Sally Rooney Dublinban él. Első, Beszélgetések barátokkal című kötetével 2017-ben elnyerte a Sunday Times/PFD fiatal írók díját. A Stinging Fly című, félévente megjelenő irodalmi magazin szerkesztője. A Normális emberek a második regénye, amelyet a 2018-as Man Booker-díjra jelöltek. A regény részletét a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Sally Rooney
Normális emberek
(részlet)
Két nappal később
(2011. április)
Áll az ágy mellett, miközben az édesanyja keres egy nővért. Csak ezt vetted fel? kérdi a nagyanyja.
Hm? szól vissza Connell.
Csak egy pulóver van rajtad?
Ja. Igen.
Meg fogsz fázni. Aztán te is itt fogsz kikötni.
A nagymama reggel elcsúszott az Aldi parkolójában, ráesett a csípőjére. Nem olyan öreg, mint a többi beteg, csak ötvennyolc éves. Ugyanannyi idős, mint Marianne anyja, gondolja Connell. Na, mindegy, úgy tűnik, lett egy kis gáz a nagymama csípőjével, talán el is tört, úgyhogy Connellnek be kellett hoznia Lorraine-t a sligói kórházba. A szemközti ágyban köhög valaki.
Nem fázom, mondja. Kint meleg van.
A nagymama felsóhajt, mintha fájdalmat okozna neki a fiú időjárásra tett megjegyzése. Valószínűleg tényleg fáj neki, mert minden fáj neki, amit a fiú tesz, mert puszta létezéséért utálja. Kritikus szemmel végigméri.
Hát, az biztos, hogy nem anyádra ütöttél, igaz?
Ja. Nem.
Lorraine és Connell külsőre egészen más típus. Lorraine szőke, arca puha, kontúrok nélküli. A fiúk a suliban vonzónak tartják, amiből nem is csinálnak titkot. Valószínűleg tényleg vonzó, na és aztán, ezt ő nem veszi sértésnek. Connell haja sötétebb, arca kemény, olyan, amilyennek a grafikusok szokták elképzelni a bűnözőket. Ugyanakkor tudja, hogy a nagymamája megjegyzése nem a külsejére vonatkozott, hanem az apjára volt hivatott utalni. Jó, hát neki ahhoz sincs semmi hozzáfűznivalója.
Lorraine-en kívül senki sem tudja, ki Connell apja. Azt mondja, Connell bármikor megkérdezheti tőle, ha tudni akarja, őt azonban ez tényleg nem érdekli. Bulikon a barátai néha szóba hozzák az apját, mintha ez valami mély és jelentőségteljes téma lenne, amiről csak részegen lehet beszélgetni. Connell ezt lehangolónak találja. Sosem gondol arra a férfira, aki teherbe ejtette Lorraine-t, miért is gondolna? A barátai olyan sokat foglalkoznak a saját apjukkal, megrögzötten vetélkednek velük, vagy éppen különbözni igyekeznek tőlük ilyen-olyan módon. Amikor összevesznek, a vitáknak mindig van egy felszíni, nyilvánvaló vetülete, amely azonban mintha mindig elfedne egy másik, titkos jelentést. Amikor Connell veszekszik Lorraine-nel, általában olyasmiken kapnak össze, hogy ő a díványon hagyta a vizes törülközőt, és ennyi, tényleg csak a törülközőn vitatkoznak, vagy legfeljebb azon, hogy Connell alapvetően hanyag-e, mert Connell szeretné, ha Lorraine felelősségteljes embernek tartaná attól függetlenül, hogy szanaszét hagyja a törülközőket, mire Lorraine azt mondja, ha olyan fontos neki, hogy érettnek tartsa, akkor az a tetteiben is megmutatkozhatna, meg ilyenek.
