David Herbert Lawrence
[Etruszk helyek]
CERVETERI
(részlet)
Köztudott, hogy a római kor hajnalán, Itália középső részét az etruszkok lakták, akiket a rómaiak, jószomszédi szokásukhoz híven, elsöpörtek, hogy helyet kerítsenek a nagybetűs Rómának. Azért az etruszkokat nem sikerült teljesen eltüntetniük a föld színéről, mert ahhoz azok túl sokan voltak, de népként és nemzetként megszűntek létezni. Mintha ez elkerülhetetlen következménye lenne a nagybetűs Terjeszkedésnek, ami a rómaihoz hasonló népek létének egyetlen értelme.
Manapság semmit nem tudunk az etruszkokról, csupán annyit, amennyit a sírjaik elárulnak. Bár a latin auktorok néhol utalnak rájuk, de első kézből szerzett ismeretet csakis a sírok nyújtanak.
Így hát a sírokhoz kell mennünk, vagy a múzeumokba, ahol a kifosztott sírokban lelt tárgyakat őrzik.
Jómagam, amikor először vettem tudatosan szemügyre az etruszk tárgyakat a perugiai múzeumban, ösztönösen vonzódtam hozzájuk. Úgy tűnik, ez már csak így megy: vagy nyomban vonzalom támad bennünk, vagy megvetés és közöny. Az emberek zöme elvet mindent, ami Krisztus előtti és nem görög azon egyszerű oknál fogva, hogy ha nem az, akkor bizony annak kellene lennie. Így aztán az etruszk tárgyakat gyönge görög-római utánzatokként könyvelik el. Egy olyan nagy, tudós történész, mint Mommsen, még azt sem igen akarja elfogadni, hogy az etruszkok egyáltalán léteztek. Létezésük ténye számára nem helyénvaló. Porosz lényét lenyűgözte a mindent leigázó Róma porosz szelleme. Így hát, nagy, tudós történész létére, szinte már tagadja még a tényét is annak, hogy az etruszk nép valaha is létezett. Már maga a gondolat sem volt igazán ínyére. És ennyi elég is egy ilyen nagy, tudós történésznek.
Ráadásul ezek az etruszkok még igen elvetemültek is voltak. Ezt pontosan tudjuk, mert ezt állítják róluk ellenségeik, akik megsemmisítették őket. Hiszen mi is jól ismertük saját ellenségeink kimondhatatlanul sötét lelkületét az elmúlt háborúban. És ugyan ki ne viselkedne elvetemülten a saját ellenségével? Becsmérlőim szemében én is maga vagyok a megtestesült bűn. Egészségükre! À la bonne heure!
Jóllehet azt, hogy az etruszkok elvetemültek, éppenséggel azok a makulátlan, tiszta életű és szelíd lelkű rómaiak állították, akik egymás után zúzták össze a nemzeteket, és törték össze a népek szabad lelkét, és akiket olyan ártatlan virágszálak uraltak, mint Messalina és Elagabalus. Úgyhogy basta, elég! Quand le maître parle, tout le monde se tait, – úgy is mondhatnánk, amit szabad Jupiternek… Szóval az etruszkok kegyetlenül elvetemültek voltak! Nagy valószínűséggel nincs is több ilyen elvetemült nép a föld kerekén. Mi, azaz jómagam s ön, kedves olvasó, olyanok vagyunk, mint két makulátlan hópihe. Vagyis, minden jogunk megvan hozzá, hogy ítélkezzünk.
Mindamellett, ha az etruszkok valóban elvetemültek voltak, én a magam részéről örülök neki. A puritánok számára, amiként azt valaki megjegyezte, minden tisztátalan. Nos, a rómaiak kegyetlen szomszédjai legalább attól megmenekültek, hogy puritánok legyenek.
***
Mindenesetre most mindez itt van, útban a sírok felé, amelyek már előttünk vannak. Itt tornyosulnak előttünk ezek a gombaformájú, fűvel borított halmok, ezek a hatalmas, gombaformájú halmok végig a szurdok peremén. Amikor szurdokról beszélek, nehogy valamiféle Grand Canyonra gondoljanak. Ez csak egy szerény kis olasz szurdok, egy patakvölgy, ahova szinte könnyedén le is ugorhatna az ember.
