Veréb Árnika
1995-ben született, Veresegyházon nőtt fel, jelenleg Szentendrén él. Az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének végzős hallgatója. Verseket, irodalomkritikákat és egy regény ír arról, mi van a világ végén.
éhség
az hogy a cigányok felették
mind a falut kizabálták
a néniket az ablakból és
lerágták a bácsik válláról
a nadrágszíjat az nem
baj erre születtek mondják
mint a fagyöngy de amikor
kidöntötték a fákat és levágták
mind a kecskéket de csak
a szemüket ették ki akkor
felszisszentek a kígyók
és körbefonták a muzsikusokat
csak egy-egy kar dülledt has
némi háj az áll alól az lógott
ki és falták a kígyók mind az
embert míg keskeny testük
fel nem repedt és fehérré
szelídült bőrlebenyek ömlöttek
mint a víz
*
esti csevely
láttam
mondja apám láttam őket
lehunyja szemét
összefüzött ujjai közt
földszag.
felettünk a cédrus mint hatalmas állat
forgolódik a tetőszerkezetben.
menjetek
menjetek el vigyétek magatokkal
a sötét füstöt
de csak a cédrus morog
mint aki neheztel
amiért csak néztük de
sosem akartuk
oltani a tüzet.
*
ima a hegyen
csíp a hegyek szaga.
ott ahol elégett.
köhögni kell tőle.
csak egy kicsit. aztán a csönd
bebújik.
a csönd a csontokba.
régen is így tettek mind.
azokat akiknek már
földből volt az arca
odaadták.
ilyenkor hagyni kell
hogy a csönd megegye
a csontokat
amikor már minden kék
és ömlik a köhögés.
leselkedett valaki
a szikla alatt. egy gyík
márványos hátú
és érezte a füstszagot
kék és fehér volt a bőre.
a szag beljebb csúszott
a szikla alá a sötétbe
és zöld és arany lett
mind a márvány.
*
vadat lesni nem szabad
úgy futok mint egy agancsos állat.
zavar ha meglátnak.
pár napja a csicseri langyban
meglesett egy néni.
tacskója volt kövér hengeres
nem tetszett a kutyáimnak
odanéztek hát
a szeme közé ők is.
én meg elbotoltam
elvétettem a lépést
és úgy estem mint aki magasról
zuhan
megzavarodott odabenn minden.
csak nyüszögtem
mint akit lelőttek
a tüdő megszorult maga körül.
odajött a néni
hívta a nyüszögés
hogy segítsen
odahívta a kövér hengerest
segítsen az is.
erre az enyéim
mint a nyilak
feszes testtel körbeálltak
és csak hörögték
menjenek
menjenek innen el.
de a néni nem értette és én
nem tudtam neki elmondani
hogy értik ezt a kutyák
mert a pórázak keresztben
ráfeszültek a nyakamra
odaszegeztek
tiszta föld lett a halántékom
és csak valami sutyorgásra telt
hogy menjen
menjen már a néni el
mert önnön kutyáim
fojtanak meg
és legalább akkor
hadd legyen csönd
aztán tovább futottam
szédülten
és csak otthon láttam meg a vért
vékony vonal a nyakból le
az anyajegyem kettéhasadt
és apám bizalmatlan kérdi
hogy fogunk hát ezek után
ezer közül is.
Kertai Csenger: „Hallod e csont a csöndet?” (Téli éjszaka) Ilyen József Attila-felütések szövik át ezeket a verseket, illetve olyan totális megszólalásmód jellemzi őket, melyet például az archetipikus minták képeznek (apa, föld). Mennyire tudsz, mennyire lehet ilyen igénnyel nekiindulni egy versnek?
