Füstjelek

Thomas Shapcott

Kövek: Patrick White emlékére

I:
Apám ágyásai közt, a krumpli
sápadt földalatti belét keresve ástam épp, amikor
kétségbeesve láttam, hogy elvágtam a dús leveleket,
a nedvező szárat és a krumplivirágokat.
„Az számít, ami legalul van”, okított
és mélyen a ragadós talajba nyomta csuklóját,
hogy kihúzza a zöld golyókat és a krumpli gumóit.
A talaj pala volt, agyag, friss komposzt,
és mikor én próbálkoztam, ujjaim csak köveket találtak.
Egyet megragadtam és félredobtam.
Később, mikor valami másra vártam
– a trágyalére, a zománcozott vödörre –
kezembe került a félredobott, földből kiásott kő.
Mikor lekapartam az agyagot, megkaptam a kövektől az első leckét:
egy egész páfránygally lenyomata volt rajta.
Akkor domboldalunk kincsestárrá változott,
és leckékkel töltötte meg eltátott számat.
II.
Mikor tanultam meg először, hogy a kő fegyver is lehet?
Egy nagyobb fiú valakinek biztos megmutatta? Nekem?
A kő tapintása a kezedben – súlya, felszíne,
a hatalom illúziója –annyira magától értetődik,
mintha Góliát megbotlott volna,
vagy az érintés pillanatában találták volna fel a csúzlit.
A jól tartott galambok köved nyelvén más nevet kaptak,
a forró sziklapárkányon napozó siklók
támadóból áldozattá váltak
Kezedben a kő önmaga tanítója lett
és eldob téged olyan messzire, amennyire csak bír.
III.
A kövek közelebb állnak a vízhez,
mint a napfény vagy a fény vagy tested bármely része.
Az agyagos medrű folyó csak hordalékot szállít,
de a sziklás zúgókon átrohanó folyó
új energiát kap, önmagát is meglepi,
és találékony erejét nem sajátítja el más,
csak a megálmodott mélyedések, buborékok és kontúrok,
melyeket a kő türelmesen magához igazít.
A folyó hosszan meditál,
amíg kitalálja mondjuk a kefevirág vagy a gyöngyliliom
ellebbenő árnyához hasonlító, sima kavicsos gázlókat és sekélyeseket,
no és a feketebab-szerű vízmosások zöld sötétjét.
Szivárványmadarak és jégmadarak és zöld arapapagájok
érik el az ilyen helyek szellemét
és az egymásra halmozódott kavicsok legkisebb rétegei közt
páfrányok, kövér pókok bújnak meg.
Az ilyen folyószakaszok napos oldalán
megcsillan a tétlenséggé lassult energia
gyíkok hűsölnek, ritkábban csattog a rovarok csápja.
Itt illik a vízbe ugrani,
kinyilvánítani hódolatodat.
A víz alatt összeütsz két tojás alakú kavicsot
és érzed, amint a hang visszhangüregeket talál
felajzott tested minden zugában.
IV.
A bátyám ránéz a kőre, és vegyi anyagokat lát.
Az unokatestvérem Geiger számlálóval vizsgálja a köveket.
Egyik barátom emlékeztetett
a kristályos kőzetben rejlő ősi erőre,
egy másik pedig megmutatta, melyik fajtával
tudok vonalat rajzolni a sziklafal kövére.
Vannak, akik ellenségei a szikláknak; kertjükből
gondosan kigyomlálják a köveket, cserepes növényeket tartanak
és elképzelem vázákba amputált virágszálaikat.
Hallottam valakiről, aki minden kövét  a szomszéd
telkére dobta, és egy olyanról is, aki köveit
„aranyos” figurákká festette át.
Íróasztalomon villámkő áll, felszeletelve és kifényesítve,
hogy láthatóvá váljék történetének, sőt történelmének számos rétege
továbbá az, amit én csak létezése céljaként tudok leírni.
A közepén van egy sima, hófehér folt.
Tekintetemet újra meg újra visszavonzza. Nem,
ne osztályozzuk, ne bontsuk elemeire.
V.
Az íróra gondolok, aki meglátásai
és aggodalmai szikláit kiásta,
aztán gondolatainkban
kőszerszámmá pattintotta
és a tenyerén hordozva felénk nyújtotta.
„Az számít, ami legalul van” – és elvezetett
a hegygerincen és a kőfejtőn át
oda, ahová tartozom,
amelyet mindig is hétköznapinak
vagy talán csúnyának gondoltam. Akár a kavicsok koccanása,
üzenetei új utat mutattak nekem
a dal leglényegéhez,
új formákat a megnevezhetetlen Egyhez,
és megmutatták, az agátkőben miként egyenesedik
minden réteg a középponti fehér olvasztótégelyébe.
