Fekete-afrikai mesék
Tule az isten
Valamikor, a világ kezdetén, nem voltak növények, fák, nem volt semmi ennivaló, nem volt más, csak a puszta föld. Akkor jött Tule kezében az ehető növények magvaival, a gabonanövényekkel és az összes gyümölcsfával. Szerteszét szórta a magokat mindenfelé a földbe. Aztán fogta a dobját és felrepült vele az ég közepére. Akkor ott játszani kezdett a dobján, és a magvak mind kicsíráztak, majd kisarjadtak a szárak és a levelek.
Élt akkoriban egy öregasszony egy kicsi kunyhóban. Jamgyökeret ültetett, amely aztán bőségesen termett. A gyökér olyan ízletes volt, hogy az emberek messzi földről is eljöttek, hogy megkóstolhassák. Az asszony megtisztította a gyökeret, alaposan megfőzte és sorra felszolgálta a vendégeinek. De jaj, ahogy ezt a kitűnő jamgyökeret megették, a vendégek legott rettentően megszomjaztak és inni kértek. Erre az öregasszony azt válaszolta, hogy a háza nem fogadó. A vendégek azonban nem tágítottak, mire az asszony fogott egy kést és egyszerűen átvágta a vendég torkát.
Amikor Tule hírét vette ennek a gyilkolódzó öregasszonynak, elhatározta, hogy személyesen vizsgálja ki a dolgot. Elővigyázatosságból magával vitt egy vízzel teli ivótököt a tarisznyájában. Majd vágott magának egy nádszálat és azt is magával vitte. Azzal útnak indult, s végül megérkezett az öregasszony házához. Azt mondta neki, hogy hallotta a főztjének hírét, és szeretné megkóstolni azt a híres-neves jamételt.
Az asszony ment és megfőzte neki, Tule pedig jóízűen megette. Alighogy befejezte, megszomjazott, mire fogta a nádszálat, beletette az ivótökbe, és kiszívta a vizet. Ezután ismét megéhezett, ezért megkérte az asszonyt, hogy főzzön neki még egy adagot. Az asszony megfőzte, de Tulénak még ez sem volt elég. Erre az asszony megmérgesedett, fogta a kését és elindult Tule felé, hogy darabokra vágja.
Ekkor Tule az árok felé menekült, de az öregasszony így szólt: – Arra nem mehetsz, az ott a trágya útja.
Tule azonban pontosan tudta, hogy hová megy, így nyugodtan folytatta az útját és egy hatalmas csuporba ért, amely vízzel volt tele. Tule beleugrott és a csuprot eltörte. Erre a víz mind szétfolyt az egész földön.
Így ismerték meg az emberek a vizet.
(Közép-Afrika, Kongó vidék, azande mese [Jan Knappert, Myths and Legends of the Congo, HEB 1971])
A babuin és a teknős
Egyszer, egy szép napon a babuin és a teknős barátságot kötött. Mindketten elhatározták, hogy megházasodnak, és meghívják egymást a lagzijukba. Midőn a babuin ülte nászát, megérkezett a teknős a lagziba, és a babuin azt mondta neki, hogy ő is üljön föl a fára.
– Merthogy ez így illik a babuinok földjén. Nálunk nagy udvariatlanság, ha a földön hasalva eszel – mondta a babuin szigorúan. A teknős persze nem tudott sokáig ülve maradni, mert valahányszor ételhez akart jutni, mindig hasra esett, a babuinok meg kinevették. Miután a babuinok így minden finomságot fölfaltak, a teknős éhen maradt. Ám a végén majd elégtételt kap, mert a babuinoknak négykézláb kell járniuk.
Midőn elérkezett a teknős menyegzőjének ideje, ő is meghívta a babuint. – De ne feledd – mondta neki –, csak tiszta kézzel jöhetsz, mert nálunk sértő, ha koszos kézzel ülsz le vacsorázni.
