A történet főhősének napjai meg vannak számlálva. A rokonaival nem érintkezik, egyedül él, egyetlen társasága Káposzta nevű macskája és bizony felkészületlenül éri, amikor a doktor közli vele, hogy már csak néhány hónapja van hátra.
De mielőtt nekiláthatna, hogy elintézzen mindent, amit feltétlenül meg akar tenni, megjelenik előtte az Ördög és különleges ajánlatot tesz: cserébe azért, ha egy dolog eltűnik a világból, az elbeszélő egy nappal tovább élhet.
És ezzel egy nagyon bizarr hét veszi kezdetét…
Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból (2019) című regényének részletét Vihar Judit fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Genki Kawamura
Ha a macskák eltűnnének a világból
(részlet)
szerda
ha a filmek eltűnnének a világból
– Az Élet, ha közelről nézzük, tragédia, de messziről komédiának látszik – szól oda hozzám egy férfi. Eközben cilinderrel a fején, óriási szmokingban botjával integet felém.
Belém hasít a fájdalom. Szavai most már szinte marják, égetik a testem. Szeretném, ha elérnének hozzá a gondolataim, de most már szavak nélkül.
A férfi így folytatja:
– Van valami, ami ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a Halál. Ez az Élet.
Ez így van. Úgy tűnik, most először értettem meg, hogy meghalhatok. Azt, hogy az Élet és a Halál egyenértékű egymással. Úgy hiszem, most vagyok a legnehezebb helyzetben, a kettő között.
Ez idáig minden erőmet összeszedtem, hogy tovább élhessek. Mostantól már csak azt sajnálom, ami megmarad belőlem. A Halál hatalma ellenállhatatlan, az Életet tönkrezúzza.
Mintha megsejtette volna a gondolataimat, a szmokingos férfi megérintette a bajuszát, miközben egyre közeledett felém:
– Most nem állok le töprengeni az értelméről. Nem érdekel, hogy mit jelent. Az Élet csodálatos és gyönyörű!
Biztos így van. De akárhogy vesszük is, van értelme a létezésnek! A medúzának, az úton heverő kavicsocskának, a vakbélnek is van értelme. Egészen biztos!
És ha ez így van, vajon bűnt követek el akkor, ha valamit eltüntetek a világból? Van értelme a medúzák életének. Amikor viszont az én életem válik bizonytalanná, talán kisebb lesz az értelme, mint a medúzák életének.
A férfi közeledik felém. Igen. Ez a férfi, minden kétséget kizáróan Charlie Chaplin!
Chaplin előttem áll, cilinderével eltakarja az arcát.
– Miau! – szólal meg nyivákolva, és amikor a cilindert a kezébe veszi, azt látom, hogy macskaarca van!
– ! – szólnék, de hang nem jön ki a torkomon, miközben felpattanok a helyemről.
A karórámra nézek: reggel kilenc van.
Káposzta, mintha valamitől tartana, sírva nyávog, miközben a párnám mellé kuporodik. Csendesen megsimogatom. Puha és meleg. Érzem, hogy dorombol. Az Életet érzékelem. Végül elfordítom a fejem, és ekkor hirtelen eszembe jut a tegnap éjszaka. Ahogy a hidegben elszédültem a mozi előtt. De arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy mi történt azután. Csak egy kis fejfájás, no meg hőemelkedés maradt belőle.
– Várjunk, várjunk egy kicsit! Mi van? Ez már túlzás! – kiáltottam a konyhából.
De nem, mégsem én voltam. Az ördög volt az, aki felvette az én alakomat.
– Csak egy egyszerű megfázás… Egy kis türelmet kérek!
– Azt mondod, megfázás?
Piros hawaii ing rikított rajta, a szeme csillogott.
– Azt mondod, hogy egyszerű megfázás? Egész idáig cipeltelek, ami igaz, az igaz, alaposan le voltál robbanva. Ördög vagyok, így hát erősnek kell lennem, de ez még nekem is nehezemre esett!
Aloha forró vizet tölt a csészémbe, mézet csurgat bele, majd citrommal ízesíti, végül egy kanállal felkavarja.
