Füstjelek

Ovidius költészete egy alapvető életelv köré szerveződik: ez pedig az átváltozás maga. Sőt, az átváltozás több mint életelv, hiszen a halott matéria is képes rá, s a költő nem egyszer épp ezt az átmenetet ragadja meg. A tizenöt énekes eposz világrendje nem hierarchikus, hanem körkörös, az isteni szféra sem stabil vagy végleges: gyakorlatilag nem ismeri az örök, az elpusztíthatatlan és a változatlan fogalmát, hacsak az átváltozás mechanizmusának stabil és örök jelenlétét nem tekintjük annak. Bámulatosan plasztikusan szövi egybe történeteit, sejtről sejtre épül, mutatkozik meg a szöveg teste, hogy aztán még nagyobb rendszerbe integrálódhasson. A retorika leképezi a szöveg tematikus-lélektani mozgásait, a zeneiség elsődlegesen fontos, hiszen a vérkeringés ritmikáját adja. Az új Átváltozások egy kortárs nyelv felől teremti újjá Ovidius világát, de korántsem homogén és mechanikus jelleggel, hanem igazodva azokhoz a kapcsolódási pontokhoz, melyek a magyar és a latin kulturális tradíciót párbeszédképessé teszik. A cél egy olyan szervesülés létrehozása, mely a szöveg testét örök olvasói provokációnak tartja, mely nem pusztán a mese vagy mítosz szintjén jelzi az átváltozás elkerülhetetlenségét, hanem az irónia, a retorikai topográfia és a hexameter muzsikájának szintjén is.

Csehy Zoltán

Fotó:
Ovidius szobra Constanţában (Ettore Ferrari)