VI.
Amikor először használtam köveket alapozáshoz
teraszokat építettem a domboldalba, hogy kertet telepítsek
és újraélesszem a legelőnket –
annyi bennszülött fa és cserje és bokor nőtt ki
abból a sziklás domboldalból,
mintha egyik napról a másikra megváltoztattuk volna a mikroklímát.
Időbe telt, minden időnket elvette azokban az években,
de maga a tevés, a mozgás, a tanulás
volt a valódi mérce, nem az eltelt órák.
A gyerekek itt váltak aktívvá, itt keményedett meg a talpuk,
megtanulták a moly és a pók örömét, óvatosságát
és ezerféle természetét. „Hagyd békén, hagyd békén” –
mondtam nekik, amikor a kövek alól kígyó került elő,
és százlábú és skorpió.
A sziklaterasz építette fel a dombunkat,
és egy délutáni szélben, a vézna ujjú bokrok összes ágainak
milliónyi apró levele
szerezte azt a dalt, amelyet rostjaikon játszottak el
– ezt a dalt nagyon is valódi ősöktől tanulták
és egyszer csak ott volt és olyan magától értetődőnek kellett venni
mintha az ősök visszaénekelnék a köveket
mintha a kövek mindig fosszíliák hangját rejtenék
mintha sosem lett volna idő
amikor a kő még nem nyílt szét
és a története maga a föld, amelyen álltunk.
Tizenhárom módja annak, hogy emlékezzünk a folyóra
Thirteen ways of Remembering the River
1.
Nézd! Elismerem,
megtanítottad nekem a menekülést
és azt, hogyan engedjem el, amit el kell.
Ott voltál kezdettől fogva,
és én a gyermeked voltam
az első pillanattól.
Ez volt az igazi keresztelőm.
Nem menekülés volt,
hanem elismerés.
2.
A szárazföld fia vagyok,
nem a part gyermeke
vagy a jégé és a hegyeké.
De a szárazföld belsejében a folyó
hatalmas és erős, még
az a folyó is, amely árnyakon
és zátonyokon folyik át, amelyet elapadás
fenyeget, vagy amely fékezhetetlenül
megárad
a maga évszakaiban.
3.
Ott voltál bennem,
olyan régóta, hogy nem is emlékszem
olyan időre, amikor nem ismertem a patakot
és csúszós köveit
és az életet a vízben.
Azt hiszem, mindig is tudtam:
halál lapul a vízben.
4.
Óvatosság és kalandvágy
– a víz vonzereje
éppen a megbízhatatlan
egyensúlya. Lebegünk
és megfulladunk, vagy felfedezzük,
hogy úszunk,
hogy a lebegés
megerősíti az életet,
amelyet a saját testünkben fedezünk fel.
5.
Apám tanított meg a vízen lebegni,
kezével gyöngéden megigazított.
Ez a Lynches’ Crossingnál volt,
ahol a folyami homok
becsusszant a vízbe,
és kecskehalak úszkáltak és zebrapintyek
ültek a parti bozótosban.
Magamtól tettem meg az
első tempókat, és felfedeztem az erőt.
6.
Vagy amikor Berne Tooth túl mélyre bukva
pánikba esett, és mindketten úgy küzdöttünk,
mintha a víz csak azért lett volna,
hogy minket összegabalyítson. Odalent
sikamlós hínárok tekeredtek ránk. A víz íze
hirtelen keserűbb lett a sónál,
bár több hét távolságra voltunk a tengertől.
Valaki kihalászott minket. A folyó
tudta, még várnia kell.
7.
Csak hetekkel később,
az iskolai ünnepélyen figyelmeztettek
bennünket a folyóban úszás veszélyeire.
Az egyik ötödikes fiú
megfulladt, miközben átkacsázott
a Lynches’ Crossingnál.
8.
Tizenéves koromban a folyó
volt a szombati kalandunk.
Messze kibicikliztünk
a College’s Crossinghoz vagy Kholoba,
kis csoportokba verődve
kötélen lendültünk be a víz fölé,
ugrattuk a lányokat, nevettünk,
esetlenül, mint a vízbe dobott kutyák,
játékosan, mint a vízfelszín fodrai,
akkor a hűs délutáni szél a szokásos időben feltámadt,
és lefújta az üvegmosó kefére hasonlító virágokat,
amelyek lustán haladtak lefelé az árral.
9.
Lustán haladtunk lefelé az árral
hosszú uszadékfa ágakba kapaszkodva,
melyeknek összeakaszkodó törzse
a megelőző évek árvizeinek bizonyítéka volt.
