A világ végének vége
Jonathan Franzen, a kitűnő amerikai regényíró, A világ végének vége (The End of the End of the Earth, 2018) című kötete tizenhat esszét tartalmaz. Egyebek mellett szó esik bennük irodalomról, fényképekről, Amerikáról, klímaváltozásról és természetesen madarakról (ahogyan Franzen magáról írja: „olyan ember vagyok, aki az átlagnál jobban törődik a madarakkal”).
Franzen szerint, ha „valaki végig tudná nézni a világ minden madarát, akkor eközben az egész világot megismerné. A világtengerek minden sarkában élnek szárnyas teremtmények, ahogy a szárazföld olyan kietlen tájain is, ahol rajtuk kívül más élőlény nem is él meg.”
A kötetben olvasható A regényíró tízparancsolata. Íme az első két parancsolat, a Javítások és a Szabadság szerzője szerint:
„1. Az olvasó jó barát, nem pedig ellenfél, de nem is nézőközönség.
2. Ha egy regény nem egyszersmind a szerző kalandos utazása is a félelmetes ismeretlenbe, akkor nem is érdemes megírni – legfeljebb pénzért.”
Franzen rokonszenves író, s ez egyáltalán nem mellékes szempont. „Azt gyanítom, hogy a rokonszenv, vagy annak hiánya szerepet játszik minden olvasó irodalmi ítéletében. A szerző vagy a szereplők iránti rokonszenv nélkül nehezen találnak maguknak olvasókat a művek.”
Akár azt gondoljuk, hogy „az esszéírás aranykorát éljük”, akár azt, hogy az esszé „eltűnőben van”, az kétségtelen, hogy Franzen esszéi kellően világosak, kifejezetten érdekesek és igencsak szellemesek.
A világ végének vége című kötet Bart István fordításában, a 21. Század Kiadónál jelenik meg 2019 áprilisában.
Szűcs Balázs Péter
Jonathan Franzen
Esszéírás zord időkben
(részlet)
Ha az esszé csakugyan olyasvalami, ami a leginkább afféle kísérletnek tekintendő, és egyáltalán nem végleges és kész, befejezett írásműnek, mert inkább csak amolyan próbálkozás a szerző részéről, mondhatni merőben magánügy, és kizárólag az ő személyes tapasztalatait tükrözi – nos, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy napjainkban az esszéírás aranykorát éljük. Hol voltunk vendégségben péntek este, milyen hangon beszélt velünk a légiutas-kísérő, mit szólunk a legújabb politikai botrányhoz: a közösségi média abból indul ki, hogy a velünk történő legjelentéktelenebb apróságot is érdemes megörökíteni, mégpedig nem is csak a magunk számára, mintegy naplószerűen, hanem egyszersmind másokkal is megosztva. Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke is ugyanebből a feltevésből indul ki. Miközben az objektív hírek közlésére szorítkozó hagyományos újságírás annyira elbizonytalanodott még az olyan lapokban is, mint a The New York Times, hogy immár a címoldalon is megengedhetővé vált az én használata, az egyéni hangvétel, a magánvélemény és a személyes benyomások közlése, és a könyvkritikák szerzői is egyre kevésbé érzik kötelezőnek magukra nézve, hogy valamelyes tárgyilagossággal írjanak a szemlézett művekről. Azelőtt mit sem számított, hogy Raszkolnyikov és Lily Bart rokonszenves-e, vagy sem, manapság viszont egy regényalak „rokonszenvessége” már döntő szempont a műbírálatban, miáltal óhatatlanul nagy hangsúlyt kapnak a kritikus személyes érzelmei. Mindeközben pedig a szépirodalom is kezd mindinkább az esszére emlékeztetni. Az utóbbi évek legnagyobb hatású regényeinek némelyike, mint például Rachel Cusk és Karl Ove Knausgård könyvei valóban új szintre emelik az egyes szám első személyű próza vallomásos jellegét. Rajongó híveik szerint az írói képzelet és lelemény ma már idejét múlta; ha az író olyan alak személyiségét ölti magára, akinek a lénye eltér az íróétól, akkor az a részéről önkényeskedés, sőt egyenesen gyarmatosítás; és hogy az elbeszélés egyedül hiteles, és mintegy politikailag is támadhatatlan formája csakis az önéletírás lehet.
