Rose egy kanadai kisváros eldugott mellékutcájában látja meg a napvilágot, majd fél ifjúságát azzal tölti, hogy Flóval, gyakorlatias és ravasz mostohaanyjával küzd, aki saját múltjának meséivel ijesztgeti, és gyakran hangoztatja, milyen veszélyes hely a világ. Rose azonban becsvágyó. Tanulmányi ösztöndíjat nyer, és Torontóba megy, ahol megismerkedik Patrickkel, jövendő férjével. Ő lesz Patrick számára az „alázatos, ám érzéki” kolduslány, aki „bátortalan, fehér lábával” bevonul Patrick életébe, ő pedig, Rose lovagjaként, már attól is boldog, ha csak nézheti és imádhatja. Alice Munro nagyszerű, regényként is olvasható novellafüzérében Rose útját követjük, ahogy egyre távolabb kerül a szegénységtől, és sikeresen felépít magának egy új, saját világot.
Alice Munro A kolduslány. Történetek Flo és Rose életéből (2019 – Who Do You Think You Are?, 1978) című kötetét Lukács Laura fordította – a kötetben szereplő Fejedelmi verések című novella részletét a Park Könyvkiadó engedélyével közöljük.
Alice Munro
Fejedelmi verések
(részlet)
Fejedelmi verés. Flo ígérete. Fejedelmi verést kapsz.
Flo szájában megnyúlt a „fejedelmi” szó, és díszes lószerszámot kapott. Rose-nak látnia kellett a dolgokat, abszurd ötleteket kellett kergetnie, és mert képzeletének ez az igénye erősebb volt az ösztönnél, hogy kerülje a bajt, a fenyegetésre fittyet hányva tűnődött: mitől fejedelmi egy verés? Fasort képzelt el, kétoldalt illedelmesen várakozó tömeget, fehér lovakat, fekete rabszolgákat. Valaki letérdel, vörös lobogóként szökken elő a vér. Egyszerre barbár és káprázatos jelenet. A valóság persze meg sem közelítette ezt a méltóságot, csak Flo próbálta valami magasabb és sajnálatos szükségszerűségnek feltüntetni a fenyítést. Rose meg az apja hamar túljutottak minden mások előtt vállalhatón.
A verések fejedelme Rose apja volt. Amit Flótól kapott Rose, szinte nem is számított; ő csak gyors nyakleveseket, pofonokat osztott, miközben az esze máshol járt. Eriggy az utamból, mondta. Törődj a magad dolgával. Ne vágj nekem ilyen pofát.
Az ontariobeli Hanrattyben éltek, egy üzlethelyiség mögött. Négyen voltak: Rose, az apja, Flo és a kis Brian, Rose féltestvére. Az üzlet eredetileg ház volt, Rose szülei vették, amikor összeházasodtak, hogy bútorjavító és kárpitosműhelyt nyissanak benne. Az anyja értett a kárpitozáshoz. Rose-nak mindkét szülőjétől ügyes kezet kellett volna örökölnie, gyors ráhangolódást az anyagokra, jó szemet a legmutatósabb javításhoz, de nem örökölt. Ügyetlen volt, és ha valamit eltört, nem próbálta megjavítani, hanem gyorsan összesöpörte, kidobta.
Az anyja meghalt. Délután azt mondta Rose apjának:
– Valamit érzek itt belül, nem is tudom, hogy mondjam. Mintha keménytojás lenne a mellemben, héjastul.
