Nacsinák Gergely András
ASZÁLY
– Egyetlen csettintésemre felhők gyülekeznek. Ha összeráncolom a homlokomat, megdördül az ég. Amikor összeütöm a tenyeremet kétszer egymás után, eső kerekedik. Ha kacsintok, kisüt a nap.
A suhanc büszkén vigyorogva állt az emberek gyűrűjében. Vékonydongájú volt, kesehajú, meg olyan ütődött-forma, így hát a falubeliek hitték is, nem is, amit beszél. Hanem a patak kiszáradt azon a nyáron, a kertek fuldokoltak a hőségben, és a kukoricatábláknak is kellett volna már egy kis eső. A plébános is odasántikált addigra, ő szólalt meg elsőnek.
– Legénykoromban egy ízben láttam garabonciást, de az egyáltalán nem ilyesféle volt; tagbaszakadt, szúrós szemű, kevés szavú, fekete ember. A hideg futkosott tőle a hátunkon. Te valami széltoló lehetsz inkább, ha meg nem, hát meg kellene égetni, mint boszorkányt.
– Csak te ne siess úgy – mordult föl az öreg Tóti. – Ha nem kapunk egy kis esőt hamarosan, a te dohányod se lesz magasabb a krumplinál az idén.
Minden tekintet visszafordult a siheder felé, aki még mindig nyugodtan állt ott, vigyorgott és az ujjai közt egy szál papsajtot billegetett nagy ráérősségében.
– Azt mondom én is, nincs ki mind a négy kereke – csóválta a fejét egy asszony a felvégről – Különben is olyan, mintha a pócsai harangozó fia lenne, nem a pócsai harangozó fia vagy te? – A suhanc azonban nem válaszolt, pillantásra se méltatta a közbeszólót, hanem most már az eget fürkészte vidáman, meg a nyárfák koronáját, amelyek közt időnként fáradt, lázas szellő zizegett.
– Én azt mondom, próbáljuk ki – hallatszott hátulról egy hang, a takács hangja, aki szegényebb volt a faluban mindenkinél, nem csak a gyerekei, de ő maga is mezítláb járt, és a kertje a ház mögött akkorka volt csak, hogy egy délelőtt se volt felkapálni; abban kornyadoztak nyaranta a pityókák, hagymák, paradicsomok. – Mit kérsz fizetségül a tudományodért?
A suhanc, aki garabonciásnak mondotta magát, most elnézett az emberek feje fölött, egyenest a takács szemébe.
– Két gyűszűt, három spulni színes cérnát, négy lyukas papucsot és öt szem tökmagot– jelentette ki. – Ennyit kérek, hogy a homlokomat ráncoljam, tapsoljak, aztán meg kacsintsak, hogy előjöjjön a nap, mielőtt kimosna benneteket a házaitokból a felhőszakadás. Kettő, három, négy, öt, ennyi a fizetség.
Erre aztán mindenki elnémult egy pillanatra. Legelőbb az öreg Tóti találta meg a szavát.
– Igazad volt – biccentett kedvetlenül a tiszteletes felé. – Valóban féleszű. Pedig igen kéne már az eső.
Azzal köpött egyet a tikkadt földre, csak úgy porzott, sarkon fordult, és elindult hazafelé. Megmozdult akkor mindenki, lassan széledni kezdtek, és mindenki talált valami odamondani valót.
– A nagyapám mesélt a garabonciásokról – mondta az egyik. – Nagy szakálluk van, fekete ködmönben járnak, és éjjel-nappal úton vannak.
– Meg szálfatermetűek is – így a másik – akkorákat lépnek, hogy futva sem éred utol őket.
– Én meg azt hallottam, hogy akik éjjelre befogadnak egy ilyet, reggelre meggazdagszanak. Vagy megvakulnak. Különben se lehet a szemükbe nézni, mert az ember tüstént elfelejt mindent – mondta távozóban egy harmadik.
Amikor már mindenki eloldalgott, a takács félszegen, kalapját a kezében forgatva odalépett a sihederhez. Az egykedvűen nézett rá, vagy nem is rá, csak valahova mögé, olyan révetegen, hogy a szegény ember meg is fordult, mert azt hitte, áll mögötte valaki.