Veréb Árnika: Olvashatod így is, meg nem is. Vannak, akik azt mondják – Umberto Eco például –, hogy tudatosan gyűjtik az olvasmányélményeket, melyek aztán (akár egy szövegadatbázis) jelentős szerepet töltenek be az alkotási folyamatukban. Én kevéssé vagyok ilyen. Olvasok és írok, ezek szükségszerűen egymásba érnek. Mások is mondták már a József Attila-hagyományt – mintha ezt követném. Nem követem, de nagyon szépnek találom azt, hogy akad olyan, aki felőle olvas. Ha nekiindulok egy versnek, az általában úgymond történet alapú; olyan eseményeket ölel föl, melyeken hetekig gondolkodom, él bennem, aztán megírom. Nem jut eszembe közben senki és semmi más.
K. CS.: Az ellentétekből építkező jelenlét konkrétan tapasztalható a versekben. Az esti csevely például egyáltalán nem egy hétköznapi, könnyed beszédtémát dolgoz fel. Mennyire fontos ilyen ellentétekből kiindulni, mennyire adnak fogódzkodót az olvasáshoz?
V. Á.: Valóban sok versem indul feszült beszédhelyzetből, ahol a résztvevők tudnak dolgokat, de sosem biztosak benne; inkább csak érzik, néha maguk sem hiszik el. Ez az állapot tényleg ellentétekre épül, hiszen a tudott dolog általában valami olyasmi, amit nem szabadna, nem lehetne látni. Ez az élmény az alap, és ez okoz valamilyen hatást, és ez lehet érdekes egy versben. Amit láttak vagy tudnak, azt úgysem lehet igazán elmondani. Az esti csevely nem önálló szöveg, sok másikhoz kapcsolódik szervesen (ahogy a legtöbb másik is, de ez különösen ilyen), de önmagában is atmoszférát teremthet, ami szerintem ez nagyon fontos. Mondhat egy szöveg sok mindent, de ami nekem izgalmas az az, amikor képes magának időt és teret alkotni.
K. CS.: A színek érdekes dominanciája érzékelhető ezekben az írásokban. A látás tematizálja bizonyos értelemben a szövegszervezést is. Mit jelent neked a képiség, miben alakítja a szöveget a vizuális-plasztikus közelítés?
V. Á.: Mindenben. Képekben gondolkodtam mindig, így képekben tudok írni is. Volt, amikor azt hittem, a vizuál jobban fekszik majd, mondjuk az iparművészet területén, de érdekes módon úgy nem annyira működött ez a fajta kreativitás. Biztosan azért kiemelt a szövegeimben ez a technika, mert a saját világlátásomat is ez jellemzi – márpedig másból nehéz dolgozni. A színek ennek a látásnak egy másik rétegét jelentik; viszonylag könnyen elérhető kódok, hamar látni lehet őket írott szöveg alapján is. Ha azt mondom kék a hó, a hegy, elég sokat mondtam a hóról és a hegyről. Egy szövegegységen belül (amilyen egy verseskötet például) az újra és újra visszatérő színek világot tudnak építeni, behívnak korábban olvasott képeket és egymásba nyitják őket. Ezzel tudatosan dolgozom.
Makáry Sebestyén: Erős mitológiai körforgás hatja át ezeket a szövegeket. Az empirikus tapasztalatok mögött is mágia dolgozik, de már maguk ezek a tapasztalatok is (pl.: Csíp a hegyek szaga) el vannak mozdítva az egyeditől az általános felé. Milyen mitologikus elemekhez nyúlsz vissza, és mit tudsz ezzel megragadni?
V. Á.: Sokféléhez, de nem mint szöveghagyományhoz. Érdekelnek a natív népek és a hiedelemviláguk, amely úgy használja a nyelvet, akár valamilyen mágiát. Ez a dolog rendkívül izgalmas; egy ilyen gondolkodásra épülő versvilág (de akár próza is) eltolja a hangsúlyt a parafrazáló mítoszfeldolgozásról, az eredetiről, mint eszményről. Mondhatnánk, hogy saját mitológiát írok, de ez nem igaz. Olyasmit csinálok mindazokkal a dolgokkal, amiket láttam és ismerek, mint a régiek. Az éhség című vers például az észak-magyarországi falvak pusztulásának tapasztalata; én zempléni vagyok (meg veresegyházi is), legalábbis a gyökereim oda nyúlnak vissza, tehát leginkább a zempléni tájba tudom magam beleírni. Az igazság persze kevésbé költői: megették a kecskéket, amelyeket azért kaptak, hogy haszonállatokként tartsák őket, a tejük felhasználása miatt. Ennek a pazarlásnak egyfajta ábrázolása a szemek kievése. Viszont ez az esemény már vonzza magával a haragot. Valahogy így épül a mitológia, lehet, mindig is így épült.