Publius Ovidius Naso

Átváltozások

Tereus, Progne és Philomela

Senki se hinné, ám csak Athén részvéte hiányzott,[1]
meggátolta a harc, mert mopsopi bástyafalára
vad, barbár seregek támadtak tengeri haddal.
Thrák Tereus szétverte segédcsapatával a flottát,
és roppant hírnév koszorúzta, a győzelem éke,
gazdag volt és nagy sereget vezetett, s a családja
hősi Gradivus utóda, ezért Pandion a lányát,
Prognét hozzáadta. De nem pártolta a nászuk
Iuno, sem Hymenaeus, a Gratia sem kacagott ott,
Eumenisek temetésről csent fáklyái lobogtak,
Eumenisek készítették el a nászhoz az ágyat,
s egy mocskos, huhogó bagoly ült meg a nászszoba tornyán.
És ez a vészhuhogás köti Tereushoz feleségét,
és ez a vészhuhogás kíséri fiuk születését.
Boldog Thracia mégis, hálát zeng az egeknek,
ünnep a nász, Pandion lánya s a hős örömére,
ünnep a nászuk drága gyümölcse: Itys születése.
Mennyire csalfa a felszín! Már fogatával a Titan
ötször hozta el éppen az őszt, így teltek az évek,
és Progne szólt nyájasan ekkor a férjnek: „A húgom
látni szeretném, engedj hozzá, hogyha szeretsz még,
vagy jöjjön hozzánk el látogatóba! Sokáig
nem marad: ígérd ezt az apósnak! Nincsen ajándék,
mely becsesebb, mint látni a húgom!” Küldi hajóit
máris a habtajtékba, vitorla feszül s evező hajt,
és piraeusi part vár rá s Cecrops kikötője.
Áll az apósa előtt, és összefonódik a két kéz,
és nyájas hangon cseverészik azonnal a két fél.
Mondja, miért is jött, hogy a hitvese vágya mi lenne,
és ígéri, az elkért lányt mielőbb hazahozza.
Íme, belép Philomela, ruhája ezer ragyogást ont,
ő maga még ragyogóbb! Csak a naisok és dryasok közt
élnek ilyen szépek, mondják, pompás ligetekben,
már ha felékszerezed, ha ruhákba takargatod őket.
Tereus ránézett, lobbantak benne a lángok,
így kap lángra a szikkadt, sárga kalász is a tűztől,
így ég szénakazal, s így gyullad a lombos avar meg.
Tényleg szép az az arc, de a férfit az ösztöne hajtja,
még a legyet röptében is – ős thrák férfimorál ez.
Gerjedezése saját bűn és fajtája hibája.
Kezdi a kísérőket lágyítgatni arannyal,
hű dajkáját is, sok ajándékkal megy a lányhoz,
fűt-fát ígérget, birodalmát is neki adná,
sőt: megszökteti majd, azután megvédi a harcban.
Bármit megtesz, olyan féknélküli már a szerelme,
mellkasa szétrobban, nem férnek benne a lángok.
Nem bír várni, heves vágyát kikotyogja az ajka,
Progne vágyaiként próbálja eladni az érzést.
Ékesszólóvá teszi őt a szerelme, ha túllő
olykor az illemen, azt nyilván Prognétól idézi,
sőt: könnyekre fakad, mert Progne könnyeit ontja.
Égiek, ó a sötét vakság de nagy úr a halandók
szívében! Tereust is a bűne mutatja erényes
férjnek, a bűne miatt dicsérik ezerszeresen meg!
És Philomela bedől: két karja az apja nyakán csüng,
s kérleli gyöngéden: nővérét látni szeretné,
nézze a lánya javát, (de hisz épp ezzel teszi tönkre!)
Tereus nézi a lányt, és már-már látja az ágyban,
látja a csókokat is, s a nyakát karjába temetni,
ez táplálja tüzét, dühhé gerjesztve a vágyát,
és valahányszor a lány megölelte szelíden az apját,
apja helyén képzelte magát: dühe erre sem enyhült.
Két kérés meggyőzi az édesapát: Philomela
hálásan néz rá, és büszke közös sikerükre
Tereusszal, nem sejtve, közös lesz majd a bukás is.
Phoebusnak nem volt már túl sok dolga: Olympus
lejtőjét koptatták fürge patás paripái:
bő lakomát kapnak, Bacchus leve dől az aranyló
serleg ölébe, a lágy álom béklyózza a testük.
Fekszik az odrys törzs feje, ám esze folyton a nőn jár,
látja az arcát, mozdulatát, karját, s beleizzad,
és elképzeli, hogy mit tenne pucéran a lánnyal,
szítja a lángjait és felperzseli álma esélyét.
Felvirradt, az após meg a vő búcsúzva kezet ráz,
Pandion rábízza a lányt, s könnyezve beszéli:
„Kedves vőm, immár jó szívvel bízom a lányt rád,
két lányom, s Tereus, te magad kértek szeretettel,
jámbor kényszer hajt, s kérlek, becsületre, családra,
isteneinkre, megóvjad, mint apa szokta a lányát,
és az öregkorom édes-kis vigaszát ne sokáig
tartóztasd (minden perc számít), küldd haza gyorsan.
És, lányom, ha akad még benned némi kegyesség,
térj haza gyorsan (elég baj, hogy távol van a nénéd)!”
Így búcsúzik, a lányát megcsókolja szipogva,
lágyan, lassan csordul a búcsúkönny ki szeméből,
jobbjaikat felemelteti és egymásba fonatva