– Éppen van annyim, amennyit mondtál – súgta oda. – Gyere, és csinálj esőt a kertecském fölött, kiadósat, a dézsákat is mind az udvarra viszem, hadd higgyenek ezek a bolondok, amit akarnak.
A suhanc elpöckölte a papsajtot.
– Te okos vagy – mondta a takácsnak, és rákacsintott.
De hát a nap amúgy is sütött.
ALKU
Előbb csak egy portölcsér jelent meg az úton a későnyári alkonyatban, aztán felzúgtak mind az út menti platánok. Dobbant egyet a föld, és leereszkedett a völgybe a fergeteg. Mindenki bezárkózott, a gyermekeket beterelték az utcákról, s a háziasszonyok riadtan kapkodták össze az udvarokról a száradó ruhát. Csak egyvalaki indult meg a ház helyett a kertkapu felé: higgadtan elhúzta a reteszt és kilépett a táncoló, sárga porviharba. Odakint csöndesség fogadta: a nagy nyugalomban a levegő kristálytiszta volt. Végigsimított fáradt kezével a szakállán, és megállt, várakozva a nagy csöndesség közepében.
– Uram, gondold meg, kérlek. – szólt bele a némaságba. – Gondold meg csak még egyszer, mielőtt lesújt a kezed.
Válasz nem érkezett. Mozdulatlan maradt körülötte a világ, a porszemek álltak a levegőben. Fölemelte hát a hangját, és úgy folytatta:
– Ha csak ötvenet találsz, csak ötvenet! Légy könyörületes Uram, hosszantűrő és nagyirgalmú. Fogd vissza haragod áradását, ha találsz közöttük ötven igazat!
Megreccsent az ég, mint amikor a mestergerenda elhasad, és a ház összedőlni készül. És hang hallatszott körben és mindenütt, amely így szólt:
– Ha találok közülük ötvenet, megkegyelmezek azokért.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt föl a mellkasából. Mindazonáltal nem mozdult. Újból lélegzetet vett, és azt mondta:
– Por és hamu vagyok, csakugyan. De ha már elédbe álltam, és megállván szólni merészeltem, mondd: mi lesz, ha csak negyvenet találsz, és nem ötvenet? Nem teszed-e meg negyvenért?
Fuvallat cikázott át a csöndességen: mintha a Hatalmas mosolygott volna.
– Negyvenért is megkegyelmezek.
– És ha csak húszat? Hátha húszat találsz, ne haragudj meg Uram, de húszért se öntsd ki haragod kelyhét, ha már negyvenért megkönyörülnél.
Távoli hangként jött a válasz, mintha elvonulóban volna már a förgeteg: a csöndességben újra hintázni kezdtek a porszemek.
– Nem teszem meg, ha csak húsz van is.
Akkor már ismét meglódult a szél, és hajába száraz füvek akadtak. Úgy kiáltotta bele a hurrikánba:
– Tízért Uram! Tízért könyörülj, mert föld vagyunk a Te kezedből, Uram irgalmazz, ha csak tizet is találsz!
Erőlködött, hogy valami választ halljon ki a zúgásból, szeme-szája porral és falevéllel volt tele, de még elhatolt hozzá a nyugodt hang, mielőtt megsüketítette volna a vihar:
– Rendben van, tízért is megkegyelmezek.
Akkor elült a szél, távoli völgyekben zúgott már csak az orkán, és az ég felfénylett a háztetők felett. Mennydörgés hallatszott, majd könnyű zápor verte a földet. Az emberek kimerészkedtek a verandákra, bámulták az átvonuló esőt és sóhajtoztak.
Ő pedig kiverte hajából a földet és a leveleket, sarkon fordult, és bezárta maga mögött a kert kapuját. A virágcserepek közt nem sok kárt tett a szél, a bazsalikom felborult, visszaigazította. Bement a házba, és az asztalhoz ült: az asztal lapján, pohár bor mellett megkezdett kézirat hevert. Hátradőlt, és megeresztette kicsit az izmait.
– Hála legyen néki – gondolta. – Csakugyan irgalmas az Úr. A legtöbb kritikussal ellentétben Ő már tíz jó verssorért is megkegyelmezett.
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