M. S.: „Úgy futok mint egy agancsos állat” – a természeti mitológiákkal összhangban az emberi jelenlét korántsem olyan hangsúlyos, kiemelkedő szerepű a verseidben, mint mondjuk a modern világ hozzáállásában. A természeti látásmód átjárást enged az anyagok (füst, márvány, gerenda) és az élőlények (növények, állatok, emberek) között. Ma ez az irány persze trend is. Hogyan találod meg az átjárhatóság képeit? Mennyire természetes vagy mennyire tanult ez a látásmód? Hogyan lehet túllátni a mondjuk így: ökokritikai minimum sablonján?
V. Á.: Természetes, hiszen agarak között nőttem fel. Azok a kutyák nagyon öntörvényűek, egyediek, hisztisek és okosak; néha belepusztulok, annyira hiszem, hogy meg fognak szólalni. Sokat aludtam velük, hátamat hátuknak vetve, hallgattam, ahogy lélegeznek és nem tudtam, hogy nem emberek. Ez beleég egy gyerekbe, hogy az állatokat nem alárendeltnek látja, hanem társaságnak, akikkel lehet beszélgetni. (Tényleg. Csak idegen nyelvet kell hozzá tanulni: a kutyákét, amiben furcsa módon a látásnak van legnagyobb szerepe.)
Persze valószínűleg ilyen alkatom is van, így látok, innen fedezem fel a világot. Nem is igazán érdekelnek az emberek. Az, hogy ez trenddé vált, hát végül is szerencse, nem? De sajnos nagyrészt azt látom, most sem valósul meg az a fajta hangsúlyeltol(ód)ás, amit említettél. A trend ellenére és a trenden belül is még mindig az ember a leghangsúlyosabb. Mintha még tovább is erősítenék a humán centrumot: védd meg a környezetet, a te felelősséged, te vagy az úr stb. Én ezt tényleg – akár radikálisan is – el akarom tolni magamtól, és ehhez nem nagyon kell képeket keresgélnem, mert kimegyek futni és agancsos állat vagyok. Az erdő mellett élek, kutyákkal megyek ide-oda minden nap, de jött már szembe velem vaddisznó is. És akkor nem voltam ember. Ez a tapasztalat képes világnézetet formálni.
M. S.: Tavasszal, ha jól értesültem, köteted fog megjelenni a Szépirodalmi Figyelő gondozásában. Mit emelnél ki lírád irányaiból, poétikád vállalásaiból?
V. Á.: Igen, épp most vágunk bele Vass Norbival a szerkesztői munkába; nagyon várom már, mert érdekes módon, ahogy befejeztem a kötetet és átadtam neki, már nem érzem magam egyedül ebben a világban. (Persze eddig se voltam, Szép Gergő, a barátom, akivel élek, fizikailag is ott van, akár a versekben is, Pintér Kitti pedig mindent olvas tőlem azonnal és mindent meg is lát bennük azonnal, ami korrigálnivaló, hiperolvasónak is hívom őt magamban.) Kiemelném a szóbeliséghez való kötődésemet, ezeket a verseket ugyanis azt hiszem, a legjobb lenne mondani olvasás helyett – akkor tudnának igazán teremteni. A másik, hogy ennek a szövegvilágnak narratívája van; a sok vers valójában egy történet; ha valaki figyelmes, összerakhat magában valami – az adott részeknél – nagyobbat, átfogóbb képet alkothat. Ebben az illusztrációk is sokat fognak segíteni: a nővérem, Veréb Csilla készíti a könyv látványvilágát, úgyhogy egy biztos: nagyon szép lesz.