Mielőtt a babuin megérkezett, a teknős a háza körüli száraz füvet meg az összes bokrot felégette. Noha a babuin alaposan megmosta a kezét, amikor megérkezett, át kellett mennie a felperzselt füvön, és így a keze meg a lába bepiszkolódott. A teknős ezzel küldte vissza:
– Nem megmondtam, hogy tiszta kézzel gyere? Menj szépen vissza a folyóhoz és moss kezet.
Miután a babuin újból alaposan megmosta a kezét, visszatért, de akkor megint csak át kellett mennie azon a felperzselt, kormos füvön. Erre a teknős másodszor is visszaküldte, majd harmadszor is, egészen addig, míg a jobbnál jobb falatokat a rokonaival meg nem ette.
A teknős mindenkinél bölcsebb, mert az élete mindenkiénél hosszabb.
A nyúl és a manguszta
Egy nap a nyúl és a manguszta barátságot kötött. Elhatározták, hogy ezentúl együtt vadásznak. El is indultak és találtak néhány gyöngytyúktojást. Akkor a nyúl így szólt:
– Ezt bízd csak rám. – Aztán csapdát állított és a gyöngytyúkot megfogta. Hazavitték. Otthon tüzet gyújtottak. A nyúl pedig azt mondta:
– Én fogtam meg a madarat, te most süsd meg, és majd együtt megesszük.
Azzal lefeküdt aludni. Eközben a manguszta megsütötte a tyúkot, és mivel oly fenséges volt az illata, nem tudott neki ellenállni és mind megette. De megette az összes tojást is. Ezután a gyöngytyúk tollait a tűzre vetette és lefeküdt. A nyúl hamarosan felébredt az égő toll bűzére. Nyomban felpattant és felrázta a mangusztát, majd megkérdezte: – Te meg mit csináltál?
Mire a manguszta így válaszolt: – A tűzre tettem a madarat, és nézd, az egész elégett.
Azzal a manguszta, mivel a hasa tele volt, ismét elaludt. Ám a nyúl rájött a furfangra. Kiment a házból, majd banánlevelekkel tért vissza, amelyeket óvatosan az alvó manguszta fejére tett. Aztán fogott egy korbácsot és jól elverte, majd ismét kiment és otthagyta a nyüszítő, jajgató mangusztát. Amikor egy kis idő múlva visszatért, a manguszta még mindig jajveszékelt. A nyúl színlelt szánalommal megkérdezte: – Hát veled meg mi történt?
A manguszta így válaszolt: –Jaj, valaki megkorbácsolt, jaj, jaj!
Hamarosan a manguszta talált magához illő asszonyt és feleségül vette. A lagziba a nyúl is hivatalos volt. A vigalom kellős közepén a manguszta fogott egy furulyát és eljátszott rajta egy dallamot, ami ezt jelentette:
– A gyöngytyúkot mind a tűzre tettem. – Ám ennek a valódi értelme az volt: – Az egész gyöngytyúkot megettem.
Erre a nyúl fogott egy dobot és ezt dobolta:
– A banánlevéllel jól megkötöztem és elvertem a jól megedzett bőrrel. – Na ez a csúfság a mangusztát nagyon felbőszítette. Nyomban nekiesett a nyúlnak, és a küzdelem hevében összevissza hemperegtek a földön. A manguszta leharapta a nyúl kicsi fülét, a nyúl meg leharapta a manguszta szép, hosszú fülét. Így ezzel végződött a viszályuk. Mindketten megtartották a másik leharapott fülét és a saját fejükre tették. Ezért van az, hogy a manguszta füle kicsi, a nyúlé meg gyönyörű hosszú. Ebből is jól látható, miként fordítja fel a világot a viszálykodás.
(Kelet-Afrika, szuahéli mesék [Jan Knappert, Myths and Legends of the Swahili, HEB 1970])
Somló Ágnes fordításai
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
