Füstjelek

New York City, 1939. Joe Kavalier, az ifjú szabadulóművész és bűvészpalánta megérkezik a városba unokatestvéréhez, Sammy Clayhez. Szinte egész Európa Hitler árnyékában él, míg Amerikában ez a képregényfüzetek aranykora. Sammy pénzügyi lehetőséget lát az egyre növekvő keresletben, Joe személyében pedig ideális partnerre talál: egyikük a sztorit találja ki, másikuk a figurák megrajzolásában jeleskedik. A két tizenéves beveszi Manhattant, teremtményükkel, a Szabadulóművésszel a képregények lapjain veszik fel a harcot a fasizmussal. Sammy és Joe fényes karriert futnak be, fordulatos történetük kontinenseken, évtizedeken ível át.

Michael Chabon harmadik regénye, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai (2019 – The Amazing Adventures of Kavalier & Clay, 2000)  2001-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. A regény részletét Soproni András fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.

Michael Chabon

Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

(részlet)

1

A cég legjobb esztendejében, 1941-ben, a Kavalier és Clay társaság bevétele 59 832,27 dollár volt. Az összes jövedelem, amelyre az Empire Comics, Inc. abban az évben szert tett – a részben vagy egészében a Kavalier és Clay által megalkotott figurákat szerepeltető képregényekből, a Szabadulóművészről szóló két – egyenként kétszázezres példányszámú – könyvsorozatból, a Szabadság Kulcsa, a kulcstartók, a zseblámpák, perselyek, társasjátékok, gumifigurák, felhúzható játékok és a Szabadulóművésszel kapcsolatos több tucat más kacat eladásából, valamint a Chaffee Cereals licenc-díjából, amelyet a cég a Szabadulóművésznek a Cukrozott Zabpehely Csemege számára nyújtott, burkolt, de erőteljes reklámjáért fizetett, továbbá a Szabadulóművész rádióműsorából, amelynek adásai áprilisban indultak az NBC-nél – bár az összeget nehéz pontosan kiszámítani, úgy 12-15 millió dollárra rúghatott. Sammy a neki jutó huszonkilencezer-valahány dollárnak a negyedét befizette adóba, a maradék felét az anyjának adta, hogy költse magára és a nagymamára.

A többiből úgy élt, mint egy király. Hét héten át minden áldott reggel lazacot evett. Baseballmeccsekre járt Ebbets Fieldre, és ott páholyt bérelt. Képes volt teljes két dollárt költeni egy vacsorára, és egyszer, amikor úgy érezte, hogy a lába elfáradt, tizenhét utcányit taxizott.

Egy munkahétre való készlete volt öltönyökből, öt hatalmas, feltűnő, szürke, krétacsíkos, fésűsgyapjú remekmű, amelyek darabját huszonöt dollárért csináltatta. És vett magának egy Capehart Panamuse gramofont. Ez egymaga 645 dollárba került, csaknem feleannyiba, mint egy új Cadillac 61. A készülék szinte mulatságosan szép Hepplewhite-stílusban készült, juharból és nyírből, kőrisberakással, és a két unokatestvér modern, majdhogynem spártai lakásában – Rosa, nem sokkal azután, hogy öszszeállt Joe-val, nyaggatni kezdte a párját, hogy költözzenek el a Patkánylyukból – kimondottan zavaróan hatott. Szinte megkövetelte, hogy ha az ember lejátszott rajta valamit, utána maradjon tiszteletteljes csendben, mint aki rossz fát tett a tűzre, és a fejét mossák. Sammy annyira imádta, mint semmi mást, soha életében. Benny Goodman szomorú klarinétfutama oly szívszaggatón tört elő a készülék hangszórójából, hogy valósággal megríkatta Sammyt. A Panamuse teljesen automata készülék volt, húsz lemezt tudott tárolni és lejátszani, tetszőleges sorrendben, mindkét oldalán. A pompás lemezváltó szerkezet – a kor divatjának megfelelően – kívülről is látható volt, és a ház vendégeinek – ahogy az Egyesült Államok pénzverdéjében szokás – mindig meg kellett csodálniuk működés közben. Sammy hetekig bele volt habarodva, mégis, valahányszor a lemezjátszóra pillantott, bűntudat, sőt, rémület töltötte el, hogy micsoda költségekbe verte magát. Az anyja később úgy halt meg, hogy nem is hallott a készülék létezéséről.

