Rinthy Holme a bátyja, Culla gyermekével terhes. Amikor a kisfiú megszületik, Culla kiviszi az erdőbe, ahol sorsára hagyja, húgának pedig azt hazudja, a csecsemő túl csenevész volt, ezért meghalt. Rinthy nem hisz neki, és gyermeke keresésére indul. Culla a nyomába ered, és egymástól elszakadva bolyonganak az apokaliptikus vidéken, ahol újra és újra három ijesztő idegen kerül az útjukba…
Az Odakint a sötétség (Outer Dark) Cormac McCarthy második, 1968-ban írt regénye egy különös, felfoghatatlan világban – talán valahol a zord Appalache-hegységben, a századfordulón – játszódó fájdalmasan könyörtelen, ám egyben mitikusan sodró erejű történet.
Az Odakint a sötétség (2019) részletét Greskovits Endre fordításában a Jelenkor Kiadó engedélyével közöljük.
Cormac McCarthy
Odakint a sötétség
(részlet)
A lány pihent egy darabig, ült a deszkajárdán, és sajgó mellét a tenyerével támasztotta meg. A levegő sötét volt a közelgő esőtől. Egy nő ment el előtte, abrakos tarisznyát cipelt, amelyben valami élőlény küszködött némán. Amikor megszólította, a nő üres tekintettel nézett rá, és ment tovább. Egy idő után felállt, és maga is továbbment, a por meleg és puha volt a lábujjai alatt, mint a talkum. Néhányan egy bolt előtt álltak az út túloldalán, és őt figyelték. Kicsit kihúzta magát. Aztán egy férfi jött ki a balra álló épületből, elment előtte, közben futó mozdulattal megbökte kalapját, mintha egy legyet akarna lustán elhessegetni. Mosoly bujkált a szája sarkában.
Napot, mondta a lány.
Magának is.
A lány nézte, ahogy továbbmegy. Maga nem orvos, ugye? szólt utána.
A férfi megtorpant és hátranézett. Nem, felelte. Ügyvéd vagyok. Én kapom a nyerteseket, ő meg a veszteseket. Az út közepén állt halványan mosolyogva, és ismét megérintette kalapja karimáját.
És, kérdezte a lány, hol van egy orvos errefele?
Az ügyvéd a mellényzsebébe dugta hosszú mutatóujját, és előhalászott egy órát.
Kipattintotta a fedelét, megnézte, aztán a sötéten vonuló napra nézett, mintha így akarná ellenőrizni az időpontot. Vagy fél kettőig nem lesz a helyén, mondta. Addig van még tíz perc. Becsukta az órát, és belecsúsztatta a zsebébe. Sürgős? kérdezte.
Hogy?
Siet? A rendelője abban az épületben van, ahol az én irodám. Mondhatni szállítjuk egymásnak a kuncsaftokat. Rögtön itt. Egy háromszintes házra mutatott, az emelet magas ablakainak üvegén felirat.
A lány nézte, s közben kisöpörte haját az arcából.
Mi a probléma? Komoly a dolog? Vagy valaki más miatt kérdezi?
Nem. Magam miatt.
Értem. Hm. Beteg? Amíg megjön az orvos, megpihenhet az irodámban, ha szeretne.
A lány az utcán át a ház felé nézett, aztán az ügyvédre. Nem szeretném zavarni, mondta.
Ugyan, felelte a férfi. Semmi baj. Úgyis most megyek vissza.
Hát, mondta a lány, hálás volnék, ha megmutatná, hol az orvos.
Persze, válaszolta a férfi. Jöjjön.
Ő követte, és átvágtak az úton, sebesen szedte lábát, hogy lépést tartson a férfival, nézte a sarkát, a görbe keréknyomokat meg az öszvérpaták félhold alakú lenyomatát, aztán a járdához értek és kicsit odébb az épülethez, ahol a férfi félreállt, és intett. Csak maga után, mondta.
A lány elindult a hosszú, sötét lépcsőn, meztelen lába alatt érezte a megkopott deszkákból kiálló szögek hideg fejét. A lépcső tetején kis fogadótér volt, mindkét oldalán ajtó. A lány megfordult, és lenézett a férfira.