esketi őket meg, lányát s a fiúunokáját
kéri, köszöntsék majd a nevében is otthon, a végső
búcsúzás halvány szavait szétmosta a sírás,
balsejtelmei lettek, a lelke szorongani kezdett.
Tarka hajóba mihelyt Philomela betette a lábát,
épp csak a parttól ellökték, csak kezdtek evezni,
„Győztem! – szólt Tereus – Teljessé válik az álmom!”,
ujjong, és örömét halogatni se bírja a barbár,
folyton a lányt bámulja, tekintete el nem ereszti,
mint Jupiter sasa, hogyha a horgas karmai közt visz
égbe nyulat, s beleejti utána a fészke ölébe,
nincs menekülni esély, s bámulja a gyilkos a prédát.
És a hajó kikötött, fáradtan szállt ki a népe,
Pandion lányát a király egy elhagyatottan
álló istállóba cipelte az ősöreg erdőn:
éji sötétség van, sápad, fél, reszket a szűzlány,
kérdezi nővérét, könnyektől bíbor az arca,
Tereus mocskosakat mond, és rámászik szűzre,
majd meghágja vadul, kiabálhat a préda, hiába
sír nővére s az apja után, vagy száll szava égig!
Reszket, mint a riadt, sebesült bárány, ha a farkas
szájából szabadul, csupa seb, s minden csak ijeszti,
vagy mint hogy a tolla csurom vér lett a galambnak,
és a mohó karmoktól retteg, ahogy belevájtak.
Észhez tért lassan, s a haját tépdeste, a kócost,
mint aki épp gyászol, kezeit veri, már csupa folt lett,
két tenyerét veti égre: „Te barbár! Mekkora bűn ez!
Mit tettél, te bolond? Az apám jámbor szava, könnye
ennyit számított? Nővérem senki előtted?
Nem számít a szüzességem, sem a hitvesi esküd?
Mindent tönkre teszel: néném mellett a te kurvád
én legyek? És te közös férjünk? Jogosan lakolok majd.
Hűtlen, mért nem küldöd a lelkem az égbe, a bűnöd
így betetézhetnéd! Bár tetted volna a mocskos
testi erőszak előtt, holt árnyam tiszta lehetne!
Hogyha az istenek ezt látták, ha hatalmuk erős még,
hogyha erényemnek meg van menekülni esélye,
méltán megbűnhődsz! Nem gátol már a szemérem,
ocsmányságaidat szétkürtölöm úgyis a nép közt,
hogyha netán kijutok! Ha az erdő foglya leszek, majd
ettől zúg! Sziklák olvadnak hallva a sorsom!
Csak meghallja az ég, s egy isten majd a magasban!”
Ettől még jobban felmérged a durva akarnok,
és félelme se volt kisebb: kettős oka volt, hogy
rántsa ki oldala tájt csüngő kardját hüvelyéből,
tépi haját, és hátra csavarja a nőnek a karját,
megláncolja. A gégéjét Philomela örömmel
nyújtja felé, hisz a kardtól várja, reméli halálát.
Ő meg a nyelvét, mely úgy tiltakozott, mely az apját
hívta, amely dadogott, csippenti ki és a vasával
metszi el. És a torokban hosszan ráng maradéka,
s lenn, a koszos földön nyöszörög reszketve a nyelvtest,
mint a lemetszett kígyófark, vergődve vonaglik,
lüktet, haldoklik, s úrnője nyomát lesi folyton.
Azt mondják (nyilván túlzás), hogy Tereus eztán
többször is újra kiélte a csonkolt testen a vágyát.
Volt még képe, s utána siet Prognéhoz, a nejhez,
s az húgáról kérdez megpillantva a férjét,
sóhajt álságos Tereus, s azt mondja: halott már.
Sír is, hadd tűnjön hitelesnek. Tépi le fénylőn
fénylő, dús, arany öltözetét, csupaszítja a vállát,
gyászfeketét ölt és temetésre hivatja a népét,
holttest nélkül a sír, s bemutatja az áldozatát (bár
él a „halott”!), sír is, bár másért kellene sírni.
Kétszer hat csillaképen járt túl a Napisten,
eltelt egy év. Hát Philomela? Kiszökne, de őrzik.
Sziklák vaskos teste keríti be körbe az aklot,
megnémult, nincs hangja. De ötletet adhat a kín is,
mert a nyomor közepén leleményes gyakran az elme.
Ócska szövőszékére feszíti finom fonalát föl,
és a fehér fonalakba vörössel rója betűit,
minden bajt belesző, s átadja a szolgaleánynak,
elmutogatja, hogy úrnőjének küldi a vásznat.
Elviszi Prognénak, nem sejtve, miféle levél az.
És szétgöngyöli máris a vad zsarnok felesége,
húga keserves sorsát egykönnyen kibetűzi,
s (kész csoda!) hallgat: a szörnyű kín belefojtja a hangot,
ekkora ocsmányságra keresve se lelne talán szót,
könnyel nem vacakol, bosszúja a bűnt a jogossal
összevegyíti, a bosszúszomj ami élteti már csak!
Minden harmadik évben a sithoni nők gyülekeznek,
s Bacchust ünnepelik, ha az éjszaka leple leszáll már.
Éjjel zeng Rhodope: éles fémsíp szava árad,
éjjel hagyja a házát el Progne, fel is ölti
szertartási ruháit, vad fegyvert fog a kézbe:
balján szarvasbőr, a fején szőlőkoszorú csüng,
vállán fegyverként könnyű kis dárda pihenget.