Amikor közelebb érünk, látjuk, hogy a halmok alapja kőből épült; hatalmas gyűrűk ezek, díszesen faragott kövekből, amelyek úgy futnak körbe, hogy a földbe egyenetlenül simulnak bele, akár a gyűrűk azokon a hatalmas, nyughatatlan bójákon, amelyek félig elmerülnek a tenger vízében. Ezek is belesüppedtek egy kicsit a földbe. Aztán itt van egy széles sugárút a halomsírok között, s a közepén egy megsüllyedt ösvény, mely a szurdokkal párhuzamos. Nyilván ez lehetett a nekropolisz főútja, mint New Orleansban a milliódolláros temetőben. Ó, jaj, absit omen!
Köztünk és a halomsírok között egy szögesdrótkerítés feszül. Egy drótkapuhoz érünk, amin az áll, hogy tilos virágot szedni, bár nincs itt egyetlen szál virág sem. A másik felirat pedig azt mondja, hogy nem szabad borravalót adni a vezetőnek, mert a vezetés ingyenes.
A fiúk odafutnak a közeli, újonnan épült betonházhoz, és már hozzák is a vezetőt, egy gyulladt szemű, bekötött kezű ifjút. Egy hónapja veszítette el az egyik ujját a vasútnál. Félénk, motyog, és cseppet sem megnyerő, még csak derűsnek sem mondható, de kiderül, hogy tisztességes és jóravaló. Hozza a kulcsokat meg az acetilén lámpát, és belépünk a kapun a sírok világába.
Furcsa csend honol itt – különös, békés nyugalom, amely azokat az etruszk városokat is jellemzi, ahol már jártam, s amely egészen más, mint a kelta településekből áradó bizarr rejtelem. Egészen más, mint az az enyhén taszító érzés, amelyet Rómában és a régi Campagnán érez az ember, és más, mint az a meglehetősen rémítő hangulat, amely a nagy mexikói piramisok, Teotihuacan és Cholula, illetve délen Mitla sajátja. Nem is szólva arról a szeretetreméltó bálványozásról, amely Ceylonban veszi körül Buddha szent helyeit. Ezekből az ősi kövek gyűrűjébe vont hatalmas, füves halmokból béke és szelídség árad, és a központi utat még mindig valamiféle otthonosan meghitt boldogság lengi körül. Az is igaz, hogy csöndes, napsütötte áprilisi délután volt, amikor pacsirták rebbentek a magasba a sírok halmainak puha füvéből. Mégis valami olyan béke és vigasztaló nyugalom árad ebből az elsüllyed helyből, hogy az ember lelke itt jól érzi magát.
Ugyanezt érzem, amikor lemegyünk néhány lépcsőt, és belépünk a tumuluson belüli kőkamrákba. Üresek, nem maradt bennük semmi. Olyan, mint egy ház, amit teljesen kiürítettek: akik benne laktak, már elmentek, és most a következő lakóra vár. Bárkik is voltak, akik távoztak innen, valami kellemeset hagytak maguk után, ami melengeti az ember szívét és egész bensőjét.
Meglepő, hogy milyen nagy és szép otthonuk volt ezeknek a holtaknak, amelyet az eleven sziklába vágtak, és mind pontosan olyan, mint egy lakóház. A mennyezetre gerendát is faragtak, hogy utánozzák a házak tetőgerendáját. Ez bizony ház, sőt, otthon.
Ahogy az ember belép, két kis kamra nyílik jobbra és balra: ezek az előszobák. Azt mondják, itt, a nagy sziklapadokon helyezték el a rabszolgák hamvait tartalmazó urnákat. Merthogy gyaníthatóan, a rabszolgákat mindig elhamvasztották. Ugyanakkor Cerveteriben a ház urát teljes terjedelmében és minden díszével együtt helyezték néha nagy kő szarkofágba, máskor meg hatalmas terrakotta koporsókba. Leggyakrabban azonban egyszerűen csak lefektették őket a sír falába vágott széles sziklaágyak egyikére, amelyek ma már üresek, mint ez itt, és csak feküdtek ott nyugodtan, e nyitott ravatalon – nem szarkofágba zárva –, ahogy életükben, amikor aludni tértek.