Erre, mondta a férfi. Elment mellette, beledugta kulcsát zárba, és tartotta a lánynak az ajtót, hogy beléphessen. Üljön le, mondta. Ő körülnézett, aztán leült valamiféle fotelbe, amelynek felhasadt bőre alól csomókban állt ki a lószőr. Egymásra tette két lábát, keze az ölében, úgy nézte a padlót.
Hát, mondta a férfi. Honnan csöppent ide?
Fölemelte tekintetét. A férfi az íróasztalánál ült, lábát feltámasztotta egy kihúzott fiókra, fejét előrehajtotta, és gyufát tartott a szivarja végéhez.
Csak a folyó túlpartjáról jöttem, mondta a lány.
A férfi épp megszívta a szivart, de most abbahagyta, gyorsan a lányra pillantott, aztán folytatta és meggyújtotta a szivart, majd a gyufaszálat az asztalon álló hamutartóba dobta. Hogy érzi magát? kérdezte.
Tűrhetően, köszönöm.
Az orvos nemsokára itt lesz.
Jól van. Figyeljen.
Igen?
Szeretnék megkérdezni valamit, mielőtt bemegyek hozzá.
Rendben. Mit?
Hát, mondta a lány. Csak egy dollárom van, és tudom, hogy az orvosok drágák, és azon gondolkodok, tesz-e értem valamit egyetlen dollárért.
Az ügyvéd lassan kivette a szivart a szájából, és a kék füstfelhőben összekulcsolta kezét. Gondolom, legalábbis egy dollárnyit tesz magáért, mondta. Mi a problémája? Ha megkérdezhetem.
Hát, inkább neki mondanám meg, ha nem bánja.
Persze. De biztos vagyok benne, hogy tesz valamit magáért. Jó orvos. Mindegy, mindjárt megjön.
Nem szeretnék senkitől szívességet kérni, mondta a lány.
Szívességet?
Azt, uram. Szóval, ha több mint egy dollár, akkor inkább elmegyek, és nem háborgatom.
A férfi levette lábát a fiókról, és rákönyökölt az asztalra. Ha orvosra van szüksége, mondta, nem túl könnyű meglennie nélküle. Ez nem olyan, mint egy pár új cipő vagy… a lány idegesen az egymáson nyugtatott két lábára nézett… vagy mondjuk egy új serpenyő vagy ilyesmi. Csak mondja meg neki, mi a problémája, a díj miatt meg fájjon az ő feje. Ha magának csak egy dollárja van, az orvos talán megengedi, hogy a többit később fizesse. Vagy hoz neki pár tojást. Vagy zöldséget a kertből, amikor…
Nekem nincsen kertem, mondta a lány.
Mindegy, hadd fájjon emiatt az ő feje.
Értem, uram, mondta a lány.
A férfi megint hátradőlt. Nagy csend ülte meg a szobát. A fény erősödött és tompult, s az ablakkeret árnyéka úgy kúszott ide-oda a fapadlón, mint valami lélegző lény. Férjnél van? kérdezte az ügyvéd.
Nem, felelte a lány. Aztán felnézett és azt mondta: szóval már nem. Voltam, de már nem.
Akkor özvegy?
Igen, uram.
Hát, ez sajnálatos. Egy ilyen fiatal nő, mint maga. Van gyereke?
Egy.
Értem.
A szoba egyre sötétedett. Nyirkos levegő áradt be, és a foszlott csipkefüggönyök megemelkedtek az ablakban.
Úgy néz ki, kapunk egy kis esőt, mondta a férfi.
De már el is eredt, az üveget időnként elhomályosította egy-egy roham, és a kőpárkány gőzölgött.
Itt rengeteget esik ősszel, mondta az ügyvéd. Azután már semmi hasznosat nem lehet csinálni.
Ültek a sűrűsödő sötétben, és nézték az esőt. Egy idő után az ügyvéd megint letette lábát, és felállt a székből. Ez ő lesz, mondta.
A lány bólintott. A férfi az ajtóhoz ment, és kilesett. A lány hallotta, hogy valaki dobogva és káromkodva igyekszik felfelé a lépcsőn.