Mindeközben a személyes hangvételű esszé – az őszinte önvizsgálat és az elmélyült gondolkodás Montaigne által kidolgozott, és Emerson, Woolf, valamint Baldwin által továbbfejlesztett formakészlete – eltűnőben van. A nagy példányszámú amerikai folyóiratok többsége ma már szinte egyáltalán nem közöl klasszikus értelemben vett esszéket. A műfaj főleg csak szűk körben terjedő kis kiadványokban él még tovább, melyeknek együttvéve sincs annyi olvasójuk, mint Margaret Atwood Twitter-oldalának. Akkor most sirassuk-e hát az esszé kimúlását – avagy inkább örvendezzünk térfoglalásának a tágabb értelemben vett kultúrában?
Íme, egy magánérdekű és szubjektív mikronarratíva: Azt a néhány leckét, amit én a pályám során esszéírásból kaptam, Henry Findernek köszönhetem, aki a szerkesztőm volt a New Yorkernél. 1994-ben mentem fel először Henryhez, pályakezdő és nyomasztó pénzhiányban szenvedő újságíróként. Valami véletlen folytán sikerült összehoznom egy tűrhető cikket az amerikai Postáról, de aztán kiütközött velem született tehetségtelenségem, és a következő írásművem, amely a Sierra Clubról szólt, egyszerűen közölhetetlen volt. Ezen a ponton vetette fel Henry, hogy talán az esszéíráshoz több hajlamom lenne. Szinte hallottam, hogy még hozzáteszi, „ha már újságírónak ilyen csapnivaló vagy”, és azonnal ki is kértem magamnak, hogy nekem efféle hajlamaim lennének. Közép-nyugati neveltetésemnél fogva eleve borzadtam attól, hogy szükségtelenül sokat fecsegjek magamról, ráadásul pedig még bizonyos, a regényírásról alkotott téveszméimből fakadó előítéleteim is voltak, és vonakodtam az olyan dolgok egyszerű megnevezésétől, melyeket célravezetőbb lehet ábrázolni. Pénzre azonban továbbra is szükségem volt, ezért ezután is tovább hívogattam Henryt könyvkritikai megbízások reményében. Az egyik ilyen alkalommal megkérdezte, hogy érdekel-e engem a dohányipar – mivelhogy ez a tárgya Richard Kluger új, nagyszabású történeti munkájának. Gyorsan rávágtam, hogy „semmi a világon nem érdekel kevésbé, mint a cigaretta”. Amire Henry még nálam is gyorsabban így felelt: „Akkor viszont annál inkább írnod kell róla.”
Ez volt az első lecke, amit Henrytől kaptam, és máig is az egyik legfontosabb. Miután a húszas éveimet végigdohányoztam, a harmincas éveim elején két évre sikerült leszoknom. De aztán, amikor megbíztak a Postáról szóló cikkel, én viszont egyszerűen rettegtem felvenni a telefont, és bemutatkozni, hogy a New Yorker munkatársa vagyok, inkább visszaszoktam. Az azóta eltelt évek során mindvégig sikerült nem dohányzóként tekinteni magamra, vagy legalábbis olyasvalakiként, aki annyira eltökélt, hogy újra leszokik, hogy szinte már nem dohányzó is lehettem volna, még ha közben tovább cigarettáztam is. Lelkiállapotom egy kvantummechanikai hullámfüggvényre emlékeztetett, melyben egyszerre lehettem százszázalékosan dohányos, és százszázalékosan nem dohányzó is, mindaddig, amíg nem nézek szembe önmagammal. Rögtön abban a pillanatban átláttam, hogy ha most a cigarettáról fogok írni, akkor kénytelen leszek szembenézni önmagammal. Ezt teszi az emberrel az esszéírás.
Aztán ott volt még az anyám is, akinek az apja tüdőrákban halt meg, és ezért harcosan dohányzásellenes volt. Több mint tizenöt évig sikerült eltitkolnom előle, hogy cigarettázom. Részben azért is kellett fenntartanom azt a köztes állapotot, amelyben nincs eldöntve, hogy dohányzom-e, vagy sem, mert közben nagyon kínos volt a számomra, hogy hazudok neki. Amint sikerülne újra leszoknom, mégpedig véglegesen, azon nyomban összeomlana a hullámfüggvény, és én egyszerre az a százszázalékos nem dohányzó lennék, aki színleg mindig is voltam – de csakis abban az esetben, ha előzőleg nem teszek vallomást, méghozzá nyomtatásban, hogy valójában dohányzom.