– Annyira szenvedtél, hogy azt hitted, már meg is haltál…
Aloha meglepett arccal leteszi mellém a csészét.
– Bocsánat!
Lassan kortyolgatom az édes és finom italt.
– Még soha nem követtem el hibát, amikor életet kellett meghosszabbítanom! Ha hibáznék, akkor az istenre haragudnék!
– Akkor majd vigyázz!
– Később már nem mondhatok semmit. Baj lenne, ha ezzel nem lennék tisztában.
Valahogy észszerűtlen Aloha gondolkodása. De nem tehetek semmit. Hiszen ez a fickó most a mentőövem.
Miau, szólal meg mellettem Káposzta. Mintha Káposzta hangja lenne.
– Na, most mit csinálsz? – kérdezi Aloha, miközben arra vár, hogy befejezzem az ivást.
– Mit akarsz?
– Akkor nincs más hátra… Eltüntetünk a világból valamit.
– Ó!
– A film lesz a következő.
– Szóval a film…
– Tüntessük el? Vagy maradjon, és akkor véged van?
Ha a filmek eltűnnének a világból.
Elképzelem.
Bajban vagyok. Akkor ezzel eltűnik minden, amivel szórakozni szerettem.
Most értem meg, hogy ezzel minden szórakozásomnak vége. Meglehetősen sok DVD-t vásároltam, kidobott pénz. Megvettem Stanley Kubrick és a Star Wars Blu-ray Box szettjét is, annak is annyi… Hm… Ennyi volna? Ezekből semmi nem marad? Hát ez az igazság.
Aloha egyre csak sürget: „Gyorsabban, gyorsabban!”, ez viszont lényeges kérdés. Jó lenne, ha megállnánk és elgondolkodnánk rajta.
– De hát… csak nem a filmet akarod eltüntetni?
– Teljesen mindegy!
– Biztos vagy benne?
– Akkor mit tudok eltüntetni?
Hogy állunk a zenével?
NO MUSIC, NO LIFE.
Mit ér az Élet zene nélkül! Mi lesz a híres Kano lemezbolttal?
Vajon tudunk-e élni zene nélküli világban?
Tudnék így élni. Biztos.
Egy esős napon, ha egyedül bevackoltál a szobádba, hangulatosan tölthetted az idődet, de most már nem hallgathatod a kedvenc Chopin-lemezedet.
Nem lesz könnyed boldogság, de talán nem is lesz különösebb probléma, ha Bob Marley egy szép napon meghal.
A Beatles, amelyet kerékpározás közben szoktam hallgatni, őrületesen feldob (postai kézbesítés közben BGM szól háttérzeneként), így könnyebben megy a munka.
Amikor sötét éjszaka egyedül sétálok haza, az őrjítően fájdalmas Bill Evanst hallgatom, még a szívem is összeszorul tőle, de ha nem hallgathatnám, akkor sem lenne semmi baj.
Első következtetés: NO MUSIC, YES MY LIFE.
Zene nélkül is lehet élni, sok minden sikerülhet, de kissé magányosak leszünk.
NO COFFEE, NO LIFE! NO COMIC, NO LIFE!
Hiába is kiabálok, az emberélet kávé és képregény nélkül is folytatódik. Nyugodtan élhetek akkor is, ha nincs többé a kedvenc coffee jellym és a Starbucks caffè lattéja. Nehéz búcsút venni Akirától, Doraemontól és Slam Dunktól, de ha az életemről van szó, elválok tőlük örökre. Persze, nem örülök, ha nincsenek többé imádott plüssállataim, edzőcipőim, sapkáim, se Pepsi, se Häagen-Dazs, de miattuk nem fogok meghalni. Az Élet mindenekelőtt!
Szóval mindent elvetek a képzelet világából.
Második következtetés: az emberek nem halnak meg, ha van vizük, ennivalójuk és fekvőhelyük.
Másképpen szólva, tulajdonképpen ezen a világon minden jó, akár létezik, akár nem.
A leginkább szívemhez nőtt filmek életem során. Ha valójában mind eltűnik, úgy érzem, velük együtt talán én is eltűnök.
Más a gyaloglás, mint az út ismerete.
Ezt mátrixnak mondják.