Mintha egy kicsit megáztál volna, John, mondta az ügyvéd.
A másik válaszolt valamit, amit a lány nem hallott.
Valaki vár itt rád.
A férfi benézett az ajtón. Alacsony, súlyos ember bajusszal, amelyről csöpögött a víz, a bepárásodott szemüvegkeret fölött kémlelő szem. Napot, mondta.
Napot, felelte a lány.
Csak jöjjön át ide. A férfi eltűnt, a lány pedig felállt, és az ügyvéd előtt átvágott a szobán, közben hálásan odabiccentett neki, rongyosan, cipőtlenül, tiszteletteljesen és ziláltan, mégis az illendőség szinte tapintható burkában lépkedve. Nagyon szépen köszönöm, mondta.
Az ügyvéd mosolyogva bólintott. Nincs mit, felelte.
Amikor a lány belépett a rendelőbe, az orvos háttal állt az ajtónak, épp lerázta és felakasztotta vizes zakóját a fogasra. Aztán megfordult, lesöpörte a vizet a válláról, amelyre áttetszően rátapadt az ing.
Hú, mondta. Így, ni. Mi a panasza, ifjú hölgy?
A lány hátranézett. Az ügyvéd már becsukta az ajtaját. A lány hallotta az esőt odakintről, és már elég sötét volt a lámpagyújtáshoz.
Ide, mondta az orvos. Üljön le.
Köszönöm, felelte a lány. Szemérmesen leült az íróasztal melletti székre, lábát maga alá húzta. Amikor fölnézett, a férfi az asztalnál ült, és buzgón törölgette szemüvege lencséjét egy zsebkendővel.
Na, mondta. Miről van szó?
Hát, a tejemről.
A tejéről?
Igen, uram. Ha szabad.
Nem lázas, ugye?
Nem. Nem az. Szóval nem tudom. A saját tejemről beszélek.
Értem. A férfi hátradőlt, egyik ujját végighúzta orrán, a szemüveg ott állt a levegőben. Szoptat. Erről van szó?
A lány nem válaszolt egy percig. Aztán így szólt: hát nem. Megint elhallgatott, és fölnézett a férfira segítségért. A férfi kinézett az ablakon. Majd visszafordult, és föltette az orrára a szemüveget.
Jól van, mondta. Először is: tehéntejről vagy anyatejről beszélünk?
Anyatejről, felelte a lány.
Jó. A magáéról?
Igen, uram.
Jól van. Akkor szoptat.
Nem, mondta a lány. Sose szoptattam. Ettől vagyok beteg.
Gyereket szült?
Igen, uram.
Mikor?
Kora tavasszal. Márciusban, azt hiszem.
Annak már hat hónapja, mondta az orvos.
Igen, felelte a lány.
Az orvos előrehajolt, karját az asztalra fektette, és a kezét vizsgálgatta. Hát, mondta, gondolom, szoptatós dajkára volt szüksége. És most azt szeretné tudni, hogy miért nem volt soha teje. Hat hónapja.
Nem, uram, mondta a lány. Nem erről van szó.
Nem lett könnyebb, ugye?
Nem, uram. Nagyon sajog.
Sosem volt teje.
Sose kellett, de folyton túl sok volt.
Az orvos a kezét nézte, mintha az elárulhatna neki valamit, aztán talán el is árult, mert fölnézett a lányra, és megkérdezte: mi történt a gyerekkel?
Meghalt.
Mostanában?
Nem. Aznap, amikor megszületett.
És magának még mindig van teje.
Olyan sok nincsen. De nem zavar. Csak elkezdett vérezni. A cicim.
Ekkor mindketten sokáig hallgattak. A szobában már szinte sötétség volt, és ők hallották az eső kitartó, halk verését az üvegen meg a csöppeket a kőpárkányon. A férfi szólalt meg. Nagyon csöndesen. Azt mondta: maga hazudik nekem.
A lány fölnézett. Mintha nem lepődött volna meg. Visszakérdezett: mivel kapcsolatban?