Mire beesteledett, már nem élt; véralvadékot találtak a tüdejében. Rose nagyon kicsi volt, mózeskosárban fekvő csecsemő, így természetesen nem emlékezhetett rá. Flótól hallotta, ő pedig nyilván Rose apjától. Flo nem sokkal később jelent meg, gondjaiba vette a kisded Rose-t, hozzáment az apjához, és élelmiszerboltot nyitott a műhely helyén. Rose, aki csak boltként ismerte a házat, anyaként pedig csak Flót, úgy tekintett vissza szülei itt töltött tizenhat hónapjára, mint a rend, a mostaninál sokkal több szeretet, a szép szertartásosság és némi bőség idejére. Az anyjáról alig volt kézzelfogható emléke: néhány tojástartó – a finom rajzú szőlőindákat és madarakat mintha vörös tussal pingálták volna rájuk, de a minta már kezdett lekopni. Nem maradtak utána könyvek, ruhák, fényképek. Az apja biztos túladott rajtuk vagy Flo. Flo egyetlen története Rose anyjáról, vagyis a haláláról furamód rosszindulatú volt. Flo szeretett elidőzni egy-egy haláleset részleteinél: mit mondott a haldokló, hogyan tiltakozott, hogyan próbált fölkelni az ágyból, hogyan káromkodott vagy nevetett (mert ilyen is akadt), de Rose anyja más volt: ő keménytojásfélét érzett a mellében, s ennek fölidézésével Flo mintha elődje butaságát hangsúlyozta volna – mintha Rose anyja komolyan gondolta volna, hogy le lehet nyelni egy főtt tojást héjastul, egészben.
Az apjának volt egy sufnija a ház mögött, ott javította, újította föl a bútorokat. Székek ülését, támláját fonta újra, betömte a repedéseket, visszaragasztotta a kitört széklábakat – mindezt csodálatra méltó szakértelemmel és olcsón. Erre volt a legbüszkébb: hogy meg tudta lepni az embereket a remek munkával, melyért csekély, sőt nevetséges fizetséget kért. A világválság idején az emberek valószínűleg nem tudtak többet fizetni, de ő a háború alatt és a háború utáni virágzó években, haláláig sem emelt árat. Soha nem beszélte meg Flóval, mennyit kér vagy mennyivel tartoznak neki. Halála után Flo kinyitotta a sufnit, és magához vette a temérdek papírfecnit és szakadt borítékot, amely az elhunyt irattartójaként szolgáló nagy, baljósan hegyes kampókra feltűzve lifegett. De a legtöbbről kiderült, hogy nem számla vagy nyugta, hanem feljegyzés az időjárásról, a kertről vagy bármiről, amit Rose apja valami okból érdemesnek tartott papírra vetni.
Június 25-én újkrumplit ettünk. Rekord.
Elsötétült a nap, de semmi természetfölötti. Erdőtüzekből hamufelhők.
1938. augusztus 16. Este óriási vihar. Villámcsapás presb. templom, Turberry Twp. Isten akarata?
Epret leforrázni, hogy ne legyen savas.
Minden, ami van, él. Spinoza.
Ez a Spinoza valami újféle zöldség lehet, vélte Flo, mint a brokkoli vagy a padlizsán, talán ültetni akart belőle. Gyakran kísérletezett új dolgokkal. Flo megmutatta Rose-nak a papírfecnit, és megkérdezte, tudja-e, mi az a Spinoza. Rose tudta, vagy legalábbis volt róla némi fogalma – serdülőként már lehetett –, de letagadta. Abban a korban járt, amikor se az apjáról, se Flóról nem akart többet tudni; szégyenkezve, félve hárított minden felfedezést.
Kályha is volt a sufniban, és számos durván megmunkált polc, amelyen festékes-, gyantás-, sellakkos- és terpentinesdobozok sorakoztak, egy befőttesüvegben ázó ecsetek, ragacsos kis barna flakonokban köhögéscsillapító. Hogy valaki, aki azóta köhög, amióta mustárgázt szippantott a háborúban (melyet Rose gyerekkorában nem elsőnek, hanem utolsónak neveztek), miért tölti a napjait festék- és terpentinszagban? Akkor nem tettek föl hasonló kérdéseket olyan gyakran, mint manapság. A Flo boltja előtti lócán kellemes időben környékbeli öregek pletykáltak, szunyókáltak, jó néhányan közülük is állandóan köhögtek. Lassan és diszkréten haldokoltak az úgynevezett öntödei nyavalyától, melyet különösebb búslakodás nélkül emlegettek. Egész életükben a városi öntödében dolgoztak, most pedig békésen üldögéltek a sárga, beesett arcukkal, köhögtek, kuncogtak, céltalan trágárságokat eresztettek meg, ha elhaladt előttük egy nő vagy arra biciklizett egy kislány.