Azt hiszem, teljesen mást jelent, ha valamilyen jelenség eltűnik a világból, és mást az ezzel összefüggő valóság. A fizikailag eltűnt dolgok közvetlen hatásánál sokkal jobban lemérhető az a hiány, amelyet számszerű értékkel nem tudunk kifejezni. Első pillantásra érthetetlennek tűnik. Mégis, anélkül, hogy bárki is láthatná, lényegesen megváltoztatja a körülményeket.
Minden eddiginél jobban fáj a szívem. A barátnőm miatt, aki a mozit szereti, és azok miatt, akik szeretik a mozit széles e világon. Eltűnik az életükből. Súlyos hiba. Annál is inkább, mert ha nem élek, nem tudok mit kezdeni semmivel, még akkor sem, ha a mozi létezik. A filmet sem tudod élvezni, ha nem élsz, és sem a barátnőddel, sem a mozit kedvelő emberekkel nem is osztozhatsz ebben az élvezetben.
Döntöttem. Eltüntetjük a mozit.
Az egyik filmben, amit régebben láttam, a főszereplő ezt mondta:
– Sok olyan ember van a világon, aki el akarja adni a lelkét az ördögnek. A probléma csupán annyi, hogy egyre kevesebb az ördög, aki szeretné megvásárolni.
Tévedett. Hiszen itt áll előttem az ördög, aki meg akarja venni a lelkemet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megjelenik előttem létező alakban a betű szerinti ördög.
– Szóval döntöttél! – ezt már a meglehetősen vidám divatmajom, Aloha, maga az igazi ördög mondta.
– Igen…
– Hát akkor, a szabályok szerint… itt az utolsó mozi, és élvezd a kedvenc filmedet!
Nahát! Szóval egyet kiválaszthatok… Gondolkozzunk csak, még töröm a fejem. De képtelen vagyok eldönteni.
– Gyere, utoljára nézd meg a kedvenc filmedet. Nézzétek meg együtt!
Meglepő módon újjászülettek a lány tegnap éjszaka kimondott szavai! Úgy tűnt, mintha jóslat lett volna.
Mégis mit nézzek meg életemben utoljára a sok-sok film közül, amiket szeretek? Nehéz kérdés. Olyat, amit már láttam, vagy olyat, amit szerettem volna megnézni? Végül is, nem is tűnik szerintem annyira nehéznek, ha olyasmit választok, amit a magazinokban vagy a tévében láttam, mint például Az utolsó vacsora, vagy a Lakatlan sziget. Most azonban semmiképpen nem utasíthatom vissza Aloha ajánlatát.
Különben meghalok.
– Választanod kell, érted? – Természetesen, gondolom magamban. – Hiszen filmrajongó vagy!
– Értem.
– Akkor mostantól adok rá egy fél napot. Ez idő alatt kiválaszthatod az utolsó mozit az életedben!
Nagy zavaromban arra jutottam, hogy megérdeklődöm Cutajánál.
Nem a Cutaja boltra gondolok, hanem egy emberre.
Vagy nem jól magyaráztam?
Akkor elmagyarázom még egyszer.
Nagy bizonytalanságomban elhatároztam, hogy megkérdezem egy régi barátomat (Cutajának szoktuk őt hívni, mert olyan, mint a Cutaja filmlexikon), akivel még középiskolában jártam együtt, és egy közeli patinás üzlet videófilm-kölcsönzőjében dolgozik, mellesleg nem a Cutajáról van szó.
Cutaja már legalább tíz éve ebben a videófilm-kölcsönzőben végzi munkáját (ismétlem, nem a Cutajában). Azt hiszem, hogy a fél életét ebben a kölcsönzőben tölti. Vagyis minden idejét, ami az alváson kívül van, a mozinak szenteli. Valóságos mozibuzi.
Cutaja meg én tavasszal lettünk haverok, még a középiskola első osztályában. Ugyanabba az osztályba jártunk. Már két hét is eltelt a tanévnyitó óta, amikor arra kényszerítettek, hogy legyek Cutaja barátja, aki azonban eddig a tanterem sarkában húzta meg magát, és sem az órák alatt, sem a szünetekben nem szólt senkihez, sőt még csak rá se nézett senkire.