A fura az volt, hogy bár Sammy hatalmasnak érzett – valójában jelentéktelen – összegeket dobott ki havonta könyvekre, folyóiratokra, lemezekre, cigarettára és szórakozásra, és fizette a 110 dolláros havi lakbér ráeső felét, így is maradt egy csomó pénze, amivel nem tudott mit kezdeni. A pénz egyre halmozódott a számláján, és ez kezdte idegesíteni.

– Meg kéne nősülnöd – javasolta időnként Rosa.

Rosa neve nem volt rajta a bérleti szerződésen, de gyakorlatilag ő lett a harmadik lakó, sőt a lakás éltető szelleme, a szó nagyon valós jelentésében. Ő segített a fiúknak lakást keresni (az Ötödik sugárúton, a Washington tértől kissé északra, egy új épületben), segített bebútorozni, sőt, miután rájött, hogy máskülönben soha nem lenne képes Sammyvel osztozni a fürdőszobán, magára vállalta a takarítónő heti szolgálatát is. Eleinte csak hetenként egyszer-kétszer ugrott be, munka után. Feladta az állását a Life-nál, helyette egy kiadónak szilvásderelye-főző edényeket, daratortákat és sonkás szendvicseket ábrázoló, élénk színű fényképeket retusált olcsó szakácskönyvek számára, amelyeket elsőrendű áruként öt dollár tizenötért árultak. Unalmas munka volt, és amikor Rosa már nagyon nem bírta, szabadjára engedte kissé szürrealista ihletét: a retusőr festékszóróval takaros fekete csápokat festett egy ananászra, vagy parányi sarkkutatót rejtett el egy habcsók jeges csúcsain. A kiadó irodája a Keleti Tizenötödik utcán volt, tízpercnyire a lakástól. Rosa gyakran állított be öt órakor egy szatyor különös gyökérrel és zöldségfélével, és nekiállt mindenféle fura ételt készíteni, amelyeknek receptjét az apja gyűjtötte utazásai során. Az egyiket szerinte tagine-nek hívták, a másikat mole-nak, egy harmadik, zöld és síkos valamit sleeknek. Az ételek általában nagyon finomak voltak, egzotikus külsejük pedig, legalábbis Sammy szerint, azt a célt leplezte, elég ügyesen, hogy Joe szívét – meglehetősen maradi módon – a gyomrán keresztül nyerje meg. Maga Rosa soha nem evett egy falatnál többet egyikből sem.

– Van egy lány a munkahelyemen – mesélte Rosa egy nap a reggelinél, miközben odatett Sammy elé egy tál portugál virslivel készített rántottát. Rosa gyakori vendég volt a reggelinél is, ha ugyan lehet vendégnek nevezni valakit, aki bevásárol, elkészíti és felszolgálja az ételt, és ha elfogyasztotta a magáét, el is mosogat. A folyosószomszédok szemmel láthatólag megbotránkozva figyelték a léha vendéget, és a portás szúrósan nézett rá, amikor reggelenként kinyitotta előtte az ajtót. – Barbara Drazinnek hívják. Cuki csaj. És szuperül néz ki. Be kell, hogy mutassalak neki.

– Egyetemista?

– Az. A Városi Egyetemre jár.

– Kösz, nem.

Amikor Sammy felemelte tekintetét a tál aprósüteményről, amit Rosa, szokás szerint, olyan fotogén művésziséggel rendezett el, hogy Sammy legszívesebben meg se bolygatta volna rajta a sajtos tallért, amire pedig szemet vetett, észrevette, hogy Rosa összenéz Joe-val. Ugyanaz a tekintetváltás volt ez, amit máskor is észrevett, valahányszor a szerelmi élete szóba került, ami pedig Rosa jelenlétében túl gyakran fordult elő.