Február végén elvitte Lorraine-t kocsival a szavazóhelyiségbe, az úton Lorraine megkérdezte, ő kire fog szavazni. Az egyik független jelöltre, felelte homályosan. Lorraine felnevetett. Ne mondd már. A kommunista Declan Breere. Connell nem hagyta magát zavartatni, nézte tovább az utat. Ha engem kérdezel, szerintem jót tenne ennek az országnak egy kicsit több kommunizmus, jelentette ki. A szeme sarkából látta, hogy Lorraine mosolyog. Hagyjál már, elvtárs, mondta. Én neveltelek jóféle szocialista elvekre, ha nem tudnád. Igaz, Lorraine-nek tényleg vannak elvei. Érdekli Kuba, a palesztin felszabadítás. Végül Connell tényleg Declan Breere szavazott, aki aztán ötödik helyen végzett, így nem jutott be a törvényhozásba. Két helyet szerzett meg a Fine Gael, egyet meg a Sinn Féin. Lorraine szerint ez szégyen. Lecserélték az egyik bűnbandát egy másikra, jelentette ki. Connell üzenetet írt Marianne-nek: a fg bekerült a kormányba, a qva életbe. Marianne visszaírt: Franco pártja. Connellnek utána kellett olvasnia, hogy megértse, mire gondol.
A múltkor Marianne azt mondta, szerinte jó ember lett belőle. Hogy kedves, és mindenki szereti. Azon kapta magát, hogy sokat gondolkodik ezen. Kellemes volt ilyen gondolatokkal létezni. Kedves vagy, téged mindenki szeret. Próbára tette magát: igyekezett egy kicsit nem gondolni erre, hogy aztán visszatérjen a gondolathoz, újra ezzel foglalkozzon, hogy kiderítse, még mindig jólesik-e neki, és igen, jólesett. Szerette volna megosztani Lorraine-nel, mit mondott Marianne. Úgy érezte, ezzel megerősítené az anyját valamiben, de miben? Hogy egy szem fia tényleg nem semmirekellő? Hogy nem ment pocsékba az élete miatta?
Hallom, a Trinity Egyetemre fogsz járni, mondja a nagyanyja.
Aha, ha lesz elég pontom.
Hogy jutott eszedbe pont a Trinity?
Ő megvonja a vállát. A nagymama felnevet, vagyis inkább felhorkan. Ó, elég jó lesz az neked, mondja. Mit fogsz tanulni?
Connell legyűri a késztetést, hogy elővegye a telefonját, és megnézze, mennyi az idő. Angolt, feleli. A nagynénik és nagybácsik odáig és vissza vannak attól, hogy a Trinityt jelölte meg első helyen, ő ettől zavarba is jön. Ha felveszik, jogosult lesz szociális ösztöndíjra, de még így is teljes munkaidőben kell majd dolgoznia nyáron, és legalább félállásban a tanév alatt. Lorraine nem akarja, hogy túl sokat kelljen dolgoznia az egyetem alatt, azt akarja, hogy a tanulmányaira összpontosítson. Ettől neki lelkiismeretfurdalása lesz, mert az angol azért nem igazi diploma, amivel jó állást lehet szerezni, csak egy vicc, és ilyenkor arra gondol, mégis inkább a jogra kellett volna jelentkeznie.
Lorraine visszajön a kórterembe. Cipője tompán puffan a padlón. Beszélni kezd a nagymamával a szabadságon levő főorvosról, meg O’Malley doktorról, meg a röntgenfelvételről. Nagyon gondosan adja át a sok információt, a legfontosabb dolgokat le is írja egy füzetlapra. Végül, miután a nagymama megpuszilja Connellt, távoznak. Ő fertőtleníti a kezét a folyosón, Lorraine megvárja. Aztán lemennek a lépcsőn, kilépnek a kórházból a ragyogó, tapadós napsütésbe.