A középső helyiség nagy. Úgy tűnik, középen ott maradt egy hatalmas, négyszögletes sziklaoszlop, ami nyilvánvalóan a tömör mennyezetet támasztja alá, ahogy az ágasfa a ház tetőszerkezetét. A terem fala mentén, körben széles sziklaágy fut néha két szinten, ahová a halottakat fektették koporsójukban vagy kőből, illetve fából faragott hordágyakon. A férfiak csillogó aranyfegyverzetet viseltek, míg az asszonyok fehér s karmazsinvörös ruhát, nyakukon vastag nyakékeket, s gyűrűket ujjaikon. Itt pihent az egész család, a nagy vezérek és asszonyaik, a Lucumonok, az etruszk nemesek és az ő fiaik meg lányaik, mind-mind egyetlen sírban.
A túloldalon ismét egy sziklába vájt ajtónyílás, amely meglehetősen keskeny, és fölfelé tovább keskenyedik, akárcsak Egyiptomban. Ez az egész Egyiptomra emlékeztet: ugyanakkor, egészében véve, itt minden világos, egyszerű és általában dísztelen olyan könnyed, természetes arányosság kíséretében, amelynek szépségét az ember szinte észre sem veszi, mert olyan magától értetődő. Ez az ösztönös-érzéki arányosság természetes szépsége, szemben a számunkra jóval megszokottabb mentális, illetve spirituális „tudatosság” sokkal cizelláltabb vagy eksztatikusabb arányaival.
E belső ajtón át jutunk el az utolsó kamrába, amely apró, sötét és mindent betetőz. Az ajtóval szemben ott az a kőágy, amelyen egykoron valószínűleg a Lucumo, az etruszk király feküdt, és vele a halottak megszentelt kincsei: a holtak kis bronzhajója, amelyen átkelhet a túlvilágra, ékszerekkel és apró edényekkel teli tároló vázák, kis bronzfigurák és eszközök, fegyverek, vértek – mindaz a káprázatos felszerelés, amit a fontos halottak visznek magukkal túlvilági útjukra. Máskor meg ebben a belső helyiségben az asszony, az úrnő feküdt díszes öltözékben, tükörrel a kezében, és a mellette sorakozó urnákban, tároló vázákban ott volt vele minden kincse, ékszere, fésűi és ezüstdobozkákban tárolt kozmetikai szerei. Lenyűgöző volt az a pompás úti-holmi, amellyel a halálba indultak.
Az egyik legfontosabb sír a Tarquiniusok sírja, azé a családé, amely a korai Róma etruszk királyait adta. Egy lépcsősor vezet le – etruszk írásmód szerint – a Tarchne család túlvilági otthonába. A nagyterem közepén, a sziklafaltól balra két oszlop magasodik. A halott Tarquiniusok nappalijában – már ha hívhatjuk így – a falakat stukkók díszítették, de nem festett álstukkók, hanem megformáltak. A falakon meg körben, a hosszú kétszintes kőágy fölötti sírfülkék falán csak írás van; rövidke írás vörös vagy fekete festékkel festett, netán a stukkóba karcolt, szabadon odavetett mondatok, amelyek az igazi etruszk életvidámság könnyedségével ferdülnek, általában kissé lefelé, jobbról balra. Egész könnyen el tudjuk olvasni ezeket a kedélyes, ősi, etruszkbetűs feliratokat, amelyek éppen olyanok, mintha valaki csak az imént irkálta volna fel őket. Noha elolvassuk, azt nem tudjuk, hogy mit jelentenek. Avle – Trachnes – Larthal – Clan – ez igazán egyszerű, de mit jelent? Pontosan senki sem tudja. Nevek, családnevek, családi kapcsolatok, a halott címei – ennyi legalábbis feltételezhető. „Aule, Larte Trachna fia”, állítják a kutatók, akik idáig eljutottak. Ám egyetlen mondatot sem tudunk elolvasni. Az etruszk nyelv számunkra rejtély. Pedig Caesar idején, Közép-Itáliában vagy legalábbis annak keleti részén az emberek zöme még ezt a nyelvet beszélte. És sok római is beszélte az etruszk nyelvet, ahogy mi a franciát. Mára azonban ez a nyelv teljesen eltűnt. Furcsa dolog a sors…