Henry huszonvalahány éves volt, és afféle irodalmi csodagyerek, amikor Tina Brown felvette a The New Yorkerhez. Furcsa hanghordozással beszélt, mint aki erőszakkal préseli ki magából a szavakat, amiből aztán a végén valamiféle hipertagolt motyogás lett, és az egész olyan hatást keltett, mint az olyan próza, amely a leggondosabb szerkesztés dacára is olvashatatlan. Annyira lenyűgözött az intelligenciája és a műveltsége, hogy már szinte féltem, nehogy valamivel csalódást okozzak neki. Az a két szenvedélyesen nyomatékos szó azonban abban a mondatban, hogy „Akkor viszont annál inkább írnod kell róla” – meg a hangsúlyos mondatkezdő akkor, és aztán a kell imperatívusza –, felkeltette bennem a reményt, hogy talán mégiscsak sikerülhetett valami csekély benyomást tennem rá.
Tehát hozzáfogtam, hogy megírjam az esszét, nap mint nap elpöfékelve fél tucat füstszűrős cigarettát a nappali szobám ablakába állított ventilátor előtt, aztán leadtam Henrynek az egyetlen olyan, általa megrendelt írásművemet, amit nem kellett megszerkesztenie. Már nem emlékszem, hogyan került az esszé anyám kezébe, aminthogy arra sem, hogyan tudatta velem mélységes csalódottságátamiatt, hogy félrevezettem, levelet írt-e vagy felhívott telefonon, arra viszont jól emlékszem, hogy hat hétig tudomást sem vett rólam – messze ez volt a leghosszabb idő, amíg hallgatásba burkolózott. Pontosan az történt, amitől féltem. Aztán amikor végül is túltette magát a dolgon, és már újra kaptam tőle leveleket, egyszerre úgy éreztem, hogy most lát csak, most látja csak, hogy ki vagyok én valójában, én pedig azelőtt még sosem éreztem magam így. Nem csak arról volt szó, hogy az „igazi” énem addig rejtve volt előle; olyan volt, mintha azelőtt tulajdonképpen nem is létezett volna semmiféle énem.
Kierkegaard a Vagy-vagyban kigúnyolja az „elfoglalt embert”, akinek a számára a sok elfoglaltság csak arra való, hogy ne kelljen őszintén szembenéznie önmagával. Olykor az éjszaka kellős közepén egyszer csak arra riad az ember, hogy voltaképpen magányosa házasságában vagy hogy ideje lenne eltöprengenie arról, hogy a fogyasztása milyen hatással van a bolygónkra, másnap azonban milliónyi apró tennivalója akad, és aztán a rá következő nap megint. Márpedig, amíg se vége, se hossza ezeknek az apró dolgoknak, addig az ember mindig fel lesz mentve az alól, hogy megálljon és szembenézzen a nagy dolgokkal. Nem az esszéírás vagy esszéolvasás az egyetlen módja annak, hogy megálljunk egy pillanatra, és feltegyük magunknak a kérdést, kik vagyunk valójában, és vajon mi értelme van az életünknek, de kétségkívül ez az egyik legjobb módszer. És ha meggondoljuk, hogy Kierkegaard Koppenhágájában milyen nevetségesen kevés elintéznivalójuk lehetett az embereknek mihozzánk képest, akkor már egyáltalán nem tűnik olyan esszéisztikusnak az a rengeteg kis Twitter-üzenet és sietősen megírt blog. Sokkal inkább valami olyasminek, aminek a révén kibújhatunk az alól, amit egy igazi esszé alkalmasint ránk kényszerítene. Közben meg azzal telnek a napjaink, hogy olyasmit olvasunk különféle képernyőkön, amit könyvben, kinyomtatva, eszünkbe se jutna elolvasni, aztán meg panaszkodunk, hogy semmire sincs időnk.
Másodszor 1997-ben szoktam le a dohányzásról. Aztán 2002-ben még egyszer, véglegesen. Majd 2003-ban újra, immár utoljára, és valóban véglegesen – mármint ha eltekintünk a füstmentes nikotintól, amely most is itt áramlik az ereimben, ahogy ezeket a sorokat írom. Attól, hogy megpróbálok őszinte lenni, még tovább élnek bennem a különféle, párhuzamos énjeim; egyszerre vagyok hüllőagyú drogos, egészségmániás, örök tinédzser és öngyógyszerező depressziós. A különbség abban áll, hogy ha veszem magamnak a fáradságot, és egy kicsit elgondolkodom a dolgokon, a sokféle énből összeálló identitásom egyszer csak elkezd határozott alakot ölteni.
Bart István fordítása
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)