Könnyedén evezve kerültünk ki sziklákat
és lápos részeket, a kavicsos gödröt
és a kísértetbarlangot, amelyben valaki szerint
még mindig látható az őslakók keze nyoma.
A víz hosszú folyópartokat mutatott nekünk,
errefelé többnyire nem volt nyoma emberi településnek.
Maga a folyó vált a középponttá.
Egész hétvégék épültek köré.
Amikor visszavánszorogtunk, vagy visszaúsztunk a folyó
felső szakaszáig, még mindig nedvesek voltunk
az izzadtságtól, így mikor még
utoljára fejest ugrottunk a ringatózó vízbe,
úgy éreztük, a folyó a miénk,
vagy mi vagyunk a folyóé.
10.
Felnőtt éveinkben
nem volt szükségünk a magától értetődően folyó folyóra.
De mindig ott volt, közvetlenül a legelők mögött
vagy a dombon túl, fesztelenül folydogált
a saját lendületével.
Ha egyszer felismered, hogy a folyó
élő mozgás, kitapintod a pulzusát,
kiszorítja saját lélegzetedet,
bár, akárcsak a lélegzet, bizonyosságot ígér.
11.
A bizonyosság illúzió. A nagy ár,
amely végül kiöntött, szélesebb és vadabb volt,
mint a legendás „1893-as árvíz”.
Nagyanyám emlékein nőttem fel.
Hogy a folyó hatalom. A folyó bosszú.
A folyó halál.
Az a sziklák közé szorult kisfiú
a Lynches’ Crossingnál
csak egy újabb kísértet volt.
A folyó akár egy hosszú képeskönyv.
12.
Amikor visszatekintek,
előre látok. Elismerem a folyót,
és keresztelő medencémként tisztelem.
A keresztelés a kezdet,
de minden folyó a vég felé tart.
Meghatározásuk az átmenet,
bár az ismétlődés vájja ki medrüket.
Ebbe a gondolatba ágyazódva
a folyó áldása egyszerre
baljós előjel és tanító példázat.
Nem csoda, hogy nem menekülök
a folyóvíz emlékétől,
vagy annak szagától a bőrömön.
13.
Amikor fiatal voltam és vágyakkal teli,
voltak napok hét közben,
amikor munka helyett
elautóztam Allawah-ba, a folyó
College’s Crossing fölötti szakaszára.
Ott meztelenül úsztam.
Egyesültem a folyóval
és azzal a hellyel, még itt a földi létben.
Ki a megmondhatója, nem ezzel
békítettem-e össze életet és halált?
Soha többé nem megyek arra a helyre,
de ez nem jelenti azt, hogy számomra
elveszett volna, vagy hogy a folyó
nem fogadta magomat magába.
Ebéd egy szentendrei teraszon
A Terrace Lunch at Szentendre
(i)
Minden olyan, mint lehetne: május,
az első napsütéses nap. Méhek
dobolnak a sörösüvegeken a teraszon,
a gesztenyefák virágpora száll,
mint molylepkék, apró molylepkék kocognak
az árnyékban. A folyóparton
diákok napoznak, beszélgetnek,
szavaikat lecsendesíti a pillanat.
Magukba szívják a napot.
A fiatal kertész locsolja a virágágyakat,
már van is segítsége, egy lány,
lovaskocsi baktat végig
a kockakövön, az igavonó állat
ősi csattogásával. A Duna nagyon gyorsan
folyik. A magyar olyan nyelv,
amely izolál, elválasztja a dolgokat.
Ezek az emberek keményen dolgoznak és nagylelkűek.
Pontyhalászlét eszem.
A nap félretolja a gesztenyefa árnyékát.
Vannak dolgok, amelyeket birtokolunk;
vannak dolgok, amelyek minket birtokolnak.
(ii)
Természetesen észrevettük őt. Minden ember
úgy hordozza magát, hogy abból kiderül,
hol van, honnan jön, és
mennie kell-e. Ez a mi emberünk arra számít,
hogy nem veszik észre. Így aztán láthatatlan.
Hadd emlékeztessék erre a méhek.
Hagytam, hadd üljön ott, míg a nap megpirítja a bőrét.
Néha játszom velük, kipróbálom,
meddig bírják. Ez egyenlő ellenfél volt.
Észrevettük, ami azt is jelentheti,
hogy nem vagyunk lassúak. Ő az a fajta,
aki elfelejt borravalót adni: szándékosan? Bosszúból?
Közönyből? A hársfa levelei hamarosan előbújnak;
akkor aztán az összes virágport el kell majd viselnünk.
Épphogy megkezdődött a nyári turistaáradat.
(Turczi István fordításai)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)