A múltkori adománygyűjtő buli után Marianne elmondta neki azt a dolgot a családjáról. Nem tudta, mit feleljen. Erre azt mondta neki, hogy szereti. Egyszerűen így esett, mint amikor az ember elkapja a kezét, ha valami forróhoz ér. Marianne sírt, meg minden, ő meg gondolkodás nélkül kimondta. Igaz vajon? Nem tudott ehhez eleget. Először azt gondolta, nyilván igaz, ha már kimondta, miért hazudna? Aztán eszébe jutott, hogy néha szokott hazudni, anélkül, hogy eltervezné, vagy tudná, miért hazudik. Nem először érzett késztetést, hogy azt mondja Marianne-nek, szereti, ha igaz volt, ha nem, de most először engedett ennek a kísértésnek, most először mondta is ki. Észrevette, milyen sokáig tartott a másiknak reagálni rá, és mennyire zavarta őt a másik hallgatása, mintha előfordulhatna, hogy nem viszonozza, és amikor a másik is kimondta, jobban érezte magát, de ez talán nem jelent semmit. Connell sajnálta, hogy nem lát bele mások magánéletébe, így nem tud példát venni róluk.
Másnap reggel arra ébredtek, hogy Lorraine kulcsa csörög az ajtóban. Kint világos volt, Connell szája kiszáradt, Marianne felült, öltözködött. Csak annyit mondott: Bocs, nagyon sajnálom. Nyilván elaludtak, pedig nem akartak. Haza akarta vinni Marianne-t. Az belebújt a cipőjébe, ő is felöltözött. Amikor a lépcsőhöz értek, Lorraine az előszobában állt két nejlonszatyorral a kezében. Marianne-en az előző esti ruhája volt, a fekete pántos.
Szia, drágám, köszönt Lorraine.
Marianne arca felragyogott, mint egy villanykörte. Bocs a zavarásért.
Connell nem ért és nem szólt hozzá. Fájt a mellkasa. Marianne kilépett az ajtón. Szia, viszlát, bocs, kösz, bocs még egyszer, mondta. Becsukta maga után az ajtót, mielőtt Connell egyáltalán leért volna.
Lorraine összeszorította a száját, mintha nevetést akarna elfojtani. Segíthetnél kipakolni, jegyezte meg. A kezébe nyomta az egyik szatyrot. Ő utánament a konyhába, letette a szatyrot az asztalra anélkül, hogy az anyjára nézett volna. A nyakát dörzsölve nézte, ahogy az anyja kiveszi és elpakolja a cuccokat.
Mi ilyen vicces? kérdezte.
Nem kell elrohanni, csak azért, mert hazaértem, feleli Lorraine. Kifejezetten örülök, ha látom, tudod, hogy nagyon csípem Marianne-t.
Nézte, ahogy az anyja összehajtogatja az újra felhasználható nejlonszatyrot.
Azt hiszed, nem tudtam? kérdezte.
Ő pár másodpercre lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Megvonta a vállát.
Hát, azt tudtam, hogy valaki jár ide délutánonként, magyarázta Lorraine. És ha nem tudnád, náluk dolgozom.
Bólintott, nem tudott megszólalni.
Nagyon bírhatod.
Miért mondod ezt?
Nem miatta mész a Trinityre?
A tenyerébe temette az arcát. Lorraine ekkor már nevetett, hallotta. Most ezzel elérted, hogy ne akarjak odamenni, mondta Connell.
Jaj, ne már.
Connell az asztalon hagyott nejlonszatyorra nézett, kivett belőle egy zacskó spagettit. Zavartan a hűtő melletti polchoz vitte, betette a többi száraztészta közé.
Szóval együtt jártok? kérdezte Lorraine.
Nem.
Hogy érted ezt? Lefekszetek egymással, de nem jártok együtt?
Ne vájkálj a magánéletemben. Nem szeretem, nem tartozik rád.
Visszament a szatyorhoz, kivett egy doboz tojást, amit aztán letett a konyhapultra a napraforgóolaj mellé.
Az anyja miatt? kérdezte Lorraine. Gondolod, rossz szemmel nézné?