Áttör a zord erdőn, társnőit is arra vezérli
rettenetes Progne, őrült fájdalmai űzik,
baccháns-őrületet színlel, s megy a titkos akolhoz,
őrjöng, ordít és leszakítja azonnal a zárat,
húgát menti ki és Bacchus díszébe takarja:
arcát elfedi burjánzó repkényfonatokkal,
ámul a húg, s palotája felé vonszolja a nővér.
Merthogy a mocskos házba került, Philomela halálra
rémül, borzad, az arca egészen holthalovány lesz.
Progne rejti el őt, szent öltözetét veti gyorsan,
és piruló arcát kitakarja egészen, a húg meg
fogja ölelve, de nem mer rá sem nézni, mivelhogy
retteg, hogy nővére ribancnak tartja a végén.
Földre sütötte szemét, esküdni akart a nagy égre,
hogy csak erőszak műve a bűnbeesés s a gyalázat,
s mindezt elmutogatja, a hangja helyett keze „tárgyal”.
Progne lángol szinte, dühét nem fékezi, szidja
húga sirámait: „Itt most nem könny kell! Ne zokogjál!
Itt most vas kell, vagy szilajabb, ha akadna a vasnál!
Húgocskám, már bármire képessé tesz a bosszú!
Vagy fölgyújtom egész palotámat a fáklya tüzével,
vad lángok közt végzi a tettes Tereus egyből,
vagy nyelvét, a szemét, vagy a farkát vágja vasam le,
vagy sok-sok seben át űzöm ki belőle a lelket!
Kész vagyok én szörnyű tettekre, de még habozom, hogy
mégis mit tehetek!” Míg Progne háborog egyre,
anyjához jön Itys. S meglátva fiát, föl is ötlik
benne a terv, rásandít ő a kölyökre: „Ez is már
most úgy néz ki, akárcsak az apja!”  A hangja beléfagy,
mert gyászos tettét szótlan dühe már kiagyalta.
Jött a kölyök közelebb, s üdvözli szelíden az anyját,
csöpp kis karja nyakára fonódik lágy öleléssel,
majd a fiú hízelgő csókokkal lepi őt meg,
ellágyul Progne, s már-már lecsitul dühe lassan,
és bár tiltakozik, könnyek folynak ki szeméből,
félt, hogy győz anyaösztöne, kishúgára tekintett,
majd a fiúra megint: „Mért van, hogy az egyik ezernyi
hízelgő szót mond, míg csak hallgathat a másik?
Mondhat anyának ez itt, nővérnek amaz soha többé?
Pandionnak a lánya, felednéd, hogy ki a férjed?
Meg ne inogj! Ne habozz! Tereusszal bűn az erény is!”
Nem habozik, megfogja Ityst, mint tigris a Ganges
partján, hogyha szopós szarvast rángat be bozótba,
és viszi várának rejtettebb része felé őt,
tárja kezét a kölyök, már sejti, a sorsa mit érlel,
és kiabál: „Anya! Édesanyám!”, a nyakába felugrik,
s Progne ott döfi át, hol a melle s az oldala látszik.
Nem néz félre se. Egy seb is éppen elég a kölyöknek,
nem kell több: Philomela lemetszi fejét a fiúnak
kardjával. S eleven-rángó testét kaszabolják,
benne a lélek még: egy részét főzik egy üstben,
egy részét felnyársalják, csupa vér a szobájuk.
Tereus mit sem sejt, lakomára hivatja az asszony,
egy honi rítust is kiagyal: csak a férje ehet ma,
szolgasereg, mulató társak nélkül falatozzék.
Ősapjának a trónján Tereus egymaga trónol,
falja az ételt és a saját húsát eszi közben,
lelke sötétbe borul: „Jöjjön be Itys!” – kiabálja.
És elképesztő örömét Progne kimutatja,
és iszonyú vétkének a hírnökeként felel erre:
„Benn van, akit hívsz, beljebb, mint hinnéd!” De az apja
körbe tekint, s nem látja. Sokadszor kérdezi, hol van
és Philomela, ahogy gyilkolt, szálló hajú rémként
ugrik elő, kis Itys véres feje lóg a kezében,
és odavágja az apja elé: vágyat sose érzett
tán hevesebbet, hogy kikiáltsa, mily édes a bosszú.
Ekkor a thrák feldönti az asztalt szörnyű robajjal,
Styx völgyéből hívja a kígyóshajzatú nőket,
és ha lehetne, a gyomrát megnyitná, hogy az ételt,
ezt az iszony-lakomát végül kiokádja a bendő,
sír, a saját fia sírjának titulálja a testét,
kardját rántja elő, s Pandion lányait űzi:
szárnyon szállnak szinte a torz Cecrops-ivadékok,
s tényleg tolluk nő! Egyet csalogatnak az erdők,
egyet eresz hivogat, gyilkosság-jel van a mellén,
s tollazatán nyomait most is föllelni a vérnek.
Tereust hajtja a fájdalom és bosszú heve bőszen,
csöppnyi madárrá lesz, kis bóbita nő a kobakján
csőre akárcsak a kard hegye, hosszan nyúlik előre,
búbosbankának hívják, fegyvert visel arcán.
 
Csehy Zoltán fordítása

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

[1] A korábbi részekben különféle városok fejezték ki részvétüket Niobe gyerekeinek legyilkolása és Amphion király öngyilkossága miatt. Athénban háború dúlt, ezért nem tudott küldöttséget meneszteni a szertartásra.