A sufniból nemcsak köhögés, hanem beszéd is hallatszott, folyamatos mormolás, hol szemrehányó, hol bátorító, többnyire épp csak annyira halk, hogy a szavak összemosódjanak. Lassult, ha Rose apja nehezebb munkafázisba ért, és vidáman felgyorsult, ha valami kevésbé megerőltetőt csinált, mondjuk, csiszolt vagy festett. Olykor néhány szó hangosabbra sikerült, tisztán, jól hallhatóan, ám értelem nélkül rezegtetve a levegőt. Amikor ráébredt, hogy kiszökkentek a száján, gyorsan köhögött, krákogott egy kicsit, majd óvatos, szokatlan csönd következett.
– Makaróni, pepperoni, Botticelli, bab…
Vajon mit jelenthetnek? Rose magában ismételgette őket. De nem bírta megkérdezni. Az, aki ilyen szavakat dünnyögött, és az, aki apjaként szólt hozzá, nem ugyanaz a személy volt, noha látszólag ugyanazt a helyet foglalták el a térben. Helytelen lett volna azt a személyt megszólítania, aki elvben nem is volt ott – ezt az apja sem bocsátotta volna meg. De azért ott ténfergett és fülelt.
Felhősapkás tornyok, hallotta egyszer.
– Felhősapkás tornyok, gyönyörű paloták.
Mintha egy kéz csapott volna Rose mellére – nem azért, hogy bántsa, hanem hogy meghökkentse, egy pillanatra beléfojtsa a szuszt. Aztán el kellett futnia, iszkolnia. Tudta, eleget hallott, különben is mi lesz, ha az apja rajtakapja? Az rettenetes lenne.
Valahogy így voltak a fürdőszobai zajokkal is. Flo a félretett pénzéből csináltatta a fürdőszobát, ami csak a konyha sarkában fért el. Az ajtaja nem záródott rendesen, a fala pedig farostlemezből volt. Ezért a konyhában dolgozók, beszélgetők vagy étkezők még azt is hallották, ahogy tépi a vécépapírt vagy megmozdítja a hátsóját, aki bent van. Ismerték egymás alhangjait, és nemcsak a kirobbanókat, hanem a sóhajos, morgó, esdeklő és kijelentő változatokat is. De mindannyian szemérmesek voltak. Úgy tettek hát, mintha nem hallanák, oda se figyelnének, és senki sem tett megjegyzést. A hangok forrását nem kötötték össze azzal a személlyel, aki kijött a fürdőszobából.
A város egyik szegény részén laktak. Volt Hanratty és West Hanratty, a kettő között pedig a folyó. Ők West Hanrattyben laktak. Hanratty társadalmi struktúrája az orvosok, fogászok és jogászok felső rétegétől az öntödei munkások, gyári munkások és fuvarosok alsó rétegéig terjedt, míg West Hanrattyben a gyári és öntödei munkások voltak legfelül, legalul pedig az alkalmi csempészekből, prostituáltakból és ügyetlen tolvajokból álló nagy, felelőtlen, nélkülöző család. Rose valahogy úgy képzelte, hogy az ő családja terpeszben áll a folyó fölött, sehova se tartozva, de ez nem volt igaz. Boltjuk és lakásuk West Hanrattyben, a főutca elkeskenyedő végében volt. A szemközti kovácsműhely nagyjából a háború kezdete óta bedeszkázva állt, a mellette álló ház valamikor szintén bolt volt. Ablakából sosem vették be a Salada Tea reklámot: büszkén, érdekes színfoltként hirdette az egykori kínálatot, noha Salada teát már nem lehetett kapni benne. A keskeny járda töredezett, ferde lapokra esett szét, így nem lehetett görkorcsolyázni rajta, pedig Rose nagyon szeretett volna görkorcsolyát, és gyakran álmodott róla, hogy rakott szoknyában, fürgén és divatosan suhan az utcán. Egyetlen lámpa világított, egy bádogvirág; aztán véget ért a kellemes világ, és földutak jöttek, mocsaras részek, szemétdombok az udvarban, furcsa küllemű házak. A teljes pusztulás megakadályozására tett igyekezet tette őket furcsává. Más házakon nyoma sem volt hasonló igyekezetnek. Ezek szürkén, korhadtan rogyadoztak, egyre jobban beleolvadtak a tájba, a cserjék, békapocsolyák, gyékényes, csalános mélyedések közé. A házak többségét azonban kátránypapírral, itt-ott új zsindellyel, bádoglemezzel, kikalapált kályhacsővel, akár vastag kartonpapírral is befoltozták. Ez persze a háború előtt volt, a legendás szegénység idején, amelyből Rose leginkább csak a földhöz közeli dolgokra emlékszik majd – szigorúan domborodó hangyabolyokra, falépcsőkre, a világ felhős, izgalmas, bonyolult megvilágítására.