Már nem nagyon emlékszem, hogy miért is beszélgettem Cutajával. Az ember életében legalább három olyan pillanat van, amikor vonzalom alakul ki benne a vele teljesen ellentétes típus iránt (legalábbis ezt hiszem). Ha nőről van szó, akkor szerelmes lesz belé, ha pedig férfiról, közeli barát.
Emlékszem, úgy kezdtem közeledni Cutajához, hogy ebben senki sem segített. Megjegyzem, én szólítottam meg, és aztán nemsokára barátok lettünk. Kedves volt velem, bár szinte nem is beszélgettünk, csak kétszer-háromszor néztünk egymás szemébe. Nekem azonban szimpatikus volt. Rendszerint egy szót sem szólt, de amikor a mozi került szóba, hirtelen megeredt a nyelve, a szeme fényesen csillogott. Akármilyen formában is, de ha az emberek valójában arról beszélnek, amit szeretnek, tudom, hogy valamiféle emelkedettség lesz úrrá rajtuk.
Középiskolás korunkban Cutaja különböző filmeket mutatott nekem, amelyeket egymás után meg is néztem. Cutaja ismertette meg velem a japán történelmi drámáktól kezdve a hollywoodi tudományos-fantasztikus filmeken át a francia új hullám alkotásait és az ázsiai független filmeket.
„Ezek klassz filmek, hidd el, ezek jók”, mondta Cutaja. Milyen műfajú film, mikor készült, milyen országból származik, ki szerepel benne, ki rendezte… Cutaja mindezeke lazán kezelte. Végső soron „Ezek klassz filmek, hidd el, ezek jók”. Nem érdekes, hogy mikor és melyik országban készültek.
Mennyire a véletlen műve volt, nem tudom, de a felső középiskolában is osztálytársak lettünk. Mint várható volt, hat éven keresztül élvezhettem Cutaja film iránti imádatát, amely – azt hiszem – mostanra már-már mániának nevezhető, rajongóra jellemző szakterületté fejlődött benne. Cutajával kapcsolatban jól tudom, hogy azok, akiket a nagyvilágban rajongóknak neveznek, magamat is beleértve, látszólag szélhámosoknak tekinthetők. Ha a „rajongótenyésztés” korszakában egy kicsit elmélázunk ezen, elmondhatjuk, hogy Cutaja valódi és hamisítatlan rajongó, és azok közé tartozik, akik hamarosan megkapják a nagyvilágtól a rajongók elismeréséről szóló hivatalos oklevelet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő.
Bocsáss meg, Cutaja!
Nyolc perc alatt tettem meg gyalog az utat. Odaérkeztem a videófilm-kölcsönzőhöz.
Cutaja persze ma is a pult mögött volt. Mint aki gyökeret eresztett, akár egy buddhista templomban lakozó Buddha-szobor. Ahogy az alakját szemléltem, igazából nem is ő lepett meg, hanem a körülötte tornyosuló megszámlálhatatlanul sok DVD.
– Cutaja! – kiáltottam feléje, amint beléptem az önműködő ajtón.
– E-e-ezer éve! Há-hát te mit keresel itt?
Buddha-szobor? Dehogy, Cutaja éppúgy szegezte rám tekintetét, ahogy régen. Csak azóta felnőtt lett.
– Váratlanul toppantam be hozzád, de ezt most ne vesd a szememre, mert nincs rá idő.
– M-m-mi van, m-m-mi történt?
– A rák utolsó stádiumában vagyok.
– Micsoda?
– Lehet, hogy már holnap meghalok.
– Hogyhogy?
– Kiválasztanád most azonnal, hogy melyik filmet nézzem meg utoljára?
– Hogyan?
– Figyelj! Azt kérdezem tőled, hogy nem segítenél nekem kiválasztani életem utolsó moziját?
Cutaja arckifejezésén látszik, hogy zavarban van, hogy ilyen fontos feladattal kapcsolatban kell döntenie. Nem vagyok meglepve. Cutaja, elnézést kérek!
– E-e-ez i-i-gaz?
– Aha… sajnos.
Fordította: Vihar Judit
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