Mi?
Mert éppenséggel lehet.
Rossz szemmel nézné? Hülyeség, mi rosszat tettem én?
Lehet, hogy azt gondolná, nem érünk fel hozzájuk.
Connell az anyjára bámult, aki a konyha másik végében éppen egy doboz sajátmárkás reggelizőpelyhet tett a szekrénybe. Addig meg sem fordult a fejében, hogy Marianne családja felsőbb rangúnak tartaná magát nála és Lorraine-nél, hogy nem tartanák őket érdemesnek arra, hogy velük érintkezzenek. Meglepve tapasztalta, hogy ettől a gondolattól dühbe gurult.
Mi, szerinted nem vagyunk elég jók nekik? csattant fel.
Nem tudom. Majd kiderül.
Az nem zavarja, hogy te takarítod a házukat, de azt már nem akarja, hogy a fia az ő lányával lógjon? Hát ez baromi nevetséges. Mintha a tizenkilencedik században járnánk, röhögnöm kell.
Nem úgy látom, mintha röhögnél, jegyezte meg Lorraine.
Hidd el, röhögök. Nevetséges.
Lorraine becsukta a szekrényt, kíváncsian a fiára nézett.
Akkor mi ez a nagy titkolózás? Ha nem Denise Sheridan miatt van. Marianne jár valaki mással, és nem akarod, hogy az megtudja?
Nagyon tolakodók ezek a kérdések.
Szóval van barátja.
Nincs. De ez az utolsó kérdés, amire hajlandó vagyok válaszolni.
Lorraine le-föl mozgatta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Connell összegyűrte az asztalon heverő üres nejlonszatyrot, aztán csak állt a szatyorgombóccal a kezében.
Te nem mondod el senkinek, ugye? kérdezte.
Ez egyre rosszabbul hangzik. Miért ne mondjam el senkinek?
Szívtelennek érezte magát.
Mert neked nem származna belőle semmi hasznod, nekem viszont egy csomó kellemetlenséget okozna. Elgondolkodott, majd ravaszul hozzátette: Meg Marianne-nek is.
Te jó ég, nyögött fel Lorraine. Szerintem én erről tudni sem akarok.
Connell várt, úgy érezte, az anyja nem jelentette ki elég egyértelműen, hogy nem fogja elárulni senkinek, mire az ingerülten feltette a kezét: A te nemi életednél érdekesebb dolgokról is tudok pletykálni, oké? Emiatt ne aggódj.
Connell ekkor felment az emeletre, leült az ágyára. Nem tudta, mennyi ideig ült ott. Marianne családján gondolkodott, azon, hogy Marianne esetleg túl jó hozzá, meg azon is, amit a lány mondott neki az éjszaka. Hallotta másoktól az iskolában, hogy a lányok néha mindenfélét kitalálnak, csak hogy felhívják magukra a figyelmet, beadják, hogy rossz dolgok történtek velük, meg minden. És Marianne elég hajmeresztő sztorit mesélt, hogy az apja verte kicsi korában. Meg hát az apja meghalt, úgyhogy nem tudná megvédeni magát. Connell belátta, hogy lehetséges, hogy Marianne egyszerűen hazudott, hogy együttérzést csikarjon ki belőle, de azt is tudta, olyan világosan, mint semmi mást, hogy a lány nem hazudott. Sőt inkább azt érezte, hogy nem osztotta meg vele a teljes, rémes igazságot. Émelygett
attól a gondolattól, hogy ő tudja ezt a lányról, hogy ez összeköti őket.
Ez tegnap történt. Ma reggel szokás szerint korán ért be az iskolába, Rob és Eric gúnyos üdvrivalgásban tört ki, amikor betette a könyveit a szekrényébe. Ledobta a táskáját a földre, nem foglalkozott a másik kettővel. Eric átkarolta a vállát, és azt mondta: Na ki vele! Megdugtad végül?