– Mi van? – kérdezte Sammy.

– Semmi.

Rosa nyomatékos mozdulattal az ölébe terítette a szalvétáját, Joe pedig tovább vacakolt valami rugós kártyavarázsló szerkentyűvel, amellyel a másnap esti fellépésére készült, a bár micvón, a Pierre-nél. Sammy végül mégiscsak bekapta a sajtos tallért, amivel romba döntötte Rosa olcsó szakácskönyvbe illő piramisát.

– Csak az – folytatta Rosa, akinek soha nem volt szüksége viszontválaszra, hogy folytasson egy beszélgetést –, hogy neked mindig van valami kifogásod.

– Ez nem kifogás – mondta Sammy. – Ez kizáró ok.

– És vajon ha egy lány egyetemista, az miért kizáró ok? Bocs, hogy elfelejtettem.

– Mert kukának érzem magam mellette.

– De hát nem vagy kuka. Te egy rendkívül olvasott, jó dumájú srác vagy, és tollal keresed a kenyeredet, vagyis, a te esetedben, írógéppel.

– Tudom. De ez nem valami racionális dolog. A buta nőket egyébként végképp ki nem állom. Azt hiszem, csak az zavar, hogy nincs egyetemi végzettségem. És bosszant, ha elkezdenek kérdezgetni, hogy mit csinálok, és el kell mondanom, hogy képregényeket írok, és akkor vagy azt mondják: „Nahát, nem túl ciki?”, vagy megjátsszák a lelkeset, hogy „Ó, képregények! Imádom a képregényeket!” – ami még pocsékabb.

– Barbara Drazin nem olyan, egyáltalán nem éreznéd magad kellemetlenül azért, ami a munkád – jelentette ki Rosa. – Mellesleg, elmondtam neki, hogy három regényt is írtál.

– Jó ég! – horkant fel Sammy.

– Bocsáss meg.

– Kérlek, Rosa, hányszor mondjam, hogy ne beszélj erről senkinek? Légy szíves.

– Igazán ne haragudj. Én csak…

– Az isten szerelmére, azok ponyvák, méterre fizetik. Mit gondolsz, minek találtam ki hozzájuk álnevet?

– Jól van – csitította Rosa. – Csak arra gondoltam, hogy találkoznod kéne vele.

– Köszönöm, nem. Különben is, túlságosan sok a dolgom.

– Regényt ír – jegyezte meg banánt hámozva Joe. Szemmel láthatólag élvezte az efféle szóváltásokat a barátnője és a legjobb barátja között. Joe csak egyetlen dologgal járult hozzá a lakás berendezéséhez: egy csomó lécládával, amelyben egyre gyarapodó képregény-gyűjteményét tartotta. – A szabad idejében – tette hozzá, szájában egy jókora falat fehér banánnal. – Egy igazit.

– Ja, persze – hümmögött Sammy, és érezte, hogy elvörösödik. – Azzal a tempóval, ahogy haladok, majd az aggok házában fogunk ücsörögni, mire elolvashatjuk.

– Én elolvasom – ígérte Rosa. – Sammy, úgy szeretném. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó.

– Nem az. De köszönöm. Komolyan mondod?

– Persze.

– Talán majd ha rendesen kipofozom az első fejezetet – ígérte először, de hosszú kapcsolatuk során távolról sem utoljára.

