változások mentek végbe, amelyek nagyon is ide kapcsolódnak: miseközvetítések, digitális szentségimádások. Ezekben a hétköznapi szituációkban olyan szóhasználatok érnek össze, amelyeket rendkívül izgalmasan lehet összefűzni.
M.S.: Csenger kérdéséhez kapcsolódva, és itt most beemelném a tárgyalt rítusok körébe a Meghajtókbeli tízig számolást, és a kurzor egyensúlyozását a Kötelezőben, úgy folytatnám a kérdést, hogy hogyan kerülnek a rítusok ebbe a digitális világba. Mindenütt jelen lennének, csak észre kell venni őket? Vagy az emberi figyelem szervezi rítussá a bármilyen-világ jelenségeit? Te egy ilyen profán Pap lennél, aki rámutat ezekre?
P. J.: Szerintem egy poszthumán világban nem érdemes keresni a rítust. Ahhoz mindig kell az alanyi felismerés. De a versek által megidézett, technikai, digitális terekben is meg lehet találni a rítushoz vezető kapcsolódási pontot. Ez részben hasonlít a kezdeti kérdésetekhez is, hogy hogyan kapcsolódik a digitális világ az emberi világhoz. És igen, tulajdonképpen olyan Pap vagyok, akit érdekel a profán, aki keresi ezeket a mozzanatokat. Ami a másik kérdésem, és ami már jó rutinná vált az elmúlt, mondjuk 20–30 év lírájában, hogy melyek azok az új szavak, amiket már elbír a vers? Szerintem most már ezen nem lamentálni kell, hogy elfér-e a digitális referencia, hanem meg kell írni azokat a verseket, amelyekben benne van.
K. Cs.: A Commandante versben jól érzékelteted, hogy csak azért, mert valami digitális, nem feltétlenül működik tökéletesen, sőt a leg banálisabb hibát is elvétheti, mint a Google algoritmus, ami a forradalmárt összekeveri a 100 legszebb magyar várkastéllyal. Egyáltalán hibák ezek, vagy inkább egy új megközelítés ugyanahhoz a kiindulóponthoz?
P. J.: Természetesen benne rejlik a hiba ezekben a rendszerekben. De a hiba felmutatása persze nem lenne elég a vershez, viszont néha hoz olyan szituációkat, amelyeket, hogy úgy mondjam, minimum le kell csapni. Ez a hangvezérléses hiba egy megtörtént eset, de nem akarom Che Guevara forradalmárságát egyfajta digitális vagy költői-digitális forradalomként bemutatni. Itt tényleg csak a hibáról van szó, amiből valami poétikai lehetőség is kiviláglik. Ugyanakkor az a kérdés előkerül itt, hogy ahogy egyre jobban rá vagyunk utalva a gépre (pl.: hogyan kell leírni Csegevara nevét), a kapcsolatunkban, az ember–gép kapcsolatban milyen hibák rejtőznek. És ez mondjuk már szinte komikus zárlat, de meg fogjuk-e érteni valaha egymást? 
M. S.: A Prózai, depoetizált versnyelved hordoz-e többletjelentést, mondjuk a digitális világ felett érzett melankóliát, csalódottságot?
P.J.: Csalódottságról szó sincs, csak úgy gondolom, hogy kicsit följebb esztétizálva ezek a szövegek, illetve a problémafelvetésem, amire megpróbálok egyfajta perspektívát hozni, már nem működnének. Meg a számítógéphez fűződő élményeink is és maguk a terek is túl profának, prózaiak egy lirizált szöveg létrehozásához. Kicsit tartok attól, hogy egy följebb esztétizált szöveg eltérítené a figyelmet a vizsgálat tárgyától.
+1: Mik a terveid a jövőre nézve?
P. J.: Elsősorban szeretném befejezni minél hamarabb a disszertációmat, amelyben kortárs északír költők munkáival foglalkozom. Egy verseskötet is kezd lassan összeállni. Az itt közölt versek reprezentatívnak tekinthetőek az egész kötettervre vonatkozóan. Az őszi félévben folytatódik a munka az ELTE BTK-n működő Szerdai Szalon felolvasóestjein is, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy a jelen helyzetben maszkban, vagy inkább a digitális térben olvasnak-e fel a régi és új előadók.