A sír, amit Grotta Bellának, szép sírnak neveznek, azért érdekes, mert lapos domborművek és stukkó-domborművek díszítik az oszlopokat, a sírfülkék falait és a halotti ágyak fölötti felületet mindenütt a sírkamrában. Jobbára a harcosok fegyverzetét és jelvényeit ábrázolják: pajzsokat, sisakokat, mell- és lábvérteket, kardokat, lándzsákat, cipőket, öveket és a nemesek nyakékeit. Aztán ott vannak még a szent ivóedények, az uralkodói kormánypálca, a kutya, aki még túlvilági útján is vigyáz az emberre, a két oroszlán, akik élet s halál kapujában állnak, továbbá a triton avagy a haltestű félisten, s végül a lúd, az a madár, mely úszik a vízen, és feje mélyen alámerül a Kezdet és a Vég árjába. Mindez ott van a falakon, és minden bizonnyal a valóságban is ott voltak ezek a tárgyak vagy az őket képviselő figurák ebben a sírban. Ebből mára semmi sem maradt. Ha csak arra gondolunk, hogy milyen hatalmas mennyiségű kincset rejtett itt minden tekintélyes sír, és hogy minden nagy tumulusban számtalan sír volt, és hogy Cerveteri nekropoliszában még mindig több száz sírt találunk, és hogy számtalan sír van még a régi város túloldalán, a tenger mellett – akkor képet alkothatunk arról, hogy milyen mérhetetlenül gazdag volt az a város, amely ennyi mindent temethetett el a halottai mellé akkor, amikor Rómának még nemigen volt aranya, és még a bronz is nagy értéknek számított.
Ezek a sziklába vájt sírok ott a föld alatt oly könnyednek és barátságosnak tűnnek. Ahogy az ember lemegy bármelyikbe, egyáltalán nem érzi nyomasztónak. Ez részben a természetes arányok különös varázsának köszönhető, amely jelent van minden etruszk tárgyban, mindenben, ami e romlatlan, még romanizálatlan évszázadokban született. Az az egyszerűség, amely az alvilági falak és terek formáiban és mozgásában valami nagyon különleges, nyíltszívű természetességgel és spontaneitással ötvöződik, egyből megnyugtatja a lelket. A görögök hatni akartak; a gótika még inkább le akarta nyűgözni az elmét. Nem így az etruszkok. Minden, amit gondtalan évszázadaik során készítettek, oly természetes és egyszerű, akár a lélegzetvétel. Hagyják, hogy szabadon és boldogan lélegezhess, az élet egyfajta teljességével – még a sírokban is. Ez az igazi etruszk sajátosság: a gondtalanság, természetesség, túláradó életöröm, hogy nem kell semmilyen irányba erőltetned elmédet vagy lelkedet.
És a halál az etruszkok számára az élet kellemes folytatása volt, ékszerekkel, borral és a sípok táncra hívó zenéjével. Nem volt ez sem a mennyország mámoros elragadtatása, sem a purgatórium gyötrelme. Egyszerűen csak természetes folytatása az élet teljességének. Minden az életről szólt, a pezsgő, eleven életről.
És mégis, a sírok kivételével minden, ami etruszk, eltűnt a föld színéről. Ez furcsa. Az ember ismét kilép az áprilisi napsütésbe, és ahogy elindul a megsüllyed úton, a puha fűvel benőtt halomsírok között, lepillant az ajtónélküli sírok bejáratára. Itt minden annyira békés, kellemes és derűs. Ez a hely megnyugtat.
B., aki most tért vissza Indiából, meglepődik a fallikus köveken, amelyeket oly sok sír bejáratánál lát. Nahát, ez olyan, mint a Siva-lingam Benaresben! Ez pontosan olyan, mint a lingam kő a Siva barlangokban és a Siva szentélyekben!
És ez is érdekes dolog: az ember leélheti az életét, elolvashat minden könyvet Indiáról vagy Eturiáról, mégsem olvas egyetlen szót sem arról, éppen arról, ami az első öt percben megragadja Benaresben vagy valamelyik etruszk nekropoliszban – azaz a fallikus szimbólumról. Pedig itt van, kőből, félreérthetetlenül és mindenütt a sírok körül. Itt van, nagy és kis méretben, itt áll a bejárat mellett vagy aprócska mellékletként a sziklába illesztve: itt van, jelen van a fallikus kő! Meglehet, hogy az egyik valamelyik nagy tumulus tetején magasodott, a másik meg egy sír bejárata mellett állt. Akad még néhány apróbb, úgy tizennyolc-húszcenti hosszú, falloszforma kő a sziklába illesztve, a bejáratok előtt, és úgy tűnik, mindig kívül helyezték el őket. Ezek az apróbb lingamok olyanok, mintha a sziklához tartoznának. De mégsem, ugyanis B. kiemeli az egyiket. Külön faragták ki, és pontosan illik foglalatába, abba az üregbe, amibe egykoron rögzítették. B. visszahelyezi oda, ahova, nagy valószínűséggel úgy öt-hat évszázaddal Krisztus születése előtt helyezték.