Amikor azon a tipikus áprilisi reggelen – bárányfelhőktől bolyhos ég, minden tenyérnyi zöldben sárga nárciszok ingadoznak, mint egy harsogó big band, a levegő tele szerelemmel satöbbi – Sammy megérkezett az Empire irodájába, elővette íróasztala alsó fiókjából az Amerikai csalódás sokszor átírt első (és egyetlen) fejezetét, tiszta papírt csavart az írógépbe, és megpróbált dolgozni, de a Rosával folytatott beszélgetés kellemetlen érzéseket hagyott benne. Végül is, miért ne inna meg, mondjuk, egy italt egy cuki csajjal, aki a Városi Egyetemre jár? Egyáltalán, honnan tudná, hogy nem szeret egyetemista lányokkal randizni? Ez olyan, mintha azt mondaná, hogy nem érdekli a golf. Elég pontos elképzelése volt arról, hogy ez a játék nem neki való, de tény, hogy életében legfeljebb Coney Islanden, a vidámpark Hüvelyk Matyi méretű, vedlő, gipsz szélmalmokkal berendezett minigolfpályáján járt. Mi az oka, ha már itt tartunk, hogy nem féltékeny Joe-ra? Rosa remekül néz ki, szelíd és púderillatú. Sammy feltűnően könnyen tudott beszélgetni vele, viccelődve is, bizalmasan is, és mellette könnyebben megszabadult az állandó védekezéstől, mint bármelyik más lány esetében, mégis, épp csak a leghalványabb vágyat érezte iránta. A gerjedelemnek ez a hiánya – amely annyira nyilvánvaló volt mindkettejük számára, hogy Rosa minden teketória nélkül libegett előtte a lakásban egy szál bugyiban, amit épp csak eltakartak Joe ingének csapkodó szárnyai – időnként nyugtalansággal töltötte el Sammyt, és ilyenkor éjszaka, az ágyában fekve megpróbálta elképzelni, hogy Rosát csókolgatja, beletúr sűrű sötét fürtjeibe, és felhúzza az ing szárnyait, hogy előtűnik alatta sápadt hasa. De a nappali fényben az ilyen kimérák kivétel nélkül mindig szertefoszlottak. Az igazi kérdés szinte az volt inkább, miért nem féltékeny Rosára.

Boldog volt, hogy boldognak látja a barátját – pötyögte az írógépen. Végtére is, önéletrajzi regényt írt. – Egyetlen űr volt a férfi életében, amelyet azonban soha senki nem lesz képes betölteni.

A telefon megcsörrent. Az anyja volt.

– Ma este szabad vagyok – mondta. – Mi lenne, ha átjönnétek az unokatestvéreddel, sábeszra? Hozza magával a barátnőjét is.

– Á, ő nagyon finnyás – mondta Sammy. – Mit főzöl?

– Jó, szóval nem jöttök.

– Én megyek.

– Nem kell.

– Én megyek. Mama?

– Tessék?

– Mama?

– Tessék?

– Mama?

– Tessék?

– Szeretlek.

– Jó vicc. – Azzal letette a kagylót.

Joe visszatette az Amerikai kiábrándulást a fiókba, és dolgozni kezdett a Kölyökboszorka szövegén, melynek hőse egy bűnüldöző bokszolónő, Marty Gold munkája, amit a Csupa csuda baba töltelékének szánt, a Glovsky testvérek Venus McFuryjével – ez egy keménykötésű detektívlányról szól, aki a klasszikus Erinnüszek reinkarnációja –, és Frank Pantaleone Greta Gatlingjével, amelynek viszont egy tehenészlány a hőse. A Csupa csuda baba képregények első számának félmillió példánya az utolsó darabig elfogyott; már a 6. számon dolgoztak, és a megrendelések nagyon ígéretesek voltak. Sammynek épp csak halvány elképzelése volt a legújabb Kölyökboszorka történetről, amelyben szerepelni fog egy csetepaté a főhős és egy náci női bokszbajnok között, akit Bunkó Brunhildének készült elnevezni, de ezen a reggelen valahogy nem tudta összeszedni a gondolatait. Fura dolog: Sammy keményen harcolt Sheldon Anapollal, hogy ők ketten tovább csépelhessék a nácikat, és a képeskönyvháború egyre keményebb lett, újabban azonban – bár a csüggedés távol állt Sammytől –, őt is kezdte megfertőzni a haszontalanságnak, a véget nem érő színlelésnek ugyanaz az érzete, amely Joe-t már rég kikezdte. Csak hát Sammy úgy volt vele, nem tehet semmit; ő nem akarta kiborítani a bilit.