Maga tudja. Vagy a melléről, vagy a gyerekről. Egyetlen nőnek sincs teje hat hónappal a gyerek halála után.
A lány nem válaszolt.
Megmutatja?
Hogy?
Azt kérdeztem, megmutatja-e. A mellét.
Rendben, felelte a lány. Felállt, kigombolta a ruhát a nyakánál, és lecsúsztatta válláról, így állt szárnyként kitartott karral az ócska ruhában. Mást nem viselt.
Igen, mondta az orvos. Jól van. Adok magának valamit erre. Nyilván nagyon fáj.
A lány visszahúzta a ruhát a vállára, és megfordult, hogy begombolkozzon. Sajog kicsit, mondta.
Masszírozta? Fejte?
Nem, uram. Csak folyik magától.
Értem. Azért fejnie kéne. Hol a gyerek?
Nem tudom. Szóval nem láttam azóta, hogy megszületett, de azt hiszem, tudom, ki vitte el, ha meg tudom találni.
És mikor volt ez? Hogy megszületett.
Azt hiszem, márciusban, de lehetett áprilisban is.
Az nem lehet, mondta az orvos.
Hát, akkor márciusban volt.
Nézze, kérdezte az orvos, mit számít, ha később volt annál? Mondjuk júliusban.
Nekem mindegy, mondta a lány.
Az orvos hátradőlt. Nem lehet teje hat hónap után.
Ha meghalt volna. Ezt mondta, nem? A lány előrehajolt a széken, és a férfit nézte. Ez azt jelenti, hogy nem, ugye? Azt jelenti, hogy nem halt meg, különben már kiszáradtam volna. Ugye?
Hát, mondta az orvos. De a lány tekintetében bujkáló eszelősség miatt elhallgatott. Igen, mondta aztán. Lehet, hogy azt jelenti. Igen.
Tudtam egész idő alatt, mondta a lány. Azt hiszem, végig tudtam.
Igen, mondta az orvos. Nézze, hadd adjam oda magának ezt a kenőcsöt. Előrehajolt a székben, felállt, és kinyitotta az asztala mögött álló szekrényt. Egy darabig szemlélte a belsejét, aztán kiválasztott egy kis tégelyt, és becsukta a szekrény ajtaját. Na, mondta, megfordult és feltartotta a tégelyt. Szeretném, ha ezzel jó alaposan bekenné magát, és nem mosná le. Ha lekopik, kenje be megint. És fejnie kell a mellét, még ha fáj is. Először csak egy kicsit próbálja. Áttolta a tégelyt az asztalon a lányhoz, aki elvette, megnézte, aztán az ölében tartva ült.
Jöjjön vissza pár nap múlva, és mondja meg, hogy van.
Nem tudom, itt leszek-e, mondta a lány.
Hol lesz?
Nem tudom. Tovább kell keresnem.
A gyereket?
Igen, uram.
Mikor látta utoljára? Azt mondja, sosem szoptatta.
Nem láttam, mióta megszületett.
Akkor miről hazudott?
Hát. Arról, hogy meghalt.
Értem. Mi történt?
Azt mondta, nyápic, de Istenemre, egy kicsit se volt az.
És aztán mi történt?
Soha nem volt semmink meg senkink.
Nincs férjnél, ugye?
Nem vagyok, uram.
És mi történt? Odaadták valakinek a gyereket?
Igen, felelte a lány. Sose akartam, hogy ezt csinálja. Nem szégyelltem magamat. Azt mondta, meghalt, de én tudtam, hogy hazudik. Folyton hazudott.
Kicsoda?
A bátyám.
Az orvos hátradőlt a székben, összekulcsolta kezét az ölében, és nézte. Egy idő után megkérdezte: nem tudja, hol a gyerek?
Nem, uram.
Alattuk az utcán marhákat hajtottak, azok bőgtek az esőben meg a sárban.
Hol lakik? kérdezte az orvos. Mi a neve?
Rinthy Holme.
És hol lakik?
Nem lakok már sehol se, felelte a lány. Sose nagyon laktam. Csak járkálok és keresem a gyerekemet. Mostan már nagyjából csak ezt csinálom.
Fordította: Greskovits Endre
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)