A nagy fallikus köveket, amelyekről úgy vélik, hogy egykor a tumulusok tetején álltak, időnként gyönyörű faragványok díszítik, vagy épp feliratok láthatók rajtuk. A kutatók ezekre a cippus, cippi elnevezést használják. Ám a cippus, ez a megcsonkított kőtömb, általában sírkőként szolgált: zömök, gyakran négyszögletes, amit keresztben elvágtak, megcsonkítottak, talán azért, hogy ezzel is jelezzék: egy élet túl hamar megszakadt. A kis fallikus kövek némelyike ilyen megcsonkított darab. Ugyanakkor akadnak magas, hatalmas és díszes példányok is a kettős kúppal, amely még határozottabban fallikussá teszi őket. És a kicsi, sziklába helyezett példányok között is van olyan, amit nem rövidítettek meg.
Néhány sír bejárata mellett apró, faragott kőházakat vagy kőből faragott ládikákat látni, amelyek teteje úgy lejt, ahogy a téglalap alapú házak tetejének két oldala. A fiú, aki körülvezet minket, nem igazán tudós elme, a vasútnál dolgozik, így csak annyit motyog el nekünk, hogy minden asszony sírjánál volt egy ilyen házikó vagy ládika a bejárat felett, és azt mondja, hogy a férfiak sírjánál meg egy fallikus kő vagy lingam. Persze, mivel a nagy sírok általában családi sírok voltak, meglehet, hogy mindkettő ott volt.
A kőház, ahogy a fiú nevezi, Noé bárkájára emlékeztet, a hajórész nélkül: akár gyerekkorunk Noé-bárka doboza, amely állatokkal volt tele. És pontosan ezt jelenti a bárka – ez az élet tárolója, az arx, a menedék, s a legbiztosabb menedék: maga az anyaméh. Az egész világ anyaméhe, amelyből minden teremtmény életre kelt. Az anyaméh, a menedék, az élet utolsó rejteke, ahol meghúzhatja magát. Az anyaméh, a frigyláda, s benne az örök élet titka, a manna és a misztériumok. És ez, noha szokott helyéről elmozdították, itt van Cerveteriben, odakint az etruszk sírok bejárata előtt.
Talán épp az a tény adhat magyarázatot az etruszk tudat teljes lerombolására és megsemmisítésére, hogy az etruszk világ ennyire ragaszkodott ehhez a két szimbólumhoz. Az új világ meg akart szabadulni a régi világnak ezektől a sorsdöntő és uralkodó szimbólumaitól, a régi fizikai, testi világtól. Az etruszk tudat igen dévaj módon gyökerezett ezekben a szimbólumokban, azaz a falloszban és az arxban, az élet rejtekében. Így hát a teljes etruszk tudatot, az etruszk érverést és ritmust mind el kellett söpörni.
A kéklő mennybolt alatt, ahol pacsirták énekelnek a forró áprilisi égen, megint láthatjuk, hogy a rómaiak miért is nevezték az etruszkokat elvetemülteknek. A rómaiak még fénykorukban sem voltak kifejezetten szentek, de úgy vélték, annak kellene lenniük. Gyűlölték a falloszt és az arxot, a tároló edényt, mert birodalmat akartak, uralmat, és mindenek fölött gazdagságot: társadalmi előmenetelt. Nem lehet a kettős fuvola hangjára vidáman táncolni és ugyanakkor nemzeteket leigázni, vagy épp hatalmas summákat begyűjteni. Delenda est Cartago. Karthagót el kell pusztítani. A kapzsi ember szemében mindenki, aki kapzsisága útjában áll, maga a megtestesült gonosz.
Fordította: Somló Ágnes
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