Háromszor is nekifogott a szövegnek, közben szívószálon át Bromo-Seltzer vizet szürcsölgetett, hogy legyűrje a rémület görcsét, amely a gyomrát mardosta. Bármenynyire szerette is Sammy az anyját, és bármennyit kereste is a kegyeit, elegendő volt öt percet beszélgetniük, hogy kebelében anyagyilkos indulatok gerjedjenek. Azok a hatalmas összegek, amelyeket Sammy adott neki – bár Ethel kellemesen meglepődött tőlük, és a maga módján kurtán-fucsán mindig meg is köszönte őket –, úgy látszik, valójában semmit sem igazoltak számára. Az, hogy Sammy óriási pénzeket kap azokért a haszontalanságokért, amikre elfecséreli az életét, felfogása szerint csak újabb igazolása volt a világ kozmikus hiábavalóságának. A legőrjítőbb Sammy számára az volt, hogy Ethel a hirtelen elébe zúduló pénzáradat ellenére makacsul elutasított minden változást az életében, kivéve, hogy jobb hússzeleteket vásárolt, beszerzett egy készlet szeletelőkést, és viszonylag tékozló összegért új alsóneműt vett a Nagyinak és magának. A többit eldugta. Minden kövér csekket úgy tekintett, hogy az az utolsó, mert bizonyos volt benne, hogy – mint mondta – „a lufi szétpukkad”. Az a tény, hogy a képregény-lufi nemhogy nem pukkadt szét, hanem hónapról hónapra exponenciálisan növekedett, még inkább megerősítette Ethel hitét, hogy a világ megháborodott, egyre őrültebb lesz, és amikor a tű végül beleszúr a léggömbbe, a durranás annál rettenetesebb lesz. Igen, mindig roppant élvezetes dolog volt meglátogatni az öreg Ethelt, eltölteni közösen egy-egy kellemes estét, évődni vele, dalolászni, csipegetni konyhája remekeit. A Nagyi sütött egy tepsivel az ő kesernyés grillázssütijéből, amit mindenkinek kitörő lelkesedéssel kellett fogadni, még ha olyan volt is az íze, mintha a Nagyi 1877-ben sütötte volna, és tegnapig benne felejtette volna egy fiókban.

Az egyetlen derűsnek ígérkező program aznapra az volt, hogy Sammyt és Joe-t meghívták a rádióstúdióba egy találkozóra A Szabadulóművész csodálatos kalandjai szereplőgárdájával, a következő hétfő délelőtti bemutató olvasópróbájára. Bár Sammy úgy hallotta, hogy az első néhány epizódot közvetlenül a képregényekből adaptálták, a Burns, Baggot & DeWinter reklámügynökség mindeddig nem vonta be Sammyt, se Joe-t, se az Empire-től bárki mást a produkcióba. Egyszer Sammy véletlenül találkozott a műsor szövegíróival, amint éppen jöttek kifelé a Sardi’stól. Ismerték Sammyt azokról a nem éppen hízelgő rajzokról, amelyeket a Saturday Evening Post közölt róla, és megállították, hogy köszöntsék, és megfürösszék gyengéd megvetésük fényében. Sammy csupa diplomás fickónak nézte őket, szájukban pipával, csokornyakkendővel. Csak egyetlenegy állította, hogy valaha is olvasott képregényt, és alighanem valamennyien úgy vélték: a műfaj méltóságukon aluli. Egyikük írt egyszer valamit a Mr. Keen, a detektívnek, egy másik pedig a Mrs. Wiggs a Káposzta utcából sorozatnak.

De hétfő este, az első adás utánra fogadást terveztek, ahová meghívták Sammyt és Joe-t is; ezen a balzsamos pénteken pedig azért mentek át a Radio Cityhez, hogy megnézzék, megfelelőnek tartják-e szereplőik hangzó megtestesítőit.

Fordította: Soproni András

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)