Connell megkereste a zsebében a szekrénykulcsot, és lerázta magáról Eric kezét. Nagyon vicces, mondta.
Azt hallottam, nagyon összemelegedve távoztatok, jegyezte meg Rob.
Történt valami? tudakolta Eric. Őszintén.
Természetesen nem, felelte Connell.
Miért lenne ez természetes? szólt közbe Rachel. Mindenki tudja, hogy bejössz neki.
Rachel az ablakpárkányon ült, lassan lógázta tintaszínű, áttetsző harisnyába bújtatott, hosszú lábát. Connell nem nézett a szemébe. Lisa a földön ült, hátát a szekrényeknek támasztva házit írt. Karen nem ért még be. Connell azt kívánta, bárcsak belépne Karen.
Lefogadom, hogy hentergett egyet, jelentette ki Rob. Úgysem fogja sosem bevallani.
Én nem vetnélek meg érte, jegyezte meg Eric, nem csúnya lány, ha odateszi magát.
Ja, csak agyilag zakkant, tette hozzá Rachel.
Connell úgy tett, mintha keresne valamit a szekrényében. Vékony sugárban fehér izzadság ütközött ki a tenyerén és a gallérja alatt.
Hogy ti milyen rohadékok vagytok, szólalt meg Lisa. Mit ártott nektek az a csaj?
A kérdés az, hogy Waldronnak ártott-e valamit, felelte Eric. Nézzétek, el akar bújni a szekrényében. Gyerünk, ki vele! Megdugtad?
Nem.
Hát, én sajnálom, mondta Lisa.
Én is, jelentette ki Eric. Szerintem jóvátehetnéd, Connell. Meghívhatnád a bálba.
Erre mindenkiből kitört a nevetés. Connell becsukta a szekrényét, és az iskolatáskáját hanyagul a jobb kezében lóbálva távozott a helyiségből. Hallotta, hogy a többiek utánaszólnak, de nem fordult meg. A vécében magára zárta az egyik fülke ajtaját. A sárga falak rárontottak, arca síkos volt az izzadságtól. Folyamatosan az járt a fejében, hogy szerelmet vallott Marianne-nek az ágyban. Ijesztő volt, mintha a biztonsági kamera felvételén látná, ahogy valami szörnyű bűncselekményt követ el. És Marianne hamarosan beér az iskolába, a táskájába pakolja a könyveit, mosolyog magában, és nem tud semmit. Kedves vagy, téged mindenki szeret. Kellemetlen, mély levegőt vett, aztán okádni kezdett.
A kórházból kihajtva balra indexel, hogy visszakanyarodjon az N16-osra. Fájdalom ül a szeme mögött. A pláza mellett hajtanak, kétoldalt sötét fák szegélyezik az utat.
Jól vagy? kérdi Lorraine.
Jól.
Furán nézel.
Levegőt vesz, a biztonsági öv kicsit a bordái közé vág, aztán kifújja a levegőt.
Rachelt hívtam el a bálba, mondja.
Mi?
Rachel Morant hívtam el a bálba.
Feltűnik előttük egy benzinkút, Lorraine gyorsan megkocogtatja az ablakot. Állj meg itt, mondja. Connell ránéz, nem érti. Mi? Lorraine megint megkocogtatja az ablakot, ezúttal erősebben, körme kopog az üvegen. Állj itt meg, utasítja ismét Connellt. A fiú gyorsan indexel, belenéz a tükörbe, lehúzódik, leállítja a kocsit. A benzinkút szélén valaki egy furgont mos slauggal, sötét patakokban folyik le róla a víz.
Venni akarsz valamit az üzletben? kérdi Connell.
Marianne kivel megy a bálba?
Connell szórakozottan megszorítja a kormányt. Nem tudom, feleli. Ugye, nem azért állítottál meg itt, hogy erről beszélgessünk?
Szóval lehet, hogy senki sem fogja elhívni, mondja Lorraine. És akkor nem megy a bálba.