Kezdetben hosszú fegyverszünet volt érvényben Flo és Rose között. Rose jelleme úgy fejlődött, mint a szúrós ananász, de lassan és titokban kemény büszkeség és kételkedés is helyet kapott benne, hogy valami önmaga számára is meglepő váljék belőle. Míg nem járt iskolába, és Brian baba volt, Flo magával vitte a boltba – ő a magas széken ült, a pult mögött, Brian a babakocsiban aludt az ablaknál, Rose pedig a nyikorgó padlódeszkákon térdelve vagy elnyúlva rajzolt krétával a szakadt vagy más hiba miatt csomagolásra alkalmatlan, barna papírra.
A boltot főleg a környező házak lakói látogatták. A városból hazafelé tartó falusiak is be-betértek, néhányan átjöttek a hídon Hanrattyből. Egyesek mindig a főutcán tartózkodtak, egyik üzletből ki, a másikba be, mintha kötelességük lenne állandóan mutatkozni, és joguk, hogy újra meg újra fogadják mások üdvözlését. Mint Becky Tyde.
Becky Tyde fölmászott Flo pultjára, és elhelyezkedett egy nyitott doboz mellett, amelyben lekvárral töltött, omlós keksz volt.
– Jó ez? – kérdezte, és merészen beleharapott az egyikbe. – Mikor adsz nekünk munkát, Flo?
– Dolgozhatnál a hentesüzletben – mondta Flo ártatlanul. – Dolgozhatnál a bátyádnak.
– Robertának? – csattant föl Becky színpadias megvetéssel. – Azt hiszed, hajlandó vagyok dolgozni neki?
Bátyjának, aki a hentesboltot vezette, Robert volt a neve, de félénk, ideges természete miatt Robertának csúfolták. Becky Tyde nevetett. Hangos, reszelős volt a nevetése, mint egy lármás, vészesen közeledő mozdonynak.
Becky törpe volt – nagy fejű, erős hangú törpe, aki a maga nemiségtől mentes módján szívesen játszotta az üdvöskét pomponos, piros bársony Tam sapkájában. Görbe nyaka miatt kényszertartásba került a feje, az arca mindig oldalra és fölfelé fordult. Kicsike, fényesre kefélt, magas sarkú cipőt viselt, igazi női lábbelit. Rose nézte Becky cipőjét, félt minden egyebétől, a nevetésétől, a nyakától. Flótól tudta, hogy Becky Tyde gyermekbénulást kapott, azért lett olyan ferde a nyaka, és azért nem nőtt magasabbra. Nehezére esett elhinni, hogy Becky másmilyennek indult, hogy valaha normális volt. Flo azt mondta, Becky egy csöppet sem lökött, van annyi esze, mint bárki másnak, ráadásul tudja, hogy neki mindent elnéznek.
– Itt laktam, tudod-e? – Becky észrevette Rose-t. – Hékás! Te hogyishívják! Ugye hogy régen itt laktam, Flo?
– Ha itt laktál, az az én időm előtt volt – játszotta Flo a tudatlant.
– Akkor még nem volt ilyen lepusztult a környék. Bocsánat, hogy ezt mondom. Apám házat épített ide nem messze, meg vágóhidat, és volt még húsz ár gyümölcsösünk is.
– Tényleg? – álmélkodott Flo olyan hamisan nyájas, sőt alázatos hangon, mint aki nagyon igyekszik a vendég kedvében járni. – Akkor mér költöztetek el?
– Mondtam már, milyen lepusztult lett a környék – válaszolta Becky.
Aztán ha kedve tartotta, bekapott egy kekszet, és békapofaszerűen kitömte vele az arcát. És nem árult el többet.
Fordította: Lukács Laura
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)