Ja, lehet. Nem tudom.
Ma az ebéd után lemaradt a többiektől. Tudta, hogy Rachel meglátja majd, és bevárja. Tudta. És amikor Rachel tényleg bevárta, ő összehúzta a szemét, majdnem be is csukta, amíg a világ fehéres-szürkére nem váltott, és azt mondta: Figyi, elhívott már valaki a bálba? Rachel azt felelte, nem. Ő megkérdezte, lenne-e kedve vele menni. Oké, mondta amaz. Bár igazság szerint ennél valami romantikusabbra számítottam. Ő erre nem felelt, mert úgy érezte magát, mint aki egy magas szikláról ugrik le, halálra zúzza magát, és örül, hogy meghalt, soha többé nem akar élni.
Marianne tudja, hogy mással mész? érdeklődik Lorraine.
Még nem. Majd megmondom neki.
Lorraine a szája elé kapja a kezét, hogy a fia ne tudja kivenni az arckifejezését: lehet, hogy meglepődött, aggódik, de az is lehet, hogy hánynia kell.
És nem gondolod, hogy esetleg őt kellett volna elhívnod? kérdi. Ha már egyszer mindennap megkeféled tanítás után.
Csúnyán beszélsz.
Lorraine orrcimpái levegővétel közben kitágulnak. Akkor hogyan mondjam? tudakolja. Esetleg úgy, hogy kihasználod, és csak a szexre kell neked? Ez pontosabb?
Lenyugodnál egy kicsit? Senki sem használ ki senkit.
Hogy vetted rá, hogy hallgasson? Azt mondtad neki, ha bárkinek elárulja, baja eshet?
Jézusom. Természetesen nem. Ő is akarta, világos? Baromira felfújod az egészet.
Lorraine biccent, kifelé bámul a szélvédőn át. Connell idegesen várja, hogy megszólaljon.
Az iskolában nem szeretik, ugye? kérdi végül Lorraine. Szóval gondolom, attól féltél, mit fognak szólni a többiek, ha megtudják.
Connell nem felel.
Hát, megmondom én neked, hogy én mit szólok hozzá. Azt, hogy szégyelld magad. Én szégyellek.
Connell megtörli a homlokát a pulóvere ujjával. Lorraine, mondja.
Az anyja kinyitja a kocsiajtót.
Hova mész? kérdi.
Busszal megyek haza.
Mi van? Viselkedj már normálisan, légyszi!
Ha nem szállok ki a kocsiból, olyanokat mondanék, amit aztán megbánok.
Mi van veled? Mit érdekel téged, kivel megyek a bálba? Semmi közöd hozzá.
Lorraine szélesre tárja az ajtót, kikászálódik. Iszonyú fura vagy, állapítja meg Connell. Ő válaszként rácsapja az ajtót, erősen. Connell fájdalmasan szorítja a kormányt, de nem szól. Ez az én kocsim, baszd meg! mondhatná.
Mondtam én, hogy szabad csapkodni az ajtót? Igen? Lorraine már elindult, retikülje minden lépésnél a csípőjének ütődik. Nézi, amíg be nem fordul a sarkon. Két és fél évig dolgozott a benzinkúton tanítás után, hogy meg tudja venni ezt a kocsit, amit kizárólag arra használ, hogy az anyját furikázza, mert annak nincs jogsija. Utánamehetne, letekerhetné az ablakot, rákiálthatna, hogy szálljon vissza. Ehelyett csak ül a volán mögött, fejét a támlának támasztja, hallgatja a saját idióta légzését. A kutak között egy varjú felvesz egy eldobott csipszes zacskót. Kijön egy család az üzletből jégkrémmel a kézben. A benzinszag beveszi magát a kocsibelsőbe, súlyosan ül meg, mint egy fejfájás. Connell gyújtást ad.
Dudik Annamária Éva fordítása
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
